Petruska András folyton úton van. Egyszemélyes zenekarként megjárt már számos nagyszínpadot, több száz hazai és külföldi klubot, most pedig a négyes metró vonalán barangol. Első, Metropolita című nagylemezének dalai ugyanis budapesti arcokat és történeteket jelenítenek meg megállóról-megállóra, hangos életképekként. Petruska Andrással beszélgettünk hamarosan megjelenő albumáról, az interjú végén pedig megmutatjuk a Móricz Zsigmond körtér című számot is.
Túl vagy négyszáz koncerten és négy kislemezen. Hogyhogy csak most készül az első nagylemezed?
Időbe telik, mire az ember megtalálja a saját hangját, azt, hogy a zenén belül mit szeretne mondani, mi a véleményre erről az egész katyvaszról, amit mi könnyűzenének hívunk. Ezen belül is az én szakterületem a fingerstyle gitározás: ez egy egyszemélyes műfaj, ami arról szól, hogy egy szál gitár és ének hangszerelésben úgy szólalok meg, mint egy egész zenekar. Ezt mindig is egy szűk kisebbség művelte világszerte is, ennek ellenére úgy gondolom, akkor lehet igazán kitörni, ha az ember nem folyamatosan a szakma nagyágyúira, Tommy Emmanuelre, vagy Chet Atkinsre próbál hasonlítani. Persze jó kérdés, hogy mit lehet hozzátenni ahhoz az irodalomhoz, amit akár a fent említett két virtuóz letett. Még több technikai újítás? Még több bohóckodás? Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi az, ami nekem van és Tommy Emmanuelnek nincs? A saját kultúrám. Felfedeztem a magyar gyökerű zenéket, különösen a moldvai csángó muzsikát, ami olyan elementáris erővel hatott rám, mint zenei tanulmányaim hajnalán a Beatles, vagy Hendrix. Annak ellenére, hogy új ajtók nyíltak ki előttem zeneileg, nem érzem, hogy radikális változáson mentem volna keresztül: popelőadó maradtam, viszont most már hazai dalkincsből táplálkozom.
Hogyan sajátítottad el a fingerstyle-t?
Először nem is tudtam róla, hogy létezik ilyen műfaj. Világéletemben énekes-dalszerző-zenekarvezető voltam, de a gitárral soha sem volt igazán jó viszonyom, szinte céltalanul lógott a vállamon a hangszer. Soha nem érdekeltek a nagy rockszólók, viszont szakmailag mégiscsak szerettem volna magam elszórakoztatni. Mindig is többet akartam tudni annál, minthogy tábortűzi sikálás szinten kísérjem az énekemet.
Aztán eljutottam egyszer Tommy Emmanuel koncertjére és ott egyszerűen valami csoda történt: egy személyben kiállt a pasas és egy zenekart hallottam. Azonnal tudtam, hogy én is ezt szeretném csinálni. Szerencsére volt egy szabadabb időszak az életemben, így lehetőségem nyílt napi nyolc órás gyakorlások során elkezdenem tanulni ezt a játékmódot. Durva türelemjáték volt, mert ez egy olyan technika, amire egyáltalán nincsen tervezve a testünk. Gyakorlatilag a csukló kitöréséről és az izommemória teljes átalakításáról szól, és az első lépések nagyon távol vannak attól, hogy szeretnék érzelmeket kifejezni a zenémmel. Aztán idővel megjelentek az első zenének nevezhető részek, azóta pedig egy nagy játék az egész, telis-tele olyan fantáziával, aminek az átéléséről már régen lemondtam.
Hogyan jött az új album koncepciójához az ötlet? Miért pont a négyes metró állomásairól énekelsz?
Szerettem volna találni egy olyan történetet, ami ugyanannyira az enyém, mint a közönségemé is. Ez nem magáról a metróról szól, hanem a mai Budapestről és a generációmról. A másik hívó szó emellett az úton levés volt. Nagyon szeretek utazni és figyelni az utat, ahogy Budapesten belül egyik pontból eljutok a másikba, különböző arcait mutatja meg a város. Ez engem arra emlékeztetett, ahogy egy konceptelemez felépül: van valami, ami összeköti a dalokat – jelen esetben a főváros -, de azért a dalok önmagukban mégiscsak önálló színként is léteznek – ezek pedig a megállók jellegzetes környékei. Ugyan nem ennyire tudatosan megfogalmazva, a 4-es metró lemezzé formálása már vagy 10 éve kísért, mert ideális mennyiségű, tíz megállóból áll, ráadásul, van egy úgymond A és B oldala is, Pest és Buda. Ez a tíz megálló szerintem nagyon jól reprezentálja Budapestet, nagyon szép, ahogy a Keleti pályaudvartól indulva a nyolcadik kerületen, és a mindenki által megjárt Kálvin téren és Móricz Zsigmond körtéren keresztül eljut a relatíve nyugodt kelenföldi lakóövezetbe.
És azt se felejtsük el, hogy a bennem élő gyerek már vagy 20 éve várja, hogy felszállhasson valami új közlekedési eszközre.
Hogyan találtad meg a dalokhoz a történeteket?
A saját életemből merítettem, viszont hiába szeret a művész különcködni, igazából ugyanazt az életet éli, mint mindenki más. Rengeteg visszajelzést kaptam már a teszthallgatóktól, hogy olyan, mintha róluk szólna, ennél jobb reakcióra nem is vágyhatnék. Alapvetően úgy gondolom, hogy ez egy generációs sztori. De ha saját történeteket próbálok idézni, az első randijaim szinte mindig a Kálvinon kezdődtek. Ez egy jó csomópont a találkozásra, mert a szélrózsa minden irányában lehet jó helyeket találni: a Ráday utcában, a Károlyi kert romantikus környezetében, de ott van a Nemzeti Múzeum és a Szabó Ervin Könyvtár menti is, tehát nagyon sok, különböző arcát meg tudja mutatni ott a város, és a rengeteg randi lehetőség között akár taktikusan is választhattam, melyik hely illik a „leendő exemhez”, vagy épp melyik arcomat szeretném mutatni neki. Aztán ott a Keleti pályaudvar, ami arról szól, ahogyan a vidékről elszármazott fiatal megérkezik a városba, hogy megvalósítsa önmagát, de oda már érkezni sem éppen idilli, ellenben a fővárosi világ akár bájosan arculcsapó valósága tárul elé. A II. János Pál pápa tér a VIII. kerület kellős közepén van, ami egy elég kényes kérdéseket felvető környék, és mint ilyen, természetesen a dalszerzőnek meglehetősen inspiráló. Aztán ott van a Rákóczi tér, amiről az emberek nagy részének a kurvázás jut eszébe, izgalmas, és egyben zavarbaejtő volt egy ilyen szerepbe belebújni. A Móricz Zsigmond körtérnél gondban voltam, hogy mit lehetne róla elmondani, mert ott mindenki csak keresztülmegy. És akkor eszembe jutott, hogy pont az a lényeg, hogy bár mindenki ott van, az emberek csak úgy átrohannak a másik mellett, sokan vagyunk, de mind egyedül. Összességében próbáltam a saját történeteket olyan sztorikkal összetenni, amik bárkivel előfordulhatnak, vagy amiről felismerhetőek anélkül, hogy ki lenne mondva az állomás neve.
A Metropolita számai a korábbiaktól eltérően magyar nyelven íródtak. Milyen érzés volt most magyar dalszövegeken gondolkozni?
A ü és ö hangoknál kifejezetten nagy kihívás. Van egy sajátos elképzelésem a zenei nyelvekről. Nem szeretem a rock and roll-t más nyelven hallgatni, mint az angol. A blues, a rock and roll, az angolszász folk a gyökere annak, amiből ma a popzene felépül. Személy szerint nehéznek érzem, hogy egy átlag popdalt magyarítsunk. Egész egyszerűen a nyelv, a szótagszám, a hanglejtés nem kedvez neki. Ahhoz, hogy magyarul szülessenek a dalok, meg kellett szeressem a magyar népzenét, ennek a rendszerében kezdtem el gondolkozni, nem megtagadva persze a rock and roll gyökereket, viszont ez a zenei közeg már vonzotta azt, hogy magyar nyelven íródjanak a dalok.
Mindig önjáró voltál? Sosem hiányzott mögéd egy zenekar?
Több zenekarom is volt korábban, de ebben a fingerstyle önjáró technikában találtam meg azt a kifejezésmódot, ami a legtartósabbnak bizonyult, és amiben azt látom, hogy van jövő. Néha rossz egyedül lenni, de ahol lehet, csapatban dolgozom, pontosan azért, hogy ne szigetelődjem el. Igyekszem dalszerzőtársakkal dolgozni, – a lemez esetében a Tüke Zoo-ból ismert Babarci Bulcsúval -, és nem titok az sem, hogy nem én szülöm az elképzeléseket arról, hol kéne koncertezni, van valaki, aki tervezi a honlapomat és olyan is, aki fotózza a koncerteket, és így tovább. Ez mind egy családra hasonlító csapat, amiben jól érzem magam. Időről-időre hívok magam mellé vendégzenészeket is, a lemezen is vannak szólisták: Temesvári Bence hegedül, Szokolay Dongó Balázs furulyázik, Unger Balázs cimbalmozik rajta, Takáts Eszterrel pedig duettet énekelünk az egyik számban.
Nagyszínpadon is ugyanúgy tud működni az egyszemélyes zenekar koncepció, mint egy kis klubban?
Nagyon jól működik nagyszínpadon és ennek nagyon örülök, mert szeretném lemosni erről az akusztikus műfajról azt, hogy csak kis klubban él meg. Ugyanazt csinálom, szinte ugyanolyan hangerővel, mint egy indie rock zenekar, csak egyedül vagyok. Nagyobb színpadon nagyobbat lehet varázsolni, én pedig elég mozgékony vagyok, így könnyen be tudom lakni a nagyobb teret. Ezzel szemben, mivel egyedül vagyok, az intim helyzet igényli, hogy közvetlen kapcsolatot tudjak kialakítani a közönséggel. Ez viszont a nagyszínpadokon nem él meg. Ott nincs lehetőség hosszú sztorizásokra, ott nem látom az emberek tekintetét. Röviden úgy tudom összefoglalni, hogy a nagyszínpadokon a műsor működik, a kisebbeken a személyes találkozás.
A Kőbányai Zenei Stúdióba is jártál. Szerinted mennyire lényeges, hogy egy előadó zenei tanulmányokat is folytasson?
Ez nehéz kérdés, mert én azt tartom legfontosabbnak, hogy a forma és a tartalom egy hiteles egységet képezzen. Megemlíthetjük például Cseh Tamást, vagy Bob Dylant, akiket nem azért szeretünk, mert mesteri szinten énekelnek, vagy mesteri szinten játszanak a gitárjukon, hanem azért, mert egy olyan ízt, hitelességet kapunk tőlük, ami különlegessé teszi őket. Ugyanakkor vannak olyan emberek, akiket a hangszeres teljesítményükért szeretünk, de tartalmilag üresnek érezzük és amiből számomra sokszor hiányzik az üzenet. Én valahol középen helyezkedem el: fontosabbnak tartom a tartalmat a formánál, de azért vágyom rá, hogy zeneileg is legyen elég kihívás a játékban. A fingerstyle technika eleve egy nagyon szakmai hozzáállást igénylő dolog, úgyhogy számomra fontos a képzettség, de nem mondhatom ki univerzálisan, hogy minden zenész számára kötelező. Mi lett volna, ha Cseh Tamást beültettük volna a konziba húsz évesen? Lehet, hogy szegényebbek lennénk egy ilyen mértékben hiteles előadóval.
Mint egyedüli zenekartag, kinek mutatod meg az ötleteidet?
Az első szembejövő embernek. Természetesen vannak mestereim, akiknek adok a véleményükre és soha nem engedem, hogy elengedjék a kezemet, de szeretek a laikus hallgató fejével is gondolkodni, így, ha van egy ötletem, akkor valóban az első szembejövő emberen letesztelem. Decemberben, a karácsonyi turné alatt már debütált néhány dal a lemezről és egy érdekes vizsgahelyzetet teremtettem magamnak: az adott estére szánt néhány új dalt a közönséggel sorsoltattam ki, így nem tudtam előre, hogy mit fogok játszani. Ilyen érdekes helyzetekben teszem próbára magamat és a hallgatókat, hogy tudjam, működik-e a dolog.
Mik lesznek a következő lépéseid az album megjelenése után?
Április 11-én az Eötvös 10 nevű helyen lesz a lemezbemutató, vendégzenészekkel. Ezt pedig egy országos turné követi, nyáron fesztiválokkal.
