Egy bő négy évtizedre visszanyúló karriert szinte lehetetlen címszavakban összefoglalni, de azért próbáljuk meg! Három nagynevű zenekar (Depeche Mode, Yazoo, Erasure) megalapítása, emellett számos side-projektben való résztvétel – olyan művész-barátokkal, mint Martyn Ware, Paul Hartnoll, Martin Gore vagy éppen Jean-Michel Jarre -, remixek készítése, saját lemezkiadó (VeryRecords) üzemeltetése, szintetizátor-zenéknek szentelt rádióműsor, valamint a YouTube-on futó fahumorú animációs filmecskék (Günter Finn és Bacon & Eggs kalandjai). Hogy egy ilyen tartalmas életmű mellett miért, és miért pont most jutott eszébe Vince Clarke-nak, hogy szóló-albummal debütáljon, arra így adta meg a választ:
„Nagyon élveztem a(z eurorack modulárokkal való) folyamatot, és nem gondoltam arra, hogy ezt majd más is hallja. Ahogy ez az egész egyre csak fejlődött a stúdióban, a fejemben, új trükköket tanultam – ez volt a legjobb része az egésznek. Nagyon megdöbbentem, amikor a Mute azt mondta, hogy ki akarják adni egy albumon.”
Egy ilyen valóban poptörténeti súllyal rendelkező lemezmegjelenéshez egy speciális bemutató koncert is dukált, melynek a London School of Economics épülete adott otthont november 17-én. Kollégánk ott járt a helyszínen, és most megosztja élményeit az olvasókkal.
Hetek óta készültem már erre az eseményre. A Stansted felé tartó repülőn ülve is az este két előadójának – a bemelegítésért felelős Sunroof projektnek, és Vince Clarke-nak – aktuális anyagait hallgattam. Aztán, hogy még tovább fokozódjon bennem az izgalom, egy rövid, nem hivatalos találkozásra is lehetőségem nyílt a debütáló szólóalbuma bemutatására készülő legendával.
Ahogy beléptem a találkozóhelyként megadott, egyetemistákkal tömött pubba, és ő ott ült szerényen, egy pohár sörrel az asztalán, az a jelenet jutott eszembe, mely a Depeche Mode első lemezszerződésekor a legendák szerint a következőképpen zajlott. Daniel Miller, a Mute Records alapítója, az akkor még lelkesen naiv együttes öltözőjében először Dave Gahanhez, a zenekar énekeséhez lépett oda, hogy egy esetleges együttműködésről tárgyaljon vele, de ő a sarokban magányosan gubbasztó srácra mutatott: ő a főnök. És Vince Clarke 43 év elteltével is még mindig ilyen. Kedves, szerény, és szinte retteg a sztárság nyomásától. Zavartan nevetgélve mondta, hogy mennyire izgul, hiszen most először lesz ő az est főszereplője – Reed Hays zenész barátja társaságában. Oldódnia csak nagyjából a harmadik szám prezentálása után sikerült, de ne szaladjunk ennyire előre.
A London School of Economics pincehelyiségébe Mat Smith-szel, az Electronic Sound magazin egyik újságírójával ballagtam le, hogy aztán az elektro zenei szcénáról beszélgetve múlassuk az időt a kezdésig. A színpadon valamikor este fél 8 magasságában két ismerős alak tűnt fel. Daniel Miller, aki nélkül lényegesen szegényebb lenne az alternatív zenei világ, valamint Gareth Jones, aki olyan mute-os művészek albumain bábáskodott producerként, mint a Depeche Mode, Nick Cave vagy éppen Vince Clarke anyazenekara, az Erasure. Kettejük négy évtizedes barátságának a gyümölcse a Sunroof projekt, melynek ötlete 2019-ben, egy Ligeti György emlékének szentelt koncertre való ellátogatásukkor fogant. A páros néhány órát moduláris rendszerekkel improvizált, majd Gareth feltette barátjának a szinte logikusnak tűnő kérdést:
„Tényleg, ne készítsünk egy lemezt együtt, mielőtt meghalunk?”
2021-ben és 2023-ban egy-egy experimentális ambient albummal jelentkeztek Sunroof néven, és élőben is számos alkalommal improvizálgattak.
A projektjük lényegét így foglalta össze Daniel Miller:
„A moduláris rendszerekkel a végtelenségig folytathatod az improvizációt, és valójában soha nem fejezel be semmit. Néha ez nem baj – a moduláris rendszerek örömének része, hogy a végtelenségig folytathatod.”
A végtelenbe, és tovább – ez lehetett volna akár az est mottója is, de természetesen – Danielt idézve –
„ezzel a rendszerrel nagyon szerettünk volna valamit tényleg befejezni, így az időkeret meghatározása nagyon fontos szabály lett számunkra”.
Az időkeretet pénteken este is tartaniuk kellett improvizátorainknak, így nagyjából egy óra elteltével levonultak a színpadról.
Vince Clarke – és Reed Hays – este 9 órakor vette át a színpadot, és az aznap megjelent „Songs Of Silence” címet viselő album anyagát vezette elő a jöttét tapssal jutalmazó hallgatóságnak. A közönség soraiban felfedezni véltem a social media oldalak Erasure-rajongói csoportjaiból ismerős hardcore arcokat, akik közül sokan a kezdetektől követik Vince Clarke – mint Erasure dalszerző – munkásságát. Volt köztük olyan is, aki zenész-énekesként be is melegíthetett előtte, az Erasure egy korábbi turnéján. Én az egyik korábbi fanclub-vezetővel beszélgettem, és arra bíztattam, hogy élményeit egyszer könyvbe is foglalhatná, hiszen kvázi a hőskorban tevékenykedett a máig egyik leghíresebb brit popduó körül.
A pénteki eventet egyébként a jelenlegi Erasure Információs Szolgáltatást vezető, és website szerkesztő Richard Evans szervezte, aki heti rendszerességgel tájékoztatja a rajongókat a legfrissebb hírekről, és nemrégiben könyvszerzőként is debütált. Naná, hogy az elektronikus zene kezdeti éveit (1978-83) vizsgálta krónikájában („Listening To The Music The Machines Make”).
Az eurorack drón szinti modulokból felcsendülő zene meditatív, befelé forduló hangulatot kreált, egyfajta kozmikus elragadtatást, amelyet Clarke és Hays beavatkozásai szakítottak meg, és amelyek a gépezet közepén dolgozó emberi kezet idézték. Hays csellója élőben fűrészelt a „The Lamentations Of Jeremiah” című számban, az egyik csúcspontot számomra pedig az album központi darabja jelentette, amely az 1844-es „Blackleg Miner” című, sztrájktörők elleni népdal átirata („Blackleg”), és a múlt üzenetét visszhangozta a jelenbe.
Vince Clarke nem elégedett meg azzal, hogy megpihenjen jelentős pop-örökségén, ehelyett izgalmas, új elektronikus távlatokat nyitott meg maga és hallgatói számára, melyekben a permutációk és lehetőségek határtalanok. Ahogy Clarke kifejtette, „a hangok végtelen árnyalatai, amelyeket egy gomb vagy csúszka legapróbb tekerésével, meghúzásával létrehozhatsz, továbbra is lenyűgöznek”.
A „Passage” interpretálásakor az a Sarah-Jane Dale – eredeti nevén Sarah-Jane Morris – hozott be egy kis emberi hangot a drónok gépi világába, aki díjnyertes szoprán operaénekesnő, és a világ minden táján adott már hangversenyeket, valamint rendszeresen vendégeskedik különböző zenei klubokban.
A háttérben futó vizuálok remekül passzoltak képileg a „Songs Of Silence” világához, ezek közül az egyik önálló klipként („White Rabbit”) is megjelent, és Daniele Arcuri, olasz animátor keze munkáját dicséri.
A nagylemez számain túl két extra track is bekerült a setlistbe, ezek közül az egyik egy kizárólag újságmellékletként bakeliten megjelent kislemez B-oldala („The Cave”), míg a másik egy név nélküli, csak számjelzéssel ellátott („Drone 8”) szerzemény volt.
Bár az előadásra került dalok nem voltak éppen vidám hangulatúnak nevezhetőek – „Minden számban van egyfajta szomorúság, egyfajta „a dolgok rosszul mennek, a dolgok összeomlanak” érzés.” (Clarke) -, azért voltak vicces pillanatai is az estének, mint például, amikor Vince két track átvezetésekor megemlítette, hogy mennyire becsüli az Erasure énekesének, Andy Bellnek a színpadi teljesítményét, aki profi módon szórakoztatja a számok közti szünetben a közönséget.
A koncert – akárcsak maga az album – a „Last Transmission” című tétellel zárult, aztán a közönség lassan elszállingózott a londoni éjszakába. Én a Holborn metrómegálló felé bandukolva – még mindig a hallottak hatása alatt – azon gondolkodtam, hogy hányan értik majd meg Vince Clarke-nak ezt a csendes, intim, szótlan, tőle szokatlan lemezét, ami ezúttal nem a táncos lábaknak szól, hanem egy spirituális belső utazásra visz. Én minden esetre nagyon örülök, hogy ezt az oldalát is megmutatta a művész, és egyben az év egyik legfontosabb lemezét tette le az asztalra.
