Hirdetés

„De azért egész jó bőr vagy” – Elolvastuk a Billie Holiday képregényt

Egy Billie Holidayről szóló vagány sztori szerint épp egy bárban iszogatott, talán két éneklés közt, amikor vegzálni és gúnyolni kezdte két KKK-os arc, egyikük még a csikkét is elnyomta Billie bundáján, mire ő nyugodtan vigyorogva csak ennyit mondott, semmi baj fiúk, majd kinn megbeszéljük, aztán az utcán simán leverte a két fószert. Nos, ez a történet éppenséggel nincs benne a Billie Holiday című, a Nero Blanco Comix kiadásában nemrég magyarul is megjelent 64 oldalas képregényben, de sok másik igen.

A Franciaországban élő argentin szerzőpáros, Carlos Sampayo által írt és José Muñoz rajzolta képregény eredetileg 1991-ben jelent meg, és szívszorítóan közel rántja olvasójához a tragikus sorsú jazz énekesnőt, azaz sok jellemző életpillanatát. Mert bár mozaikos szerkezetű, így kiragadott helyzeteket mutat meg, Billie életét ismerve nem véletlen hogy főleg a szélsőséges drámákra van kihegyezve, bizony bőven azok voltak túlsúlyban. Persze némi fényből is villan azért valamicske, Billie lényéből talán kiirthatatlan is volt az odaadás és a szeretet, különben nem is igen tudott volna ilyen mézédesen dalolni és – a híradások szerinti – magnetikus színpadi jelenléttel bírni.

Nyilván jó ötletnek tűnt a szerzők részéről a keretes szerkezet, amiben a nyolcvanas évek végén egy újságíró/szerkesztő kapja feladatul, hogy írjon valamit az akkor pont harminc éve elhunyt népszerű énekesnőről. A fickó nincs képben, így nyűgösen bár, de bele kell ásnia magát a témába, ráadásul ez a szál később is fel-felbukkan, én viszont simán el tudnék ettől tekinteni, elég lenne, ha tisztán csak Billie-ről szólna az egész úgy ahogy van. Értem én a szándékot, itt van ez a másik korban élt nő, és valamivel közel kell hozni a mához (innen szemlélve a képregény keletkezésének jelenje is már harminc éve volt, így attól is eltávolodtunk már jócskán), és meglehet, hogy ezeket a kitérőket némileg az alapvetően tragikus hangvétel fellazítójának szánták, de az utóbbi évtizedekben a huszadik század azon időszaka is fel lett dolgozva egyre őszintébb és szembesítőbb filmekben, könyvekben és színpadi művekben. A zsigeri rasszizmus, a jazzklubok világa, a megélhetési prostitúció már kiszélesedett fogalomkörré vált, és beépült kulturális tudatunkba történelmi távlatok szintjén is. Billie Holiday nehéz sorsát nem csak származása és gyerekkori indulása, de szenvedélyei is tovább dagasztották, amiket sosem volt képes uralni, ezért szenvedéstörténete úgymond irodalmi alakká tette: mesélhető, megírható, előadható, lerajzolható, viszontagságos léte látványos, szívszorító és épp annyira közel hozható, amennyire el is taszít magától. Innen nézve nem érdemes neheztelni rá könnyelműségéért és szétszórtságáért, legfeljebb érte lehet haragudni, az ember legszívesebben kirántaná őt utólag is elrontott életéből, hogy áradó lényéből neki magának is maradjon valami. Viszont egyrészt senki helyett nem lehet élni, és hangozzék ez bármilyen karcosan, az irodalmi szinthez kell a dráma, a hiteles és intenzív művészi átéléshez a mélységi mámor – még ha ennyi nem is feltétlenül. Vagy legalább a bölcsesség érlelte erős beleérző képesség. Billie az előbbit választotta.

A szürke tónusokat és egyéb árnyalati átmeneteket mellőző, élesen fekete-fehér képregény lineáris történetmeséléssel kicsit sem foglalkozó szerkezete és impresszív hatásmechanizmusa nagyszerű ötletnek bizonyult, és még egyszer: nem lett volna feltétlenül szükség „jelenidejű” kapocsra a fókuszbeállításhoz. A sok kényelmetlen és megrázó történés közt (mint például amikor Billie meztelenül kénytelen az utcán kószálni segítséget remélve, mert egy kegyetlen fickó ruha nélkül kergeti ki az autójából, hogy aztán a zsaruk is tovább zaklassák, éppen egyikük szájából hangzik el a címbéli idézet) ritkán ugyan, de akadnak nyugvópontok, egy-két emberi kapcsolata erőt adott neki is, például kedvenc muzsikusával, Lester Young (azaz „Pres”) szaxofonossal való mély barátsága oldalakon át van részletezve, aztán persze ez is aláhull, Pres leépül és semmivé foszlik ez a szál is, mint minden egyéb Billie életében.

Igen kevés zenészéletrajz jelenik meg képregényben, valójában ez sem az, mármint nem klasszikus életrajz, de pont abban van az erőssége, hogy ezek a megterhelő villanások egy csodálatos adottságú, de szerencsétlen sorsú énekesnőről ebben a formában talán még közelebb hozzák őt magát és a kort is, amiben élt és alkotott. Muñoz rajzai első ránézésre meghökkentően darabosnak tűnnek, de aztán rájövünk, hogy pont erre volt szükség a mélyrétegek kibontakoztatásához; figurái kimondottan taszítóak, sokszor nézni sem jó őket, ott van az arcokon mindaz, amiről eddig szó volt. Húsba vágó élmény a Billie Holiday képregény, érdemes próbát tenni vele.

Mintaoldalak és rendelés.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés