Laurie Anderson, a sokoldalú, de kétségkívül leginkább a zenei szcénából ismert médiamanipulátor és művészeti társterületekkel kacérkodó alkotó 76 évesen sem nyugdíjas műsort jött prezentálni a Magyar Zene Házába kedd este. Előadása inkább az intellektuális humor, az asszociatív történetmesélés és összedőlni készülő világunk – a koncert szűk másfél órája alatt – látványosan felépülő, derűsen abszurd emlékműve volt.
Hogy talál majd majd egymásra a kísérőzenekarnak szerződtetett karcos SexMob és az éteri Anderson? Nem lesz-e unalmas történelmi ásatás a javarészt több évtizedes dalok előbányászásából és leporolásából? Mennyire tud valaki 80 felé haladva oly’ vibráló, kreatív és izgalmas lenni, mint ahogy azt megszoktuk tőle még a 80-as években? – ehhez hasonló kérdések merülhettek fel az előadás előtt, de gyorsan le is lövöm a poént: az enyhén csikorgósnak tűnő, listás dalokkal megpakolt kezdés után mindegyik kérdésre megnyugtató választ kaptunk. Vagy még annál is többet. (Gyorsan kiderült az is, hogy Andersonhoz nem az Oh, Superman-féle slágermúzeum, hanem a szürreális kreativitással átformált hangtájak passzolnak leginkább.)
Laurie Anderson fújhatna magára egy kis naftalinszagot és muzeális gesztusokkal is élhetne, de ő inkább roppant friss előadó maradt, aki ennek bizonyítását fél óra után le is tudta, majd alázatos humorral felszolgált egy csomó meglepetés-fogást a funk-közjátéktól a szerelmével, Lou Reeddel közös, magával ragadó, halálon túli duettig. Mindeközben az énekes politikai-társadalmi kikancsításai megállnak még ott, hogy azok ne váljanak az idiotisztikus woke-univerzum aktuálpolitikai közhelyeivé.
Persze a friss, 2023-as turnéja sokkal nyugodtabb, megfontoltabb művészi szándékot mutat, mint a pop-szcénát megújító évtizedekkel korábbiak, de ez így van jól. Ahogy jót tesz az előadásnak az is, hogy kevésbé színészi-modoros-távolságtartó a multimédia-hős attitűdje, mint a korábbi munkákban, de mindez szintén jó áll neki, ahogy a popba-mártott dressz is.
Egy előadó-szerző-producer-gondolkodó, aki ahogy öregszik, úgy lesz egyre kíváncsibb, érzelmesebb és okosabb. Akinek mosolya egy kamaszé, s aki úgy meséli családi sztorijait saját filmjeivel kísérve, hogy te is családtagnak érezheted magadat közben: hátradőlsz a fotelben, öledben a macskáddal, és sírva nevetsz – vagy éppen nevetve sírsz – a poénjain. A végén még egy csodás tai-chi-bemutatót is kaptunk tőle, már amennyit ebből láttam persze a könnyeimen keresztül. Méltó és utánozhatatlan koncert-lezárás volt ez a révülten tai-chizó nézőktől, és az őket instruáló, mosolygós, 76 éves hegedűs-csodagyerektől.
