Könnyű feladattá vált a Depeche Mode koncertjéről beszámolót írni, főleg ha a cikk írója részt vett az utóbbi több mint húsz év összes DM-turnéján. Ha egyetlen mondatba kéne sűríteni a Depeche Mode tegnapi budapesti koncertjének kritikáját, akkor azt írhatnánk, hogy a zenekar pontosan ugyanazt a maximális és fantasztikus teljesítményt nyújtotta, amit a Depeche Mode-tól megszoktunk és elvárunk. Ez persze alapvetően és elsősorban elismerés, sőt masszív dicséret: hibátlan dalok hibátlan prezentálása, továbbra is lankadatlan erőtől duzzadó színpadi jelenléttel. De a háttérben halk minimális kritika is: az ”ugyanaz” kifejezés majdnem szó szerint értendő. A zenekar hosszú ideje egy mereven berögzült dallistával és színpadi megoldásokkal dolgozik és ez nem változott ezen a turnén sem. Ami jól működik, azon nem kell változtatni, mondhatnánk. Mégis szívesen hallottunk volna többet az aktuális Memento Mori lemez kifejezetten jól sikerült dalai közül is, a korábbi, remekművekben gazdagon bővelkedő életmű egyes elhanyagolt gyöngyszemeiről nem is beszélve.
Pont egy évtizeddel ezelőtt töltötte meg utoljára a Depeche Mode a Puskás Ferenc stadiont. A 2013-as Delta Machine turné után sem érdeklődés hiányában, hanem a stadion átépítése miatt kényszerült arénákba az együttes a fővárosban. Tegnap este újra a megérdemelt grandiózus helyszínen, hatalmas embertömeg előtt lépett színpadra a csapat, bizonyítva, hogy a mai napig könnyedén megtöltenek bármilyen európai stadiont, akár duplázva is. A nézőtéren a szokásos módon több tízezernyi ünneplő rajongó, kisiskolástól nyugdíjas korig, egyesek hétköznapi szerelésben, mások még mindig fekete bőrkabátba és sminkbe burkolva. A Depeche Mode életérzés úgy tűnik örök és elnyűhetetlen, és az együttes mindent meg is tesz, hogy ezt a varázslatot életben tartsa. A két tucat előadott dal nagy része évtizedek óta klasszikusnak számít több generáció számára és instant népünnepélyt robbant ki. Dave Gahan és Martin Gore, mindketten 60 felett, folyamatosan a maximumot nyújtják. A Mick Jagger, Elvis vagy Nick Cave delejező kisugárzását ötvöző frontember lendülete egészen elképesztő, a mai napig ugyanúgy képes a bűvkörében tartani az egész közönséget mint 20-30-40 évvel ezelőtt.
Ez a kölcsönös csoda, a szüntelen rajongás és fáradhatatlan showműsor egymásból táplálkozik, ez az évtizedek során semmit nem változott. A nagy változás ezen a turnén, megkerülhetetlen módon, az az Andrew Fletcher tragikus halála utáni színpadi dinamika. Fletch hiánya sokkal inkább tátongó szentimentális űr, mint valódi technikai probléma. A szintetizátor billentyűket végső soron bárki lenyomhatja, de mosolyogva integetni, tapsolni és az egész együttest mentálisan egyben tartani senki nem tud olyan ikonikusan, ahogy azt ő tette. Az együttes nem tervezte új emberrel betölteni az elvesztett tag helyét és nem is lett volna indokolt. Az eddig is előtérbe tolt Gahan-Gore duó továbbra is elviszi a hátán az egész show-t, míg a mára rutinos DM turné session zenészekké vált Peter Gordeno és Christian Eigner megbízhatóan végzik munkájukat a háttérben. És persze ne felejtsük el Anton Corbijn kötelező vizuális közreműködését sem, a holland művész is a rá jellemző és mára a Depeche Mode védjegyévé vált egyedi, bizarr-minimalista színpadi díszlettel és karakteres kivetítésekkel járul hozzá a turnéhoz.
Az olajozottan működő gépezet szinte már önjáró. Ha valami hiányzik a Depeche Mode-turnétörténelem utóbbi éveiből, az talán pont a spontaneitás és a variáció. Az természetesen egyértelmű és elfogadható, hogy Gahan ugyanazokat az imádnivaló színpadi manírokat ismételgeti ugyanabban a csillogó cipőben és felöltőben, Gore is kényelmesen lubickol a saját blokkjában a koncertek közepén és stabilan szolgáltatja az egyszerű, de végtelenül hatásos gitárakkordokat. Az előadott dalokkal viszont egyre kevésbé vállal bármilyen kockázatot a zenekar pedig bőven lenne mit variálni. Talán túlzás lenne napi szinten változó setlistet elvárni a zenészektől – bár ha Robert Smith hattagú zenekarral, bő három órás koncerteken képes minden este harminc dalt átrendezni, akkor Gahanék is lehetnének kicsit rugalmasabbak annál, mintsem hogy végigtolnak egy egész turnét egy stabil fesztivál settel. Csakúgy mint legutóbb a Spirit esetében, az új lemezről most is csak néhány dal került be a setlistbe, holott az új felvételek ezúttal kifejezetten jól működnének élőben. Persze az emelkedett, együtt-éneklős szinte-sláger Ghosts Again felcsendült, csakúgy, mint a búskomor album- és koncert nyitány My Cosmos Is Mine és a légies Wagging Tongue. Ezeken kívül egyedül a kissé szürkébb My Favorite Stranger kapott helyet a műsorban, amely ritkábban előkerülő cseredalként egyúttal sajnos kiejtette a csodálatos Speak To Me-t. További album trackek mellőzése igazi elszalasztott lehetőség volt: a Never Let Me Go karcos riffjei, a People Are Good táncolós szinti pop ritmusa, vagy a Before We Drown és a Don’t Say You Love Me nagyívű hullámai valószínűleg élő kontextusban is közönség kedvencek lehettek volna.
Hasonlóan mereven befagytak a klasszikus DM-örökzöldek is: a négy évtizedet felölelő választékból látszólag ugyanaz a 10-15 dal maradt 2023-ra. Nyilván vannak slágerek, amiket nem lehet elhagyni (Enjoy The Silence, Personal Jesus, Never Let Me Down Again, Walking In My Shoes), és jó ötlet volt megtartani az Everything Countsot a legutóbbi turnéról – de például a hosszú ideje repertoáron tartott Precious vagy az erőtlenül szóló Wrong helyett le lehetett volna porolni ritkán vagy soha nem játszott régebbi dalokat. Így az egyedüli kuriózum talán az első ízben Gahan által énekelt, teljes zenekaros Sister Of Night volt.
De mindez talán lényegtelen is – ha a Depeche Mode hússzor egymás után előadná az Enjoy The Silence-et, akkor is ugyanolyan lenyűgöző és maximálisan kielégítő lenne minden koncertjük és a rajongók ugyanolyan megérdemelt örömmámorban úsznának. A Gore-blokk andalgó összeborulásától a Never Let Me Down Again elengedhetetlen karlengetéséig vagy a Walking In My Shoes és az In Your Room sötét drámájától a Just Can’t Get Enough kikacsintóan önironikus bazári mulatságáig, a koncert minden pillanatában a zenekar is a legjobbat nyújtotta és a közönség és a leghálásabban reagált. Az együttes pályafutásának jelenlegi új fejezete szempontjából az este két legmeghatározóbb pillanatai talán ezek voltak: A Fletch emlékének dedikált World In My Eyes rögtön megható és örömteli üdvrivalgást eredményezett. Később az akusztikus formátumra csupaszított Condemnation viszont már az újonnan megerősödött Gahan-Gore-kötelék ódája volt. Két patinás zenész énekelt tökéletes összhangban, és borultak össze őszinte vigyorral egy szívmelengető ölelésben, miután átvészelték a zenei világ és saját életük gyakorta kaotikus négy évtizedét, sok dicsőséget és fájdalmat, és legutóbb barátjuk halálát. Ugyanilyen több évtizednyi kötelék fűzi össze a stadionban ünneplő rajongókat az együttes zenéjével és ez a kapcsolat örökké tart. Folytatjuk tehát jövő márciusban!
És ha már Dave Gahan:
