Végül is előbb olvastam Conan képregényt (az ominózus Galaktika fantasy-számban, 1982-ben), mint novellát, bár még a klasszikus Howard írásokkal is a szerencsések közé tartoztam, a fordítótól kaptam néhányat fénymásolatban, szóval heroic fantasy beavatásom legéhesebb korszakomban lezajlott. Nyilván be is habarcsolódott rendesen a narratíva a magánmitológiámba, a Conan féle kvázi-ókor titkokat rejtő sivatagos, misztikus-romos, zord hegyvidéki vagy áthatolhatatlan dzsungelvilága egyfajta hazatérés, és óhajtott kilépés a túldigitalizált hétköznapokból. Persze az idő múlásával az ember sajnos rohamtempóban távolodik a gyerekkor világától, mire egy-egy új Fumaxos kötet kijön, a hetvenes évek Savage Sword of Conan sorozatából, már frissíteni kell rá az érzékelőimet. Igaz, elég néhány oldalnyi a zord arcokból, a villogó szemű varázslókból és nagyvezírekből, és ott is vagyok: közel négyszáz oldalnyi balzsamos kilépés a jutifalat, amit, ha jót akarok magamnak, nem maxolok ki két este alatt, beosztással élve elhúzhatom akár egy hétig is. Így jártam el a korábbiakkal is, az első két kötetről itt, a harmadikról pedig itt raktuk le részletekbe menően az alapozást. Próbaképp az újabb, modern Conan-eresztésből is kihozott a Fumax egy igen jóízű és látványos kötetet, annak egyelőre még nem hírlik folytatása részükről.
A Conan kegyetlen kardja 4. kötet 1978-as eresztés, a már említett Savage Sword of Conan magazin 25-32. számainak vonatkozó történeteit tartalmazza. Mivel kezdenek kifogyni a klasszikus Robert E. Howard sztorik, egyre több akad a továbbgondolásokból. Bár a huszonegy eredeti történeten túl több töredéket mások fejeztek be már annak idején, már az is szerencse, hogy Howard rövid alkotói periódusa alatt ennyit egyáltalán össze bírt hozni. Ezen képregénysorozat főleg Roy Thomas szövegeire épül, ő volt akkortájt a Marvel egyik szerkesztője, és az eddigi kötetek alapján is megállapítottuk, hogy profin át tudta emelni Howard nyelvezetét, feszes történetépítését, még annak ellenére is, hogy azért ma már korszerűtlennek számít ennyi szöveg képregényben. Azt a fajta túlírtságot, ami például az akkori szuperhősös sorozatok mindegyikét jellemezte, mégsem érezni, itt a narráció a hős jelleméhez igazodva lényegre törő, akárcsak a dialógusok. Conan megnyilatkozásai, amik leggyakrabban inkább csak tömör reakciók, a klasszikus akció-egysorosokat idézik, benne van a pakliban, hogy a forgatókönyvírók is ilyesmiken nőttek fel. Ez a negyedik kötet tehát több korábbi esemény folytatása, de olyan jól sikerült az addigiakhoz hozzászőni, hogy nincs különösebben rétestészta érzés, de azért akad, amit tovább is bírnék lapozgatni, néhányat meg gyorsabban lezavarnék. De ezek csak apróságok, a lendület kitart végig: a sima hatalmi vetélkedések és Conan uralkodói vágyának útjába – amikor azok már kezdenének túlburjánzani – rendre odatolakszik valamilyen váratlan esemény, démoni szörny, vagy egy egész alvilági kollektíva, hogy aztán megnyugodhassunk, a conani lényeg mégis csak valamiféle önfeláldozás, a saját célok mások ügyeiért való háttérbe szorítása vagy legalábbis elnapolása. Valamint persze a konok ellenség azonnali és hatékony lekaszabolása, és persze a nők megmentése.
Ezen adag legtöbbjét még mindig a nagyszerű John Buscema rajzolta, igaz, minden esetben segítőkkel, nyilván jól ment a szekér, ezért a nagy tempót nem győzhette egyedül, de Tony Dezunga és Alfredo Alcala eszményi társak, el is tudták tolni ilyen-olyan irányokba a rájuk bízott fabulákat. Az első fejezet Dick Giordano egyedüli munkája, ő egyformán erős karakterekben és mozgatásukban, igazából nem sokban marad el Buscemától, ráadásul szeret nőket kihívó pózokban és fensőbbséges arckifejezésekkel ábrázolni, az ilyesmit pedig mindig is csípték a rajongók. Frank Brunnert is élvezet szemlélni A vörös citadellában, az ő árnyalási technikája a részletezések ellenére szikárabbá és haragosabbá teszi a figurákat, akiknek mintha nem is lenne egyetlen békés pillanatuk sem.
Némileg kilóg a kötet szövetéből A mágia gyermeke, eleve teljes egészében Christy Marx története alapján íródott és Ernie Chan rajzolta, így már csak a másfajta történetkezelés és világszemlélet miatt is érdekes: női szemszögből van mesélve a korról, mágiáról, kiszolgáltatottságról, saját erők felélesztéséről, szabadságról, életeszményekről, és maga Conan is némileg differens megvilágításba került. Igaz, lényege nem sérült, éppen hogy a (mások számára is) fontos jellemvonásai lettek kidomborítva.
A Képes Krónikák kiadó most a Királyok és Keresztek című saját sorozata, és a keresztes lovagos Megváltás után egy friss, európai Conan kötetet hozott ki gigászi album formátumban. Az Éditions Glénat francia képregénykiadó 2018-ban összetrombitált jó néhány alkotót, hogy felfrissítsék a Conan-legendáriumot, és sajátos ízekkel tegyék zárójelbe a régi univerzumokat. A fülszöveg még élesebben fogalmaz: „…hadat üzent az amerikai Marvelnak és Dark Horse-nak.” Persze, szükséges a hívószó, és valamiből bátorságot is kell meríteni, de óhatatlanul túl magasra szalad az ilyesmitől az elvárás, és a hadüzenet annak ellenére felesleges túlzás, hogy a Conan, a barbár – Elveszett legendák három története itt-ott kifejezetten szikrázik az erényektől. De: sem jobb, sem érvényesebb, és még csak különösebben univerzálisabb sem lett, mint a fent elemzett Savage Sword of Conan széria kultdarabjai. A kor persze sokat változott a hetvenes évek óta, más a társadalmi szerepek megítélése, ésatöbbi, és ebben az új eresztésben nem is omlanak a nők Conan lábai elé, ami rendben is van, már csak azért is, mert olvasás közben az ilyesmi fel sem merül.
A klasszikus történetek úgymond európai szemlélettel való aktualizálása tehát a fókuszpont, már ha elfogadjuk, hogy van kontúrosan amerikai és európai történetmesélés/karakterformálás. Bizonyosan kialakultak különböző narratív hagyományok az irodalomban, így a képregényben is, ebből a szempontból ez a marketingfogás jól jöhet kereskedelmileg, és már maga a megjelenés ténye felkelti az ember érdeklődését a puszta gyűjtési szenvedélyén túl. A francia kiadó felkérésére tizenegy mű született, ezekből hármat válogatott be ebbe az első kötetbe a magyar kiadó. Rögtön az első, A túl a Fekete folyón a Conan kegyetlen kardja 4-ben is benne van, így ezzel tényleg nem kerülhető meg az összehasonlítás: és pont ez lett az, ami talán legjobban ragaszkodik a klasszikus elbeszélői stílushoz történetvezetésben és vizuálisan is. És mindez baromi jól is áll neki, Mathieu Gabella forgatókönyvíró kiváló szerkesztői érzékkel a modern, szűkszavúbb narrációt viszi: minden kiderül a sztoriról, de a kelleténél jobban nem csupaszítja le. Anthony Jean rajzoló pedig gyorsan kedvenc lett az egész könyvből, mert bár a fejek, frizurák, arcvonások, homályba vesző hátterek, a démonizált ellenség sötét vonásai, valamint a plasztikus, elidegenített-kékes színezés kicsit sem a klasszikus vonalvezetést viszi, sokkal inkább a mai kora-középkori, vikinges divatot, és maga Conan is egy tévésorozat gondos castingjának tűnik. De semmi baj, messze nem szempont a hetvenes évek koppintása. Olyannyira nem, hogy felőlem ez az alkotópáros nekiállhatna a többi használható Howard novellának, nem hiányozna a változatosság ilyen minőség mellett.
A Fekete kolosszus Vincent Brugeas író és Ronan Toulhoat rajzoló/színező munkája, ők már sokkal inkább régi vágású ponyvában utaznak, de a sivatagos, gonosz varázslós, hercegnőmentős, nagy csatatereket és ármányokat felvonultató sztori eleve kínálja is magát erre. Ennek is kijött már a John Buscemás előképe magyarul a Conan kegyetlen kardja első kötetében pár éve, így most újra át is lapoztam, és bár ez az új sincs erények híján, de az eredeti élemedett kora és fekete-fehérsége ellenére még látványosabb, és legfőképpen gördülékenyebb. Ronan kevésbé is tudja érdekessé tenni az arckifejezéseket, ráadásul az ijedten tágra nyílt szemeket látva mintha mindenki ugyanattól rémüldözne folyton. Sokkal jobban állnak neki a nagy tablók és a cselekményes jelenetek, mint drámai közelik. Conan itt északi barbár helyett jobban hajaz egy zordon középkori spanyol lovagra, aki azért sok időt tölt az alagsori konditeremben.
A Zsiványok a házban már Howard-novella korában is megosztónak számított: szűk városi környezetbe szorította hősét, ráadásul Conan ebben tényleg nem főszereplő, csak az egyik figura a sok közül, ezzel azonban rá is világít a barbár politikai intrikákra képtelen jellemvonására, és egy füst alatt Howard ráerősít néhány vesszőparipájára: az emberré válás rögösségére, a modern keretek közé zárt társadalom elaljasodására, és a barbárság állandó újrakalibrálódására. Ráadásul még a Howard korában zajló úgynevezett majomperre is reflektál, evolúciós kitétele révén alapjáraton jellemző negatív emberképét némileg optimistábbra hangolja. Patrice Louinet író egyszerűen csak tette a dolgát, kiemelte az előremozdító dialógusokat és narrációt, amennyire csak lehetett, minimálon tartva végig, de ez elég is, Paolo Martinello rajzoló/színező (de akár festőnek is mondhatnánk) viszont kifejezetten remekelt. Úgy ábrázolja ezt a züllött, rosszindulattal, tobzódó élvezetekkel és kibogozhatatlan intrikákkal terhelt várost, mint a középkori festők: taszítónak, élhetetlennek, önmagába forduló csapdának. Első ránézésre káoszban ténfereg az összes figura, nehezen kibogozható a történet szála, persze nem logikailag, inkább lidércnyomásos, fejfájdító módon. És pont ettől zseniális, ahogy ebben a túlzsúfolt, külsőleg-belsőleg mocskos, cseppet sem vonzó világban kell valahogy átevickélni, és ahol Conan is simán öl, ha erre bérlik fel. Aztán persze húzza is a csíkot, ahogy rés mutatkozik. Ezzel a harmadik történettel kerültünk tehát a legmesszebb minden tekintetben a klasszikus Conan világától, és bár megéri belemélyedni, nem egy üdítő élmény. Még ha pont ez is volt a célja.
A mérleg tehát: két gyöngyszem és egy még vállalható darab. Valamint ahány nekifutás, annyiféle Conan. A sikerben reménykedjünk tehát, jó lenne a maradék nyolcat is megismerni.
Conan kegyetlen kardja 4. rendelés és beleolvasó.
Conan, a barbár – Elveszett legendák rendelés és beleolvasó.
