Hirdetés

Chopintől a Queenig

Muse – The Resistance
(2009 Warner, Helium 3)

A Muse esetében egyre nehezebb dolga van a hallgatónak. Amikor elindultak, mindenki skandalumot kiálltott, és Radiohead epigont látott bennük, de nem sok kellett, hogy messze túlszárnyalják vélt elődjüket, és az eleinte kétkedőket is meggyőzzék: itt sokkal többről van szó. A Muse nem csak a mérhető skálákon (szinte minden évben szinte minden szervezet és médium szerint a világ legjobb koncertzenekara, legjobb zenekara és legjobb mindene) bizonyította be, hogy megkerülhetetlen szereplője Európa, és mára már a világ könnyűzenei életének. Játszottak rockot, progresszív veszternzenét, barokkos dallamokon hullámzó romantikus érzelemkitöréseket, monumentális metálriffeket, vagy gépies idézőjeles popzenét. Mindig egy lépéssel a világ előtt járnak, illetve a világ mellett, hiszen sosem azt teszik, amit várnánk tőlük. Éppen ezért képtelenség első hallgatásnál a helyére tenni lemezeiket. A Muse esetében tendencia, hogy egyre képtelenebb ötletekkel és megvalósításokkal állnak elő.

A megalomán Matthew Bellamy fékezhetetlen vonzódása a klasszikus zene iránt egy 50 perces szimfóniát kényszerített volna, hacsak a világ összes kontinenséről szerzett zenei impulzusok ebbe bele nem szólnak. Így feleződött az üzletileg is kifogásolható ötlet (maradt az Exogenesis három tétele), és a tagok máshol élték ki megmaradt romantikus művészi hajlamaikat: báránykáktól hemzsegő mezőkön vettek fel pergőhangokat, a világ több nagyvárosában pendrájvokat dugtak el a rajongóknak, és kitalálták, hogy felelevenítik a stadionmetál hagyományait, ezen kívül pedig azt is megnézték, mit csinálnak a feketék Amerikában. Ja, persze Ázsia, Afrika, vagy Dél-Olaszország is megint csak beleszólt kicsit.

Hú, talán kezdjük a hangzással, mert ott nincs túl nehéz dolgunk. Mark Stent producer (felesleges felsorolni, kikkel dolgozott már együtt, mert nagyjából az egész világgal) és a báránykák olyan hihetetlen megszólalást eredményeznek, amit nem lehet nem egész testtel hallgatni. A rettenetes dinamika és ezzel szemben hihetetlen fimonság és érzékenység olyan páratlan harmóniát alkot, amilyenre csak ők képesek. Eddig sem volt okunk a panaszra, de a The Resistance esetében a szélesebb spektrumú zene és az ehhez társuló hangszerelési bravúrok nagyobb ráhallást engednek, így még hatásosabban működnek.

Ha már a hangszerelésnél tartunk, rengeteg új eszköz lépett be a motorikus gitárok, a zongorafutamok, a vonósok, a gépies basszusok és a nyávogós szuperének mellé. Chris Wolstenholme basszusjátékába beépültek a nyolcvanas évek sorozatalapjait idéző szemtelen pattogós témák, Dom Howard egyre több tamot használ (amennyit nem szégyell), a Baywatch színpadias kezdő dobpergésének (Resistance) megidézéséért pedig bármelyik zenei díjat megérdemelné. A pergő pedig több számban is olyan hihetetlenül giccses stadionrockos, hogy egyből felkapjuk a fejünket, még azok is, akik hozzá vagyunk szokva a nyolcvanas évek dobhangjainak visszaszivárgásához. Matthew Bellamy Brian May gitárhangzását kérte kölcsön, hogy riffelgethessen szemérmetlen témákat, és Puma cipőt, szűk nadrágot és hosszú göndör hajat érezve magán hősies szólókat játszhasson (Guding Light síró hard rockja?!). Ezen kívül szereztek egy negyven fős nagyzenekart, és egy külön pizzicato stábot, hogy igazi amerikai r’n’b-t játsszanak az Undisclosed Desiresben. Ehhez Jacko csettintéseit és tapsait is megidézték. Talán ez a lemez leghihetetlenebb száma. Ugyanazt érzem hallgatása közben, mint 2006-ban a Supermassive Black Hole-nál. Ott is tanulnom kellett, hogyan szeressem meg. Az első reakcióm (miután leellenőriztem, hogy valóban Muse-t hallgatok) az lett volna, hogy dühösen kikapcsolok minden elektromos szerkezetet a lakásban. De egyrészt ez nem lett volna fair, másrészt pedig tudom, hogy nekik van igazuk. És a tizenötödik hallgatásra bebizonyosodott, hogy tényleg. Az Undisclosed Desires egy tökéletes popsláger a Depeche Mode puritánságával és dallamvilágával, r’n’b csettintgetésekkel és a feketék hegedűjével, és a Muse-ra abszolút nem jellemző egyszerű dramaturgiával. Ha túl vagyunk az első döbbeneten, tökéletesen működik.

Már említettem, hogy a Muse lemezekre egyre nehezebb ráhangolódni. Fel-felrúgják a konvencionális számstruktúrát, sokszor a verse-refrén kötelező váltakozásán is elegánsan felülemelkedve egészen új nézőpontból szemlélik a popzenét (ezen a lemezen a legfeltűnőbb példája ennek az Exogenesis három tétele). Ezzel szemben azonban egy-két számnál a teljesen lecsupaszított rádiós felépítést használják, a tökéletesen szerkesztett, percre pontosan levezetett és kiszámított dramaturgiát. Az viszont mindkét esetben elmondható, hogy a zene egyre érzelemgazdagabb. Nem fordulhat elő az, hogy ne adnánk át teljes egészében magunkat a lemeznek. A The Resistance teljes értékű embert, aktív zenehallgatást igényel. És ha képesek vagyunk befogadni ezt a hihetetlen  és bátor egyveleget (a Depeche Mode hatásvadászata, a Queen monumentalizmusa, r’n’b-s eszközök, a System Of A Down hagyatéka (Unnatural selection), Chopin (a United States Of Eurasia végén az Esz-dúr Nocturne csendül fel) és szimfonikus zenekari hangszereléssel klasszikus zene), hihetetlen élményben lehet részünk.

Kommentek

Teljes bizonytalanságban tart, majd letaglóz – Ilyen volt a Tudhattad volna sorozat

Az HBO minisorozata tele van fordulatokkal, és végre egy olyan krimi, amiben a a legvégéig lehet találgatni, hogy ki tette. De nem biztos, hogy ez az előnyére válik.

Wanted Podcast #21 // Isten keze – Szily Lászlóval Maradonáról

Itt még csak az argentin zseni, minden idők egyik legnagyobb labdarúgójának hatvanadik születésnapja alkalmából ültek le beszélgetni.
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
705FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Veretes hard rock – P. Box-koncertalbum jön ki LP-n, itt egy dal róla

Most először jelenik meg koncertalbum a korai korszakból.

Tomboló gyerekek az YZZO új klipjében

Mindössze egyetlen dal jelent meg korábban az Yzzo-tól, de most itt a második, klippel együtt.

What’s Mine Is Mine – Premieren a The Anahit új dala

Dal a test és a lélek szabadságáról.

Az idő drog – Premieren a colorStar új videója

A colorStar tavaly megjelent új lemeze, a Time is The Drug címadó dala kapott ezúttal látványos szöveges videót.

Érzelmek és küzdelmek – Premieren Debby May bemutatkozó dala

Debby May bemutatkozó dala, a Tell me Vroom Vroom, egy többéves alkotófolyamat első gyümölcse.
Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló

Az élet kiteljesedése – Meghallgattuk a Makám, a Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák és Guessous Mesi új albumát

Olyan lemezekkel rukkoltak elő, amik önnön létükkel húzzák alá, hogy az élet a költészet tükrében tud igazán kiteljesedni.
02:26:53

Így játszik Alice In Chainst a Metallica, a Korn, a Mastodon, Corey Taylor, a Soundgarden tagjai meg még egy rakás zenész

Idén lett 20 éves a seattle-i Museum Of Pop Culture, illetve idén lett 30 az Alice In Chains első nagylemeze. Nem emiatt, de ilyen...

A Spotifyon hamarosan kiderül, hogy melyik dal honnan nyúlta a témáit

Mesterséges intelligencia mondja majd meg, hogy nem is olyan egyedi az a dal, ahogyan azt a szerzője gondolta.