Hirdetés

A zene brutálisan jó befektetés lehet még mindig, és ezt most Bob Dylan esete is bizonyítja

Miért érte meg Bob Dylannek, hogy eladta az egész életművét? Egyáltalán mit is adott el pontosan, és miért érte meg bárkinek ennyi pénzt fizetni érte? Az egész sajtón végigszaladt, hogy Bob Dylan és az Universal Music Publishing Group 400 millió dolláros megállapodást írt alá. Itthon az MTI félrefordítása miatt sokan lemezkiadási jogról írtak, pedig nem erről van szó, és az egész sokkal izgalmasabb annál, minthogy 400 millió dollár gazdát cserélt, hiszen éppen egy új gazdasági trend születik, amiről egészen kevesen beszélnek, mert meglehetősen összetett, pedig a zenei katalógusok már régóta a legjobb és legbiztosabb befektetési modellnek számítanak, biztos és magas hozammal.

Hirdetés

Kezdjük az alapoktól

Hogy miről is van szó, ahhoz meg kell értenünk az alapokat. A daloknak vannak szerzői, és vannak előadói. Jelen esetben ez azért keveredhetett össze, mert Bob Dylan a szerző, és jellemzően ő maga adja elő a dalait is, de egy csomó produkciónál nem ennyire tiszta a kép. Ott van mondjuk a Beatles, ahol jellemzően a Lennon-McCarthy páros a dalszerző, míg a másik két tag csak az előadók között szerepel, vagy ott vannak az olyan popsztárok, akiknek mások írják a dalait, ők csak előadják. Sokszor egy szerző soha nem is lesz előadó, vagy nem annyira híres, de ettől még iszonyú sok pénzt kereshet. Az egyik legjobb példa erre Linda Perry, aki ugyan befutott a 4 Non Blonds zenekarával, de Christina Aguilera, Gwen Stefani vagy Pink számára írt gigaslágereket, és rengeteg közös dalt jegyez például Adele vagy Alicia Keys oldalán, és még számtalan slágerben.

A szerzőkkel a zeneműkiadók (music publishing), az előadókkal a lemezkiadók (records) kötnek szerződéseket.

A csavar az, hogy egy dalnak számtalan előadója lehet. Ugye ismerős az, hogy egy olyan régi, mindenki által ismert klasszikust, mint mondjuk az Over The Rainbow, kismilliószor énekeltek már el, azaz szakmai nyelven szólva, új hangfelvétel született. Az így újonnan felvett dalokat kiadhatta a Universal, a Warner, kisebb kiadók, bárki, hiszen ők az előadókkal szerződnek.

Viszont akármi is történik, a zeneszerző ugyanaz marad, és nekünk most pont ez a kulcsmondat.

Bob Dylan esetében ez a képlet úgy néz ki, hogy lehet bárki az előadó, énekelheti a dalait koncerten, TV-ben bárki, kiadhat egy lemezt, amire újra felénekli valamelyik klasszikust bárki, agyonjátszhatja a rádió bármelyik verziót, a szerzői jog és az azzal járó jogdíj továbbra is Bob Dylant illeti meg.

A szerzői jog az szellemi tulajdon, nem lehet róla lemondani, ebben az esetben sem ez történt, vagyis Dob Dylan dalainak a szerzője továbbra is Bob Dylan és nem a Universal, viszont egy törvényileg meghatározott részét át lehet ruházni a zeneműkiadónak. Ezért cserében a cég ellátja a képviseletet, és például intézi, hogy az egész világról be tudja gyűjteni az őt megillető jogdíjat, intézi az átdolgozási, fordítási kérelmeket, egyeztet a helyi jogkezelőkkel, vagy éppen reklámokhoz filmekhez ajánlja a műveket. Az ilyen szerződéseknek is több típusa van attól függően, hogy mi a feladat, szóval ez sem azt jelenti, hogy eddig Bob Dylan magának csinálta volna ezeket. Ahogyan az sem különleges dolog, hogy ezek az úgynevezett katalógusok ide-oda vándorolnak. A mostani vásárlás két dolog miatt érdekes, az egyik az, hogy 400 millió dollár iszonyú sok pénz egy szerző műveiért. Mikor egy-egy katalógus gazdát cserél, az általában több szerzőt jelent. Persze Bob Dylan ontotta magából az örökzöld dalokat, az egyik legjobb és legsikeresebb zeneszerző évtizedek óta, dalai a mai napig aktívak, ami miatt érthető, hogy nem olcsó megszerezni.

A másik dolog pedig azért izgalmas, hogy rámutatott arra a trendre, hogy a gazdasági befektetőcsoportoknak továbbra is a szerzői jogokba való invesztálás lehet az egyik legbiztosabb és legjobb befektetés.

A tőzsde ingadozhat, a jogdíjak viszont állandóak

Az utóbbi időben azért volt több jelentős mozgás a piacon, Stevie Nicks a dalai 80 százalékát adta el 100 millió dollárért, de a Blink 182-ből ismert Tom Delonge, Barry Manilow vagy Debbie Harry és Chris Stein dalszerzői munkássága körül is volt pénzmozgás. A vásárlók számára a zenei katalógusok, főleg a jól megválasztott zenei katalógusok olyan befektetések mint az arany vagy az olaj. Nem lehet összehasonlítani a startupokkal sem, vagy a tech cégekbe való befektetésekkel, amiknél ugyan lehet, hogy nagyobb lehet hosszú távon a hozam, viszont jelentős a kockázat is. Ha egy ígéretes startup mégsem fut be, akkor oda a pénz. Ha egy erős katalógust tud megszerezni a befektető, az sokáig hozza a pénzt anélkül, hogy tulajdonképpen bármit is csinálna.

Érthető módon a dalokra elég kevesen gondolnak úgy mint befektetési eszközökre, pedig a Goldman Sachs azt jósolja, hogy a zenei bevételek 2030-ra több mint kétszeresére, mintegy 131 milliárd dollárra emelkednek, így teljesen logikus döntés egy diverzifikált befektetési alapnak a zenei katalógusokba is invesztálni. Az egyetlen buktató az, hogy a zeneipar folyamatos növekedésével számolnak, ami sok esetben rizikós lehet, de mondjuk egy olyan zeneszerző esetében, mint Dylan, pont nem kell attól tartani, hogy a dalai hirtelen senkit sem fognak érdekelni.

Az is érhető, hogy az olyan dalszerzők, mint mondjuk Dylan, miért döntöttek most amellett, hogy a zeneműkiadói jogokat átruházzák. Az életművük többé-kevésbé teljes, és az évtizedek alatt évről-évre termelték is a pénzt. Nem jelenti azt, hogy a 79 éves Dylan ne írhatna még egy rakás új slágert, mindenki azt reméli, hogy fog is, és egyébként a jövőbeli dalaira nem is vonatkozik a mostani adásvétel.  Csak hát mindenképpen megnyugtatóbb egy ilyen összeget most a számláján tudni, hiszen fiatalabb már ő sem lesz, arról nem is beszélve, hogy adózás szempontjából is más egy ilyen eladás.

A befektetőknek pedig azért éri meg, mert a szerzői jog a szerző halála után 70 évig él, vagyis a Dylan-dalok lehet még a következő évszázadban is pénzt fognak termelni. Arról nem is beszélve, hogy ez már csak azért is volt nagyon okos húzás Dylantől, hiszen a Universal nyilvánvalóan nagyon gyorsan szeretne keresni ezen az egészen, vagyis kitermelni a 400 millió dollárt, aztán pedig a nyereséget. Ezt pedig úgy tudja felgyorsítani, ha ráfekszik Bob Dylan eddigi életművének a promóciójára, és például reklámokba, filmekbe, főcímzenének adja a szerzeményeit, vagyis felpörgeti és minél több helyen hallhatóvá teszi a Dylan-dalokat. Ha igazán jól akar járni Dylan, és még akar keresni, akkor ki is használhatja ezt a mozgolódást, és előállhat új dalokkal, amik ugye nem részei a Universallal kötött megállapodásnak.

Az egész modell persze csak azokra a katalógusokra igaz, amik egyébként is termelnek pénzt, így arra kezdő zenekarok vagy sokkal kisebb nevek nem számíthatnak, hogy jön egy holland nyugdíjalap, és ad egy rakás pénzt. A szerzők katalógusainak jogai évek óta vándorolnak ide-oda, talán az egyik legemlékeztesebb ilyen művelet az volt, mikor Michael Jackson megvette a Beatles-katalógus jelentős részét a 80-as években 47 millió dollárért. Az viszont egyértelműen látszik, hogy idén mintha megnövekedett volna az ilyen jellegű vásárlások száma és a katalógusokért fizetett összegek is.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,784KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
743FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk