A zenekar mint jelenség sokakat emlékeztethet az AC/DC-re, ráadásul szintén ausztrálok. Zenéjük értékéből soha nem vett el semennyit, hogy egy viszonylag bevált receptből főznek, már a debütáló anyaguk idején díjazta őket egy csomó kritika. A most megjelent ötödik lemezük egyfelől nem okoz meglepetést, tartja a háromévente futószalagon termelést. Tartalmilag kiválóan egyensúlyozik a pörgős-megőrülős és a fotelben hátradőlős-bólogatós számok között, Joel O’Keeffe pedig kíméletlenül teszi próbára hangszálait és hangszerét. Másfelől viszont kísérletezik, és ez előnyére válik. Tízből kilencszer a számok nem mennek 3 és fél perc fölé, ahogy korábban szoktak, így a Boneshaker közelebb áll egy gyorsvasúthoz, mint egy száguldó tehervonathoz. Emiatt kevesebb a szóló és az elnyújtott rész, a könnyen megjegyezhető riffek és refrének viszont maradtak. Az Airbourne most úgy tűnik, hogy egy hangyányit fiatalosabb szeretne lenni, és ez annak ellenére működik, hogy az új anyag hangzása inkább a régebbi időket idézi – ebben vélhetően a producer Dave Cobb (például Rival Sons, Zac Brown Band) is szerepet játszott. Az összes között a leg-airbourne-osabb szám talán a Backseat Boogie lett. Váltsatok jegyet a gyorsvasútra! (5/5)
