Hirdetés

Dead Can Dance – The Serpent’s Egg – Retrospektív

A Dead Can Dance jövő májusi koncertjét beharangozó múltidéző sorozatunk előző részében a Within the Realm of a Dying Sun albumot mutattuk be, most pedig itt a folytatás, a zenekar másik közmegegyezéses csúcsalkotásával. Mielőtt rátérnénk a The Serpent’s Egg kivesézésére több mint harminchárom év távlatából, egy szolgálati közlemény: a koncertre, ahol Lisa Gerrard és Brendan Perry kísérőzenekaruk segítségével pályafutásuk legemlékezetesebb dalait elevenítik fel a színpadon, jelenleg is zajló nyereményjátékunkban két páros belépőt sorsolunk ki a szervező Showtime Budapest jóvoltából. A játék december 22-én, szerdán éjfélig tart, arra pedig nagyobb összegben mernénk fogadni, hogy a most tárgyalt album dalai közül is elhangzik majd néhány az este folyamán, hiszen ismét egy vitathatatlan klasszikusról lesz szó a továbbiakban.

A Within The Realm of a Dying Sun megjelenése után nem kellett túl sokat várni a folytatásra. A szűk másfél évvel később, 1988. október 24-én megjelent The Serpent’s Egg munkálatai nagyrészt egy londoni házban zajlottak, a Kutyák szigetén, ami valójában egy három irányból a Temze által határolt félsziget a belvárosban. Ez a lemez volt az utolsó, melynek készítése idején Lisa Gerrard és Brendan Perry a magánéletben is egy párt alkottak. Hogy ez mennyire, és milyen szempontból nyomta rá a bélyegét a dalokra, nem tudni, az viszont biztos, hogy a nyitányként érkező The Host of Seraphim, amely mára a zenekar egyik legismertebb, emblematikus dalává vált, szinte ugyanazon a hangulati íven veszi fel a fonalat, ahol az előző lemez zárótétele, a Persephone (The Gathering of Flowers) letette azt, csak ha lehet, még annál is varázslatosabb.

A The Host of Seraphim nem véletlenül lett több film betétdala a Barakától A ködig. Még bő három évtized távlatából is elképesztő atmoszférát teremt ez a hat perc feletti, leginkább vonósokra, és persze Lisa Gerrard összetéveszthetetlen, helyenként többszólamú énekére építő szerzemény, ami tényleg az egyik legszebb inkarnációja mindannak, ami ezt a zenekar naggyá tette. Katartikus, könnyfakasztó élmény ennyi év után is, mindegy, hogy neoklasszikus dark wave-nek hívjuk, világzenének, vagy bármi másnak.

Egy ilyen, már az elején megérkező zenei és hangulati csúcspont után a folytatást, és a hátralévő kilenc dalt nem is illethetné nagyobb dicséret, mint hogy legalábbis állják a versenyt a kezdőtétellel, még akkor is, ha ahhoz hasonló magasságba – vagy mélységbe, ahogy tetszik – már egyik sem jut el, bár talán nincs is erre szükség. A The Serpent’s Egg anyagára nem jellemző a Within… énekesek szerinti fejezetekre osztottsága, vegyesen követik egymást a Gerrard és Perry által, vagy épp közösen előadott dalok. És bár nyilvánvalóan más ligában játszanak énekesként, Perry-nek is megvannak a maga szép pillanatai, jó példa erre a Severance, a In the Kingdom of the Blind the One-Eyed Are Kings, és különösen a lemezt záró, a lemezanyaghoz képest kifejezetten játékos, napfényes hangvételű Ullyses, ami újabb színfolt az amúgy sem szegényes palettán. De ugyanígy említhetnénk a lemez egyik rejtett kincsét, a kizárólag Gerrard szólóénekével előadott, rövid Song of Sophiát, vagy a yanquinnal kísért The Writing on My Father’s Handet.

Friss füllel meghallgatva a lemezeket, a Within anyagában talán egy leheletnyit több a gótikus hangulat, The Serpent’s Egg dalaiban pedig egy árnyalattal több a világ- vagy akár egyházi zenei hatás, de ezek leginkább érzés szintjén különíthetők el, hiszen ez a két album már valóban a Dead Can Dance kiforrott, érett – és nyilván sokak szerint legjobb – korszaka. Ha valaki feltenné nekem azt a végtelenül közhelyes kérdést, hogy a Within the Realm of a Dying Sun, vagy a The Serpent’s Egg lenne-e az a lemez, amit magammal vihetnék egy lakatlan szigetre, bizonyára azt válaszolnám, hogy menjen inkább a kérdező arra szigetre, nekem meg hagyja itt mindkettőt.

Nagyon ritkán dobálózom a mestermű kifejezéssel, de most indokoltnak érzem a jelzőt, legyen szó jelen cikkünk tárgyáról, vagy közvetlen elődjéről. És ha bárki kételkedne ennek jogosságában, érdemes felidéznünk, milyen zenéket hallgatott a világ 1988-ban. Itt persze tényleg eszünk ágában sincs megbántani senkit, legyen szó Tanita Tikaramról, Tracy Chapmanről, Michael Jacksonról, vagy épp Phil Collinsról. Ugyanakkor talán így illusztrálható legjobban, mennyire jelentett önálló, szinte mindentől függetlenül létező dimenziót a Dead Can Dance akkoriban. És persze jelent majd 2022. május 8-án, vasárnap is, amikor ismét találkozhatunk velük.

A Showtime Budapest jóvoltából karácsonyig két páros belépőt nyerhet a koncertre az, aki részt jelenleg is zajló nyereményjátékunkban, és segít nekünk egy kicsit a rendezvény promóciójában. Összesen két dolgot kérünk: válaszoljatok a játékban feltett kérdésekre, és osszátok meg ezt a cikket vagy a koncerthez kapcsolódó eseményt a Facebook-idővonalatokon! A játék december 22.-én éjfélig tart, a nyerteseket e-mailben értesítjük. A sorsolás után a beérkezett e-maileket, és a kapcsolódó adatokat töröljük az adatbázisból.

A Dead Can Dance legutóbbi budapesti koncertjéről itt írtunk. További cikkeink a zenekarról, illetve a sorozat korábbi részei ide kattintva olvashatók!

További információk a koncerthez kapcsolódó internetes felületeken! A koncertre jegyek kaphatók az Eventim.hu oldalon és országszerte a Ticket Express jegyirodákban, valamint a zenekar hivatalos oldalán keresztül.

Szöveg: Kovács Attila

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,000FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk