Dögös csajhang – ömlesztett anyag #15

A Warrior Soul majdnem Chinese Democracy címmel adott ki lemezt, de aztán nem. Az Arch Enemy újravette régi dalait, de teljesen feleslegesen. A Big Pink visszanyúl a Primal Scream XTRMNTR-féle motorikus alapokra épülő elektro-rockhoz. Charlie Winston énekelni és dalt írni is tud. A Paramore belső problémáit tárta a világ elé. Ömlesztett kritikáink.

Warrior Soul – Destroy The War Machine
(Acetate Records)

Alany: erősen szubjektív vélemény: a méltatlanul kevéssé értékelt remek zenekarok top5-jében biztos helye van a Warrior Soulnak. A hányatott sorsú amerikai együttes énekese, Kory Clarke mostanában a Trouble-ban Eric Wagnert próbálja pótolni, épp a minap koncerteztek nálunk. A Destroy… tizennégy évvel az utolsó hivatalos Warrior Soul-stúdióalbum után jelent meg, tehát amolyan nagy visszatérésnek is tekinthető. Eleinte úgy volt, hogy a lemez címe Chinese Democracy lesz, de ez az ötlet nem nagyon tetszett Axl Rose-nak.
Pro: a szokásos feszes ritmusok, húzós riffek, Kory agresszív, de dallamokat sem nélkülöző éneke, üvöltős vokálok, szókimondó szövegek – igazi, dudorodó nadrágos rock and roll. Bő vérű, lendületes, állat, ahogyan ezt a zenét játszani KELL.
Kontra: nincs. A Warrior Soul még mindig a világ egyik legjobb rockbandája. Nyilván bizonyíthatatlan, de megkockáztatom: ha Axl ezt a lemezt adta volna ki Chinese Democracyként, most ünnepelné a rockvilág, nem pedig szánakozva röhögne rajta.
(Szöveg: SCs; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Arch Enemy – The Root of All Evil
(Century Media)

Alany: Az Arch Enemy alakulásakor a death alapvetésenek számító Carcass amolyan folytatása lett volna, kissé ellentmondásosan, hiszen amikor a Carcass földbe állt, éppen hogy nem akart death metal lenni. Michael Amott akkor ezzel párhuzamosan csinálta a Spiritual Beggars nevű doom/stoner zenekart, ami mostanában sajnos háttérbe szorult. Amott csaja, Angela Gossow zenekarba érkezése óta az Arch Enemy korántsem olyan erős, mint volt, mégis ez a főprojekt.
Pro: A The Root of All Evil az Arch Enemy korai lemezeiről szemezgető album, az összes hangszert újravéve, új hangzással. Egyedüli pozitívum, hogy végre ezek a lemezek is figyelmet kapnak, a csajhörgős korszakon túl. Jók ezek a dalok.
Kontra: A jónak szánt hangzás kifejezetten elhibázott lépés. A korai lemezek szőrös, zajos megszólalása kifejezetten jól állt a zenekarnak, ezt sterilizálni értelmetlen volt. Persze, perfekt, szép, de akkor sem dögös, és főképpen nem egyedi. Aztán Gossow agyontorzított hangja is kifejezetten ciki. Az egész ötlet baromság ilyen formában. Csak a számok miatt érdemel két pontot ez az album.
(Szöveg: Dankó János; pontszám: 2/5)

The Big Pink – A Brief History Of Love
(4AD)

Alany: A Robbie Furze és Milo Cordell multiinstrumentlista duóját takaró The Big Pinket több neves médium is szerepeltette az év eleji listáin, mint tuti befutó 2009-re, és lemezszerződésük illetve kislemezeik alapján nem is lőttek mellé. A Brif History Of Love című debütáló nagylemezük széles skálán mutatja be, hogy miért volt jogos a megelőlegezett bizalom – a brit csapat nem rugaszkodik messzire szülőhazájától, korban viszont visszanyúl a Primal Scream XTRMNTR-féle motorikus alapokra épülő elektro-rockhoz, és a késői Blur szintén egészen motorikus, erps basszusokra épülő zenéjéhez.
Pro: És ez igen jól sül el. Saját bevallásuk szerint az albumon szereplő minden dal a szeretetről szól, de annak egy különböző aspektusát mutatja be. Habár azért jellemzően egy csapásirányon maradnak a lemez egészén, tényleg sok az operálás különböző elemekkel, és a Frisk zajos menetelését zseniálisan váltja a címadó dal duettje.
Kontra: A sok szín közül azonban hiányzik eggyel több megjegyezhető dallam, és ha már elektro-rock formációról van szó, ennél többször is motiválhatnának egy dögös táncra, ha már a férges pattogós indie-t békén is hagyják a sarokban, ahová való. Viszont, ha az Editorsnak a mai napig felróják a Joy Divisiont, akkor azért itt is érdemes elmondani, hogy ha Primal Scream, akkor Primal Scream, és nem tribute band. Akkor is, ha utóbbiból kevesebb van.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3,789/5)

Charlie Winston – Hobo
(Real World Records)

Alany: a singer-songwriterek népes mezőnyének újabb jeles képviselője. Angol, ezért némiképp meglepő, hogy a franciák fedezték fel, náluk már tavaly kijött a Hobo, amely most jelent meg a világ többi részén.
Pro: Winston énekelni és dalt írni is tud, ez vitathatatlan. A szájharmonikás In Your Hands, a vadnyugati fütyörészős Like a Hobo (amely a francia slágerlista tetejét is megjárta), a tök egyszerű ritmusra épülő Kick the Bucket vagy a zongorás bánatosságként induló, dixie-be torkolló I Love Your Smile igencsak erős darabok – és ez rögtön az album első négy dala. Később érzékenyebb húrokat is penget (Calling Me), bluesol (Tongue Tied), vonósokkal andalít (My Name), de mindent elsőrangúan. A szövegek sem csacskaságok, helyenként komoly élettapasztalatról árulkodnak, holott egy alig 30 éves emberről beszélünk. Az egész annyira egyben van, hogy szinte hihetetlen: ez egy bemutatkozó lemez. Más harmadik-negyedik nekifutásra mutat fel ilyet, sokan meg még akkor sem, sőt sohasem.
Kontra: az album végére kevesebb ász maradt. Meg hát nem mindenki kedveli a szívüket a nagyközönség elé kitáró és bölcsességeket megéneklő singer-songwritereket, vagy a kalapos-mellényes cool arcokat, azt meg végképp nem, ha valaki mindkettő egyszerre.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3,5/5)

Paramore – Brand New Eyes
(Fueled by Ramen) 

Alany: Az Alkonyathoz filmzenét készítő amerikai emo-pop zenekar, élükön a többszörösen legszexibb nőnek választott Hayley Williamsszel. Két évvel a Riot! lemez, egy félbehagyott turné és egy csomó magánéleti probléma után rögzítették harmadik albumukat Rob Cavallo (producer) malibui stúdiójában. A korábbiaktól eltérően ebben a 12 dalban Hayley végre ki merte írni magából fájdalmait és ez a teljesen új perspektíva eredményezte az alkotás címét is.
Pro: Az első két szám (Careful, Ignorance) akár az egész lemezt elvihetné a hátán, szinte lehetetlen kiverni őket a fejedből. Végre nem kizárólag Miss Williams hangjára támaszkodnak, nemcsak dísznek vannak mögötte a zenészek, igaz kevésbé technikás megoldásokat választottak, de kit érdekel, ha dúdolhatod egész nap. Ráadásul egyre dögösebb a csaj hangja.
Kontra: Az ütős kezdés ellenére is gyorsan ellaposodnak a számok és egyetlen nagy masszává állnak össze. Ráadásul a két lassú szám teljesen elrontja az összképet. Jó döntés volt viszont, hogy a vámpíros filmben is hallható Decode-ot felmásolták utolsó számként. Persze idáig valahogyan el is kell jutni. 
(Szöveg: Gihi; pontszám: 3,5/5)