Soha nem értem a Måneskin-jelenséget, illetve a felhajtást körülötte. Nem értem, hogyan lehet egy sima olasz zenekar annyira sikeres, hogy telt házat tud csinálni a Papp László Sportarénában, de nem csak nálunk, hanem Európában bárhol, miközben az Egyesült Államokat is bekebelezni készülnek.
Ha szigorúan kritikai síkon nézzük, a Måneskin az égvilágon semmi újat nem talált ki, csak összelopkodott, vagy ha jobb szándékúak akarunk lenni, összeinspirálódott mindenhonnan dolgokat, és csinált belőle egy jól működő katyvaszt. Inspirálták maguknak a megjelenést a glam rockból, az imidzset, a dalokat, a mozgást, a színpadképet, tulajdonképpen mindent, aztán bebizonyították, hogy a marketing nem üres dolog, hanem valóban tud működni, és lassan ott tartunk, hogy az ABBA után ők azok, akik az Eurovízió-győzelem után új szintre tudtak lépni, és maradandó sikereket tudtak kovácsolni belőle. Persze lehet azt mondani, hogy ha ennyire egyszerű az egész, akkor miért nem csinálja utánuk bárki, és hát pont ez volt a nagy kérdés, aminek megválaszolását vártam a koncerttől. A Måneskint eddig egy dal erejéig láttam élőben az MTV-díjátadón, az kifejezetten üdítő volt, a kérdés az, hogy mit tud egy teljes koncert.
Ezen elmélkedtem magamban a beengedésre várva, meg azon, hogy a velem sorban álló emberek vajon ha ezt hallgatják, akkor a glam rocktól miért kapnak frászt?
Én már tudod mióta várok erre? Mióta voltak az X-Faktorban
– szólított meg a sorban előttem álló lány, aki Triesztből jött, és aki miután látta, hogy egyedül vagyok, csak annyit mondott, hogy most már velük vagyok, és ebből nem engedett. Így történt az, hogy a Måneskin-jelenséget elsőkézből, a minden dalt kívülről üvöltő rajongókkal tapasztalhattam meg, ami elég szürreális élmény volt, de egy csomó kérdésemet megválaszolta.
Milyen volt a koncert?
Nyilván egy koncertkritrikában az a legfontosabb kérdés, hogy milyen volt a koncert.
Azt imádom bennük, hogy profik, és az elejétől a végéig zenélnek, nincs csalás
– magyarázza az új társaságom lelkes tagja, és ezt olyan nagy előnynek tartja, mintha ez nem alapvető elvárás lenne, hanem valami különleges dolog. És közben rájövök, hogy talán pont ez a jelenség titka, hogy azzal, hogy tulajdonképpen totál popslágerek szólnak rockzenekari felállásban, azok is találnak benne újat, akiket amúgy hidegen hagyna a rockzenekari felállás, meg azok is, akik frászt kapnak a slágerektől, de ha hangszerekkel, hangosan adják elő, akkor működhet számukra a dolog. A társaságom megőrül attól, hogy a zenekar lefüggönyözve kezd, és csak árnyakat látnak, majd mikor a zene beindul, lehull a függöny. Ugyanígy sikoltoztak volna néhány évvel ezelőtt, mikor a Slayer csinálta ugyanezt? Nem hinném.
Az arénában minden megtörtént, ami egy rockkoncerten szokott, a guggoltatástól elkezdve az akusztikus blokkig a B-színpadon a közönségben, volt közönségbe ugrás, pacsi az első sorban állókkal, emberek a színpadon a zenekarral, intelem, hogyan kell viselkedni koncerten másokkal, és intelem a biztonsági őrök felé, hogyan viselkedjenek ők a rajongókkal. Nekem új volt? Nem. Viszont aki nem jár rendszeresen koncertekre, klubbokba meg pláne nem, azoknak viszont talán igen.
A produkció valóban profi, mivel nagyjából minden dal sláger, ezért még az akusztikus blokk sem ölte meg a bulit, a színpadi jelenlét, a látvány pedig tényleg olyan volt, amilyennek egy arénás koncertnek lenni kell. Nem túl kevés, de nem is túl hivalkodó, hogy elvonja a figyelmet a produkcióról. Középutas, pont mint maga a zenekar. Ha röviden kellene összefoglalnom, akkor ez egy tök jó koncert volt, ahol jót lehetett bulizni, tényleg vérprofi az egész, és egy kifejezetten szórakoztató este volt. És talán ennél nem is akart több lenni, és pont emiatt nem lett a végeredmény egy izzadságszagú erőlködés, hanem egy könnyed buli.
Ugye milyen jól lehet rá táncolni, ugrálni meg kiabálni? Imádom!
– mondja a társaságom, és ezzel igazából meg is fogalmazták, mi volt a koncert fő célja, és hogy ezt mennyire sikerült elérnie a zenekarnak. Teljesen.
De nem kapott el a Måneskin-jelenség
A koncertről hazafelé annak ellenére, hogy jól szórakoztam, egy Does It Offend You, Yeah? dalt dúdolásztam magamban, fogalmam sincs honnan jött elő, de itt vissza is térhetünk az inspirálódás kérdéséhez. Ami a Måneskin-jelenség lényege, hogy valószínűleg baromi sok zenét hallgatnak, és nagyon jól összeollózzák belőle a saját dalaik alapjait. Mindegyik emlékeztet valamire, van, amelyik néha a kelleténél jobban, gondolok itt az egyértelmű Idles- vagy RHCP-nyúlásokra, de ezeket nem is titkolja a zenekar. Az olasz nyelvű dalok, már csak a nyelv miatt is izgalmasabbak, de nem eredetibbek, a zenekar megjelenése szintén kilóghat az átlagból, ha valakinek kimaradt az életéből a glam-korszak, de ez sem kifejezetten különleges.
És ha már Olaszország, akkor leírom olaszosan: a Måneskin egy diavola pizza egy jó, de nem kiemelkedő értékelésű pizzázóban. Alapvetően a feltéteket mindenki ismeri, a csípősség miatt talán különlegesnek is hathat, hiszen a pincérek is mindig figyelmeztetnek, de általában azért nem annyira kegyetlen, hogy bárkinek is fájjon. Nem rossz, sőt jól esik, jól is lehet lakni vele, talán legközelebb is ezt választanám az étlapról, de hogy csak ezért elmennék-e újra ebbe a pizzázóba? Van ennél izgalmasabb opció is, a tésztája is csak átlagos, annyira azért nem különleges, hogy erre igen legyen a válasz. A Måneskinre ugyanez igaz. Szórakoztat, kikapcsol, zeneileg sem fájdalmas, de nem is hagy mély nyomot. Koncerten valószínűleg megnézném még, bizonyára élvezném is, de nem feltétlenül keresném Spotify-on, hogy tudatosan hallgassam.
