Mi az elvárható minimum, ha egy amerikai rapelőadó európai turnén áll színpadra? Mi az, amit még elnézhet neki a saját közönsége, arra hivatkozva, hogy mennyi mindent tett a hip-hopért az elmúlt évtizedekben, és mert több lemezét hallgattuk életünk meghatározó szakaszaiban? Miért éri be ennek a ma már több, mint 50 éves műfajnak a közönsége jóval kevesebbel is ha élő fellépésekről van szó, mint a hasonló korú rock- vagy poprajongók? Egy jó koncert okozta eufória, és friss kreatív energiák helyett ezek a kérdések, na meg végtelen csalódottság és szomorúság keveréke kavargott bennem a KRS-koncertről hazafelé sétálva.
A “blastmaster” lemezei itt sorakoznak a polcomon, ez a cikk pedig eredetileg arról akart szólni, hogy micsoda terhet jelenthet egy egykor hajléktalanként élő művész számára, ha a szociális munkásával közösen írt első albuma (Criminal Minded) rögtön klasszikus státuszba emelkedik a tengerentúlon. Hogyan kellett újra definiálnia magát és a Boogie Down Productions-t Scott La Rock váratlan halála után, hogyan született meg “a tanár” és a szóló karrier során végül mivel hívott be sok százezer rajongót a “hip-hop templomába”. A Dürer Kert színpadán látottak azonban teljesen más irányba terelték a gondolataimat.
KRS-One harminchét állomásos európai turnéját The Temple of Hip Hop-ra keresztelte el, alcímét pedig az idén megjelent legújabb lemeze a Global Awareness után kapta. Egy ilyen húsz országon átívelő turné kapcsán az egyik legfontosabb, hogy milyen szakemberekből áll a crew, azaz, kik segítenek abban hogy minden este a lehető legjobb minőségben álljon színpadra a produkció. KRS úgy döntött, hogy nem indokolt saját hangtechnikust hoznia magával, – oldja meg inkább minden egyes klubban egy helyi dolgozó, aki feltehetően nem ismeri a számokat – dj-posztra pedig New York összes dj-je közül a saját fiát (Kpryme The Jaeger) kérte fel.
“Can you hear me?!?”
Aki közel egy aréna koncert áráért, csütörtök este jegyet vált egy KRS-One klubkoncertre annak a nagy átlagnál mélyebb ismeretei vannak a rap világról, megkockáztatom, hogy a 90-es évek hip-hopjának elszánt rajongója. A warm up szerepét betöltő dj-szett mégsem ás mélyebbre olyan daloknál, mint az Insane in the Brain vagy a California Love, – végképp nem villant fel olyan Európában imádott KRS-produkciókat, mint a Channel Live vagy Mad Lion – , de a rapslágerek működnek, a kb. 700 fős közönség lelkesen várja, hogy az este sztárja a mikrofonhoz lépjen. Ezek a koncertek egyben találkozási pontok is, ahol a sok esetben több száz kilométert utazó, Stüssy pulóverbe bújó régi barátok, gyakran évek után találkoznak újra, ezért is dühítő igazán, ami a folytatásban következett.
Érthetetlen módon, már a dj-mikrofonja is kétszeres hangerővel érkezett meg minden dalhoz képest, amikbe a szettje alatt folyamatosan belebeszélt. A dj-szettet a fellépéstől sem fényekkel, sem egy jelentőségteljes csenddel nem sikerült elválasztani, az egyik dal végén váratlanul megjelent a színpadon KRS, vásznakkal a kezében, amiket elkezdett a dj-pult elé saját kezűleg kipakolni (!) a közönségnek hátat fordítva. Mikor fél perc után rádöbbent, hogy – ezek az ő nevét, és arcát ábrázoló graffiti writerek által készített képek – nem mind férnek el (!) egyet hátra adott és ezek után kereste csak meg a mikrofonját.
Az intro scratch-ekkel teli, bólogatós (amihez a scratch-ek nem élőben érkeztek), majd jött az első beat, amire rappelés helyett KRS egy percig azt ordította, hogy: “Hallotok?!? Hallotok engem?! Több hangot, több hangot!!” Az első sokk után az futott át az agyamon: valami hasonlóra törekszik, mint a Motörhead anno? Hogy az övé legyen a leghangosabb rap-koncert ever? Hallottam Lemmy-éket a VOLT-on, itt is hasonló lenne a helyzet, mindenki másnál hangosabbnak lenni? A valóság azonban ennél jóval prózaibb volt. KRS vagy túl rövidre fogta, vagy teljesen kihagyta a koncert előtti beállást, és 38 év színpadi rutinjával sem jött rá, hogy a közönség megérkezésével más arányokra lehet szüksége a kontroll ládájában. Nem hozott saját monitor keverőst, sem saját front hangtechnikust akik ezt diszkréten azonnal lereagálhatták volna, ehelyett addig hangosíttatta fel a ládáit, amíg ettől a mikrofonja folyamatosan fülsiketítően sípolni nem kezdett. A dj-je pedig annyira túlvezérelte a saját felszerelését, hogy az alapok recsegve, torzan, gyakorlatilag élvezhetetlen formában érkeztek meg a hangfalakba.
Amikor ezek után mindenféle felkonf nélkül, rövidített változatban, három perc alatt ledarálta az MC’s Act Like They Don’t Know-t és a Step Into a World (Rapture’s Delight)-ot már éreztem, hogy baj van. Offbeat rappel, látványosan nem hallja magát, és mégis szórja a leghangsúlyosabb trackjeit, jön a The M.C. majd újra bármiféle ráhangolás nélkül a Classic (Better Than I’ve Ever Been). Ez már annyira torz, hogy nem tudom elhinni, hogy ezt a stábjukból senki nem veszi észre. Érkezik az első BDP dal, az I’m Still #1 – ha már a dj pólóján ott virít a logó – majd az A Friend, amire kicsit jobban megmozdul a közönség. Élvezni igazán ezt sem lehet, a dj ugyanis olyan mondatokat harsog bele a refrénbe amik eredetileg nincsenek is ott (“Put your hands up!”), két szám között pedig egymás szavába vágva üvöltenek mindketten az egyre jobban sípoló mikrofonjaikba.
Az egész kezd egyfajta klubkoncert-katasztrófára hasonlítani, ahol húsz perc után már komolyan féltem a fülem. Az első freestyle-nál nem bírom tovább a torz középszerű beat, és a még hangosabb sípolás elől az előtérbe menekülök. A következő percekben egyre többen keresnek itt menedéket, többen a fülüket fogva jönnek ki, a koncertre érkezett zenészek többsége pedig már rég itt vagy a dohányzóban üldögél a fejét csóválva.
Bármennyire is szeretnék nem indulok el haza, legyen teljes ez a beszámoló. Az ajtóból is pontosan hallom, mi történik: jön a South Bronx (amit Jennifer Lopez feldolgozott, ebből is készült a Jenny From The Block), KRS két szám között megszólítja a writereket, ekézi a kommersz dalokat és a rádiókat, majd egy New York nagyjait éltető hosszú felsorolás végén Dj Premiert hozza szóba, és elrappeli a Higher Level-t 1993-ból. (Hogy kettőjük közös dalai közül miért nem az MC’s Act Like They Don’t Know előtt említi Premo-t, aminek még a híres intro-jában is elhangzik a neve az rejtély.)
Negyvenöt perc után, bármiféle felvezetés nélkül megszólal a Sound of da Police, a “golden era” örök klasszikusa. Amikor vége rengetegen elengedik az estét, kb. száz ember azonnal távozik. A hang semmit sem javult, folyamatos gerjedések közepette folytatódik még a koncert háromnegyed órát, a közönséget igazán megmozgató újabb emlékezetes momentum nélkül.
B-boy-ok érkeznek a színpadra, akiknek a produkciójából élőkép nélkül alig lehet valamit látni, hiszen az első sorokban állók fizikailag eltakarják. BDP számok és freestyle-ok váltakoznak miközben egyre többen ácsorognak a dohányzóban vagy a pultoknál.
A setlist-ből fájóan hiányoznak olyan darabok mint a Rappaz R. N. Dainja, a 5 Boroughs – ami jó alkalmat nyújthatott volna egy Prodigy-ről szóló megemlékezésre – a Das EFX-szel közös Represent The Real vagy akár a Return of Hip Hop egy önálló verziója, ha már ez egy európai turné. A koncert végül egyfajta áriázással (!) ér véget a közönség pedig gyakorlatilag néma csendben áramlik ki a Dürer nagyterméből.
KRS-One orgánuma még közel hatvan évesen is erős és dinamikus, ezt mindenképp a fellépése pozitív oldalaként kell elkönyvelni. Az ő jellegzetes hangja valóban ugyanolyan, mint ahogy a lemezeken megszokhattuk, nem csak árnyéka eredeti önmagának, mint sajnos Busta Rhymes, vagy Lauryn Hill esetében. Ez a koncert azonban méltatlan volt ahhoz a több évtizedes munkához, amit a hip-hop kultúra és a négy elem népszerűsítése érdekében véghezvitt.
A Dürer Kert régóta otthona a Magyarországra látogató hip-hop produkcióknak, egy európai szintű klub – jártam és dolgoztam angol, osztrák, német, svájci klubokban, sem hangrendszerben, sem felszereltségben nem marad el a hasonló méretű külföldi társai mögött – lehetséges benne minőségi koncerteket tartani, ahogyan ezt sokan hétről-hétre meg is mutatják, akkor ha az oda érkező stáb, fellépő erre alkalmas. Nem érzem, hogy túlzott elvárásokat támasztottam volna a hip-hop legendával szemben. Nem vártam tőle egy klubban olyan aréna-show-t mint amit Kendrick Lamartól kaptam a The DAMN turnén Kölnben, korántsem, sőt még azt sem vártam el tőle, hogy egy dobost hozzon magával, mint Nas tette néhány hónapja Bécsben. De az azért lássuk be az elvárható minimum alatt van, hogy a koncertjének a kicsengése, az ő sokat hangoztatott mondatával élve: peace, love, unity & halláskárosodás.
A koncertre látogatók előtt mindenki csak megemelheti a kalapját, ők szerették volna igazán jól érezni magukat. Fülzúgást, fejfájást kockáztatva maradtak a teremben, de ez korántsem azt jelenti hogy megérdemlik, hogy ilyen mértékben visszaéljenek a bizalmukkal. A hazai hip-hopkoncert-szervezés múltja alaposan terhelt – több mindent láttunk elmaradt fellépésektől, hiányzó csapat tagokon át a pénzért dedikálásig – de csupán annyival beérni, hogy az amerikai rapsztár időben megjelenik a színpadon nem más, mint hatalmas öngól.
