Kevés olyan figura van – sőt, ha jobban belegondolok, igazából nincs is -, aki olyan hatással lett volna a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek budapesti avantgárd művészeti életére, mint Gémes János, azaz Dixi, aki úgy lett kulcsfigurája mindennek, hogy mindebből közvetlenül szinte semmit nem hagyott maga után. Az 1943. augusztus 14-én született és 2002. május 27-én elhunyt Dixi életét már a hatvanas évek vége óta legendák övezték, ő lett a nagy szómágus, a költészetet huszonnégy órában szó szerint értelmező és életformaként megélő szituacionista, aki az éjszakai életben teljesedett ki, jelen volt a boglári nagy avantgárd kiállításon a hetvenes évek elején, ismerte őt Bereményi Géza és Cseh Tamás, fotózta őt Najmányi László, és valószínűleg sok minden máshogy alakult volna, ha nem kerül Müller Péter Sziámi, Kozma György, Háy Ágnes, Menyhárt Jenő, Kamondy Ági, a Pauer család, Pajor Tamás, Vígh Mihály, Molnár Béla vagy éppen Bérczesi Róbert életébe.
Najmányi László 2013-ban elindított egy blogot, miután gyorsan megírt kétezer oldalt, amely jövendő és soha be nem fejezett Dixi könyvéhez adott némi támpontot. Ahogy írta:
„Olyan könyvet nem fogok tudni írni Dixiről, amely mindenkinek egyformán tetszik, inkább neki írok. Megismertem annyira, hogy tudom, min nevetne, min gondolkodna el. Minden ismerőse, barátja, munkatársa, rokona más képet őriz róla, egyik sem mutatja teljes komplexitásában a nagy vagány, a szent szörnyeteg, az elátkozott város csúfondáros szelleme valódi lényét, amelyet valószínűleg ő maga sem tudott megismerni teljességében.”
Tíz évvel korábban, Dixi életének legutolsó időszakában, gyakorlatilag az utolsó pillanatban készült el az az Oláh Lehel által rendezett dokumentumfilm, amely megpróbálta rekonstruálni Gémes János különös életét.
Dixi – magyar dokumentumfilm, 56 perc, 2003
„Ha a világegyetem egyetlen lyuk volna, azon keresztül jutva az újjászületés új síkján nem a mennyország, hanem az új izgalmak várnak rám.”
Stáblista:
szereplők: Gémes János , Demszky Gábor, Dénes József „Dönci”, Müller Péter Sziámi, ef Zámbó István, Peter Ogi, Kistamás László
Alkotók:
rendező: Oláh Lehel
forgatókönyvíró: Oláh Lehel
operatőr: Dobóczi Balázs
producer: Muhi András
vágó: Politzer Péter
Alább Vig Mihály nekrológja:
Dixi
Nem ismertük őt, nem voltunk hozzá elég jók, és most már hiába mondjuk el a szövegeket az egyszeri és megismételhetetlenségről, a pótolhatatlanságról, ha nem figyeltünk rá jól, nem adtuk át magunkat eléggé, hogy csak most vegyük észre – minden titkát magával vitte, és alig tudunk valamit róla.
Szabad volt akkor, amikor mindenki rabnak érezte magát, mert senki sem tűrte nála rosszabbul a rabszolgaságot. Vad, extatikus, szürreális, nyelven – melyet nála senki nem beszélt jobban – tékozló gazdagsággal repítette verseit a szélbe. Konokul és mély elszánással próbálta a költészet régiójába átemelni a bús, alkoholtól szivacsos valóságot. A beszéd az esztétika és a szellem kifejeződése lett, a nyelvet arra használta valaki, amire való, abban a furcsa korban, amikor még könnyű volt pár pofont kapni az őrszobán csak azért, mert az embernek hosszú volt a haja.
Mámorban, extázisban szavalta különös szövegeit, elképzelhetetlen fáradhatatlanság és valami antik természethűség jellemezte. Látnok, jós és sámán volt, és sokak különös élménye, hogy látszólag összefüggéstelen mondatai között ránéz valakire és megszólítja olyan mondattal, amit csak az érintett értett, de ő nagyon.
Morcos, fölényes és szigorú volt, bántott sokakat ez a gyakran nyers hang, amit egyszerűbb volt az ital hatásának betudni, mint komolyabban elgondolkodni a nehezen megfejthető mondatok értelmén. Támadtak, bántottak, elkábítottak, misztikus világokat idéztek fel ezek a mágikus szavak, gondolatokat ébresztettek, melyek kihunytak és füstös homályban elenyésztek, mint a tűzijáték petárdái. Mert ez történt. Mindenki megborzadt, elalélt, megadta magát és a végén nem emlékezett semmire. Furcsa kiképzés volt ez, amiben valahogy mindenki tudta, hogy többről van szó, mint a puszta együttlétről. „Van, aki csak a lét várja, de van, akit nem érdekel, csak a lét.” – meg ehhez hasonló viccek megállíthatatlanul, de komolytalankodni mégsem lehetett. Volt valami verseny jellege a vitázásoknak, sziporkázásoknak, amelyben a leszerepelt szégyellte magát, és a nagy amnéziák, nem emlékezések ellenére is jól ismertük egymást.
Kétségtelenül valami vezérféle volt, olyan, mint egy vándorprédikátor, akit követnek a tanítványai. A mindig konkrét életveszedelmek között bolyongó, különös, ritka lény, aki az őrület határát súroló agytornáival, megzabolázhatatlanságával kilépett a konvencionális – az ő szavával „kispolgári” – keretek közül, behunyt szemmel repült a sötétben, a nép között élt, sőt annak – ahogy az idő múlott – egyre alsóbb rétegeiben. Fiatalabb korában ez a nonkonformista hősiesség még jól állt neki, de később eltávolította mindazoktól, akik nem az utcán éltek, akiknek a szó – villanyszámla – még jelentett valamit. Semmiféle komfortot, semmi konvenciót nem tűrt maga körül.
Nagyon ritkán készített jegyzeteket is, ezeket mindig magának hordta, míg valahol mégis el nem veszítette. Emlékezetes egy hosszasan ide-oda hurcolt folyóirat, a „Galaktika” egy száma, melyben röviden áttekintették a tudományos fantasztikus irodalom történetét. Színdarabot szeretett volna írni „Frodó, a bátor lovag” történetéből. Feltűnt még „Gandalf, a gonosz varázsló” is. Sokat dolgoztunk a témán, míg ő egyre tanácstalanabb lett. Rettegett a konkretizálástól, nem szerette, ha a sejtelmes homály eloszlik. Pihenni kezdett, inkább ivott, a téma elenyészett, a munka elnapolódott.
Mértékletességet nem sokat lehetett tanulni tőle, inkább szívósságot, félelemnélküliséget.
Ma már azt is nehéz megítélni, mennyire volt tájékozott, de bizonyos, hogy valahol, valamerre megszerezte azt a tudást is, melyet közönségesen általános műveltségnek mondanak, és bizonyosan meglepte volna hallgatóságát egy kvíz-játékban is, ha ehhez kedvet érzett volna.
Ha a színpadra lépett, rögtön kitört a taps. Ezt már bejövetelével megérdemelte. Látszott rajta, hogy kicsoda, mindenki tudta is, vagy aki mégsem, rögtön megértette az izgatott suttogásból – ez a Dixi. Nem volt mindig szépen felöltözve ilyenkor, de – szalonspicce ellenére – halálosan komoly volt. Akart valami újat mondani hallgatóságának. Mindenki érezte a ki nem mondott alapszabályt – valami olyan dolognak kell történni, amilyen még nem volt. Bemutatta művészetét, egy vadonatúj, éppen akkor kitalált versbe fogott, melyek bölcsek, tünékenyek, furcsák voltak, ő pedig oly nagy kedvvel vállalta az ilyen feladatokat, hogy a legutolsó időkig is képes volt nagy távolságokat megtenni, hogy valami Műv. Házban, vagy máshol bemutassa művészetét, életjelt adjon magáról, elkápráztassa közönségét.
Egy időben Balúnak, a medvetanító bácsinak láttam, aki oktatja a farkaskölyköket – „egy vérből valók vagyunk, te meg én” – miközben mancsával nagyokat csap a konok értetlenek fejére, és versekben magyarázza a törvényt. Mutatott valamit az elveszett tudásból, a gondolkodás szabadságából.
Különleges sors méretett rá, s most már látszik, hogy az úton, mely csak az övé, végigment olyan következetességgel, mint a bölcsek, a szentek, a bolondok és a bűnözők. Emléket hagyott, mintha csak ennyi lett volna szándéka. Meghökkenünk, hosszan elgondolkodunk, ha ritka, furcsa lényét felidézzük. Mondd valamit, de a jelentést, a kulcsot már egyedül kell megtalálnunk.
