Hirdetés
Hirdetés

Ritchie Blackmore-ral nincs Deep Purple – Interjú Ian Gillan Deep Purple-énekessel

dp2013.jpgHétfőn Deep Purple-koncert lesz a Budapest Sportarénában. A koncertre már lényegében az összes jegy elkelt, szóval a tavalyi fezenes bulijuk után ismét telt ház előtt lép fel itthon a legendás angol rockzenekar. A koncert apropóján beszélgettünk egy kicsit telefonon Ian Gillan énekessel.

Mikor beszélgetünk, éppen Portugáliában vagy, és a Wikipédia szerint is odaköltöztél. Igaz ez?

Nem, nem teljesen. Még mindig Angliában élek, az az otthonom, viszont tény, hogy van egy házam itt Portugáliában is, ahol elég sok időt töltök. Ide járok kikapcsolódni, néha dolgozni is. Most is dolgozom, igaz, csak most éppen a ház körüli teendőket intézem, de ez is kikapcsolódás.

Nehéz ebből a nyugalomból kiszakadni, és újra turnéba kezdeni?

Nem igazán. Sosem fáradtam még bele a turnézásba, így ezt a mostani kört is nagyon várom. 16 éves korom óta turnézom, ebben nőttem fel, ez az életem. Állandóan úton voltam, legfőképpen a Deep Purple-lel, de más zenekarokkal is. Elég ennyi pihenés, és máris bennem van az izgalom, hogy ismét a színpadra állhassak. Sok országban voltam már, de mindig várom, hogy újat ismerhessek meg, esetleg visszamehessek a kedvenc helyeimre.

Magyarországon is voltatok már sokszor, legutóbb tavaly nyáron. Mire emlékszel az ittléteidből?

Sokszor összefolynak a dolgok, ha őszinte akarok lenni. Általában az első találkozásokra emlékszem a legjobban, és sokszor ezekhez csatolom a későbbieket is. Az országokról leggyakrabban az ételek szoktak eszembe jutni, helyek nem annyira. Persze tudom, hogy voltam egy-egy híres emlékműnél, épületnél, de ezek nem annyira jelentősek. Amik viszont bennem maradnak örök életre, azok a barátságok. Rengeteg jó barátot szereztem így az évek során. Magyarországon is vannak ilyenek, rájuk mindig emlékszem természetesen, és most is alig várom, hogy találkozhassak velük. Sok megbeszélnivalóm van velük.

Sokat olvasni felháborodott rajongói kommenteket, hogy még most sem kerültetek be a Rock And Roll Hall Of Fame-be. Te erről mit gondolsz? Egyáltalán fontos ez?

Hát most kicsit zavarban vagyok, mert nem nagyon foglalkoztam vele. Egyrészt ez teljesen kívül esik a hatáskörünkön. Mi nem akarunk oda bekerülni. Persze jól esik, ha bekerülünk, de nem saját magukat nevezik a zenekarok, és senki nem telefonált rám, hogy te, Ian, be akarsz kerülni a Rock And Roll Hall Of Fame-be? Erre persze azt válaszoltam volna, hogy nekem mindegy, mindenki tegyen belátása szerint, de ilyen sem volt. Szóval ez nem rajtunk múlik.

Másrészt mindig is próbáltuk magunkat távol tartani az ilyen intézményektől. Ráadásul ez az egész Rock And Roll Hall Of Fame egy nagyon amerikai valami. Nagyon mainstream. Ezek számomra a mai napig nagyon idegen dolgok. Megtisztelő persze, ha valaki bekerül egy ilyenbe, innen is gratulálok mindenkinek, aki már benne van. Ha egyszer mi is megkapjuk, mi sem utasítjuk el, de nem foglalkoztat és nem is zavar, hogy most sem kerültünk be.

Sokkal többet jelent nekem, hogy a rajongók szeretnek minket, meg hogy a családunk büszke ránk. Náluk már benne vagyunk a hírességek csarnokába, nem hiányzik még egy. Az meg, hogy még a lemezkiadó is bírja, amit csinálunk, csak hab a tortán. Szóval minden a legnagyobb rendben, nem zavar a dolog, nem is fontos.

Viszont sok híres zenekar, olyanok, mint a Metallica, Iron Maiden vagy a Flaming Lips tisztelgett előttetek a Re-Machined című tribute lemezen. Az esetleg hallottad? Van róla kedvenced?

Nem, nem hallottam sajnos. Meg erről sem kérdezett meg minket senki, csak egyszerűen megcsinálták. Ennek ellenére persze rendkívül hízelgő, hogy ezek a zenekarok játsszák a számainkat. Amúgy a legutóbbi Deep Purple-feldolgozás, amit hallottam, az a Highway Star volt a Chickenfoottól. Az rajta van ezen a lemezen?

Igen rajta, koncertverzióban.

Na, akkor jó. Akkor mégiscsak hallottam róla valami, és még tetszett is. Szóval a Chickenfoot a kedvencem róla.

Mostanában mit hallgatsz?

Célirányosan nagyon kevés dolgot hallgatok. Sokat szól a rádió itt Portugáliában, leginkább az abban lévő zenéket hallom. Természetesen sok blues forog nálam mind a mai napig, illetve amire most rákattantam, az a flamenco. Rengeteg energia van ebben a stílusban, teljesen el vagyok tőle ájulva.

Esetleg az új Black Sabbath-albumot hallottad már?

Na, azt sem hallottam még, de az már legalább már megvan. Most jött meg, csak én meg most jöttem le ide Portugáliába. De lassan itt lesz az ideje feltenni. Nagyon kíváncsi vagyok rá. Tonyval (Tony Iommi, Black Sabbath-gitáros – a szerk.) amúgy pont most beszéltem, de a zene nem került szóba.

Hogyan emlékszel vissza a Black Sabbath-ban töltött időkre? (Gillan énekelte fel az 1983-as Born Again című Black Sabbath-lemezt. – a szerk.)

Sokat gondolok azokra az időkre. Csak egy lemez, és egy turné volt, de soha nem felejtem el. Egyszerűen csodálatos volt az az időszak, és örök barátok lettünk Tonyval.

Fotó: Koplányi Kata

A zeneipar az utóbbi évtizedben nagyon megváltozott, ahhoz képest meg főleg, mint ami a ti indulásotokkor volt. Hogyan érzed magad ebben a világban?

Érdekes dolog ez. Maga a zenekészítés, zeneszerzés egyáltalán nem változott meg. Az a mai napig ugyanaz. Ugyanúgy le kell ülni gitározni, énekelni, dobolni, és ugyanúgy meg kell írnia valakinek a számokat. Ezeket nem tudja gép összerakni. A rögzítés is lényegében ugyanaz, bár tény, hogy ez is nagyon leegyszerűsödött mára. Emiatt aztán sokkal több is a zenekar.

Ami nagyon megváltozott, az az, hogy hogyan kerül az emberek elé a zenéd. A zeneipar összeomlott, vége. Ezen már kár vitatkozni, ez van. Új csatornákat kell találni a zenekaroknak, ahol eljutnak az őket érdeklő közönség elé. A promóció ma már rendkívül fontos. Rengeteget kell koncertezni, de ez sem elég ahhoz, hogy kitűnj a tömegből. Az embereket ma már nem a boltokban kell elérni. Nem fognak bemenni egyikbe sem, és a CD-k között böngészni. Ők a tabletjüket vagy telefonjukat nézik, arra kell valahogy odavarázsolni a zenédet.

Amúgy nagyon ironikus, hogy a technológia fejlődésével akár a zenei minőség is fejlődhetett volna, és lényegében fejlődött is, de erre ma már nincs igénye az embereknek. Inkább hallgatják a bedugós fülesükön a tragikus minőségű mp3-jaikat. Ez nagyon szomorú.

A mai napig elég hangosak azok a régi rajongók, akik azt mondják, hogy Ritchie Blackmore gitáros és Jon Lord billentyűs nélkül nem lehet Deep Purple. Foglalkozol velük?

Ezeken én mindig csak röhögök. Szerintük nincsen. Szerintünk meg van. Szóval ki nyert? De hadd mondjak valamit! Nincs Deep Purple Ritchie Blackmore nélkül? Tényleg? Hát én meg azt mondom, hogy nincs Deep Purple Ritchie Blackmore-ral. Ha folytattuk volna vele, ha beletörődünk volna abba, hogy olyan a koncert, amilyen az úri hangulata, ha elfogadtuk volna, hogy csak olyan helyeken lépjünk fel, ahol ő akart, akkor ez a zenekar már nem létezne. Hatalmas megnyugvást jelentett, mikor 1993-ban Joe Satriani beszállt hozzánk, miután Ritchie elment. Azelőtt úgy éreztük, hogy vége, de Joe-val, majd 1994-től Steve Morse-zal minden a helyére került. Jonról pedig egyrészt nehéz beszélnem most, hogy már nem él, másrészt pedig az önálló dolgaira akart koncentrálni, és nem akart minket hátráltatni. Viszont neki sem fordult meg soha a fejében, hogy nélküle ne folytassuk. Don Aireyvel pedig mindenki boldog. Ő is, mi is. Szóval nem igazán kell ennél több.

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,050FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló