A metál alműfajai közül talán a thrash az egyik legerősebb. Tántoríthatatlanul háborog a mélyben, akit pedig egyszer elkapott a hatása, nem igazán szabadul tőle. A thrash egyfajta életérzés. Talán ennek köszönhető, hogy nincs olyan év, amikor ne lenne akár tíznél is több fajsúlyosabb, megkerülhetetlen lemez a stílusban.
Amikor a Slayer letette a lantot, akkor akár gondolhattuk volna, hogy itt a vége, de Kerry Kingék hiába voltak megkerülhetetlenek, azért a thrash nem csak belőlük áll. Sőt a Slayer feloszlásával visszakerült a kvázi bérzenészkedő Gary Holt gitáros oda, ahova valójában való: az Exodus dalszerzői székébe.
Én sosem voltam feltétlen Exodus-hívő, önmagában a thrash hallgatásához is hangulat kell, de a jó zene bármikor jöhet, így a Persona Non Grata is. Első körben Zetro rikácsoló hangjához kell alkalmazkodni, de amint ez meg van, nincs megállás, lepörög a lemez, aztán kis szünetekkel újra.
A stílus nagy öregjei azért tudnak a mai napig működni, mert dalokban gondolkoznak, és ez az Exodusra is nagyon igaz. Kétségkívül megvan a szépsége a Vektor-féle összetett zenéknek, de szükség van a közérthetőbb, de persze egyáltalán nem buta thrashre is.
Röviden: a Persona Non Grata baromi szórakoztató, ha nem is lett 2021 legjobb lemeze.
