Hirdetés
Hirdetés

Halál, élet és szellemek a megszokott kozmoszban – Depeche Mode-lemezkritika

Pályafutásuk négy évtizedes mérföldkövéhez közeledve a Depeche Mode masszív betontömbbe ágyazott szoborként tornyosul az egyre gyorsabban változó kortárs zenei tájkép felett. Dave Gahan és Martin Gore nem próbálnak megfelelni, bizonyítani, újra definiálni. „Borders are outlined, my cosmos is mine”, suttogja Gahan megingathatatlan nyugalommal a Memento Mori nyitódalában, és valóban – a Depeche Mode egy jól körülhatárolt, saját vonalain belül komplex és gazdag kozmosz. Nincs mit változtatni rajta. A Memento Mori album is ebben a kozmoszban született, mégis egyedi és megismételhetetlen körülmények között. Így az újkori Depeche Mode albumokhoz hasonlóan büszkén ragyog múzeumi tárgyak mozdulatlan szépségével, miközben a felszín alatt titkos új világokat rejteget.

Hirdetés

Nem lehet megkerülni az eseményt, ami leginkább meghatározza jelenleg a Depeche Mode-kozmoszt. Andrew Fletcher váratlan halála alapvetően új kontextusba helyezte nemcsak az albumot, hanem a hátra maradt zenekari tagok közötti dinamikát. A Depeche Mode mindig is feketébe burkolódzó, halál-szerelem párhuzamokat bőségesen használó zenei világát ezúttal átjárja a valódi halál ténye. Bár az album címe és a tartalom teljes egésze még Fletcher halála előtt kristályosodott ki, az ő tragikus elvesztése végül szomorú de szépséges kontextusba helyez minden szöveget és minden dallamot a lemezen.

A harmadik tag hiánya ugyanakkor megváltoztatta Gahan és Gore kapcsolatát is: az utóbbi években elmérgesedő, de legalábbis távolodó tendencia helyett a Depeche Mode kétszemélyes atommagjában újraéledt a kreatív kovalens kötés. Mind dalszerzésben, mind vokálharmóniákban, mind pusztán együtt létezésben, Gahan és Gore megerősödve kapaszkodtak ki a tragédiából. A Memento Mori a korai kritikák tükrében is az együttes kései életművének egyik legjobb lemezeként lesz számontartva, azonban a legjobb jelző értelmét vesztette a Depeche Mode kozmoszban. A zenekar nem készít rossz, jó és legjobb lemezeket. A Depeche Mode ereje az állandóságban és stabilitásban, a megbízható depechemode-ságban rejlik.

A legjobb szó helyett talán helyesebb a leginkább hozzáférhető vagy a legkönnyebben szerethető kifejezéseket használni. Az utóbbi években szinte hozzászoktunk, hogy minden új Depeche Mode-lemez csak hosszas ízlelgetés után fedte fel valódi értékeit. Azt is elfogadtuk, hogy a Depeche Mode meg sem próbál többé épkézláb kislemezekkel támogatni az adott érát. Az egyre inkább dalközpontú modern zenei világban az együttes makacsul (és helyesen) ragaszkodik az egész albumos keretrendszerhez.

Ehhez képest a Memento Mori első hallgatásra is kifejezetten megkapó és élvezhető. Sok dal azonnal megragad a hallgató tudatában. Szintidallamok kellemes, nosztalgikus borzongást idéznek elő, ütemek és basszusok perdítenek táncra. Refrének repkednek át úgy dalokon, hogy félúton már dúdolja őket az ember. Szerettük az összes előző Depeche Mode-lemezt, de el kell ismerni, hogy a legutóbbi három albumon sokszor igazi erőfeszítés volt fülbemászó dalokat találni. És erre most itt a Ghosts Again, hibátlan négy-negyedekkel, ellenállhatatlan gitár pengetéssel és szinti trillákkal, egyszerűségében is megindító verse-refrén dallammal. A Precious óta nem kaptunk ennyire jól eltalált Depeche Mode kislemez dalt (a Wrong jó volt, de rosszul reprezentálta a hozzá tartozó albumot).

És a Ghosts Again messze nem az egyetlen dal, ami instant módon klasszikus Depeche Mode-atmoszférát teremt, sőt, messze nem is a legjobb dal. A lemezen szinte minden felvétel rögtön izgalmasan hat, de ami még jobb, minden dal esetén érződik a potenciál, hogy több hallgatással egyre jobban fognak szólni. A Caroline’s Monkey bizarr verséi könnyedén csapnak át egy váratlanul laza és táncolható refrénbe. A vidáman pesszimista People Are Good igazi Depeche Mode-hőskorszakot idéző bomba. A Kraftwerk Mensch-Maschine iskolás szintikre építő éteri Wagging Tongue lassan, de biztosan kúszik be az ember bőre alá, de végül elkerülhetetlen a dallamtapadás. A Gahan által jegyzett Before We Drown is igazi telitalálat, hibátlan és emelkedett szerzemény. Máshol a zenekar kifejezetten harapós és üdítően piszkos hangzásra vált át: a My Favourite Stranger és a Never Let Me Go monoton dobgépekkel és torz gitárokkal működnek, ezáltal okos kontrasztot biztosítva a többi dal gyakran légies szintetizátor hullámai mellé.

Külön szót érdemelnek a nyitó és záró felvételek, mindkettő remek dal, remekül pozícionálva. A már említett My Cosmos Is Mine lassú tűzön indítja az albumot, a Delta Machine-es Welcome To My World örvénylését idézve, karcos indusztriális lüktetéssel, a dal egyfajta emlékeztő, hogy a lemez későbbi felszabadultabb pillanatai mögött a mélyben azért a régi megszokott sötét erők dolgoznak. Az albumot záró Gahan-szerzemény, a lehengerlő Speak To Me épp az ellenkező póluson bocsátja el a hallgatót, egyszerű, szinte imaszerű könnyedséggel és nyugalommal. A Memento Mori üzenete végül nem csupán megemlékezés a halál és halandóság tényéről, hanem egyben az elengedés és feloldozás szépsége is.

Talán ebben az emelkedettségben rejlik a Memento Mori igazi ereje. Ahhoz képest, hogy a lemez középpontjában a halál áll és makacsul fel is üti a fejét szinte minden dalban, a zene mégis élettel teli és erőtől duzzadó, gyakran felemelő és boldog. Gyönyörő kontextus és teljesítmény ez az együttestől, főleg a körülmények ismeretében.

A Gore-Gahan szupercellává tömörült Depeche Mode minden vihart átvészel. Kreatív gócpontot jelentő zenekari tagok távozása, Gahan halálközeli élménye, Fletcher nagyon is valódi halála mind lenyomatot hagytak az együttes zenéjén, de a már említett Depeche Mode-kozmosz hosszú évek óta megrendíthetetlen és tökéletes a saját határain belül. Gahan és Gore ezen a ponton nem halásznak új rajongókért és nem feltétlenül akarják kielégíteni a régi rajongókat sem. Nem készítenek rádiós slágereket és nem aggódnak eladási adatok miatt. Nem próbálják reprodukálni a régi dicső éveket és nem is tervezik újra magukat szimfonikus és akusztikus átdolgozásokkal. A Depeche Mode jelenlegi hitvallása a saját világegyeteműk stabil megőrzése és gazdagítása, és ezzel a lemezzel mindenképp elérték ezt. A Mememto Mori fantasztikus és fontos lemez a Depeche Mode-diszkográfiában.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,011KedvelőTetszik
3,065KövetőKövetés
4,320FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók