Utoljára öt évvel ezelőtt, a harmincéves jubileumi turné apropóján beszélgettünk Page Hamiltonnal, a Helmet gitáros-énekesével és fő dalszerzőjével. Az évfordulós körút ismét aktuális, csak idén a harmadik album, az 1994-ben megjelent Betty kerül sorra, ami sokak szerint egyenesen a zenekar legjobb anyaga, de legalábbis közmegegyezésnek tekinthető, hogy ott van a legfontosabbak között. A beszélgetésre még november elején, az amerikai elnökválasztás másnapján került sor, ugyanakkor különböző okokból – melyek egy részéről a hírlevelünkre feliratkozók már olvashattak -, csak mostanra készült el az írott változat, még pont időben ahhoz, hogy olvasható legyen a budapesti koncert előtt, ami december 3-án lesz, ismét az Analog Music Hallban. Page nem hazudtolta meg magát, ugyanolyan beszédes, közvetlen és gondolatgazdag interjúalanynak bizonyult, mint máskor, függetlenül attól, hogy a Helmet múltja és jelene, a turnézás körülményei, a politika, egy készülő szólóalbum, vagy épp zeneelméleti kérdések kerültek szóba.
Amikor egyeztettük az interjú időpontját, nekem fel sem tűnt, hogy ez egy nagyon nem átlagos nap lesz az Egyesült Államokban. Milyen volt ma felébredni Los Angelesben?
Ez több mint szerencsétlen fordulat. Teljesen sokkolt az eredmény. Úgy értem, soha nem gyűlöltem még annyira egy politikust sem, mint Donald Trumpot, aki egy igazi szaralak. Tényleg nem értem, mi a baj az országunkkal, és hogyan hiheti bárki, hogy ez a fickó alkalmas a vezetésére. Sokatmondó. Nagyon rossz helyen vagyunk most. Ezúttal több férfi ment el szavazni azért, mert egy nő indult elnökválasztáson, viszont terjed a nőgyűlölet, és ez egyszerűen szívás, nagyon rossz. De hát nektek is ott van Orbán Viktor, aki pont olyan, mintha szerelmes lenne Trumpba, szóval nyilván tudod, miről beszélek. De közben meg imádom Budapestet, annyira nagyszerű város.
Szerencsére egyetlen ország sem csak az aktuális vezetőit jelenti, és hála az égnek, vannak sokkal jobb dolgok és témák is a politikánál. Hogyan telnek a napjaid most, néhány nappal az európai turné előtt?
Nos, épp holnap repülünk Dallasba, ahol lesz egy koncertünk a Linkin Parkkal, akikkel 10 éve dolgoztunk is együtt, közreműködtem egy dalban az egyik lemezükön. (A 2014-es The Hunting Party „All For Nothing” című daláról van szó – a szerk.) Nagyon jó srácok, nagyon jól éreztük magunkat a közös munka során, és most én is felmegyek majd velük a színpadra, hogy eljátsszuk együtt ezt a számot. Jó lesz, hogy végre visszatértünk a rendes kerékvágásba, mert június óta nem koncerteztünk, már nagyon várjuk.
Tavaly ott voltam a legutóbbi budapesti koncerteteken, és amikor utána megnéztem a teljes turné setlistjét, kicsit meglepődtem azon, hogy egy-egy ilyen kör során akár 40-50 dal közül válogattok, és szinte minden este változtattok a műsoron itt-ott. Hogyan áll össze egy ilyen turnéprogram?
Mivel a Helmet már 35 éve létezik, rengeteg anyagból válogathatunk. Én személy szerint sosem élveztem, ha minden este ugyanazt a szettet játsszuk. Persze minden zenekar máshogy áll ehhez hozzá, mert a Melvins például mindig sok új anyagot játszik, de ha már elindult a turné, akkor minden este ugyanaz a menetrend. Ez egy egyfajta másfajta megközelítés, ami király. Én viszont úgy érzem, ha nem tartom minden este frissen a zenét, akkor kicsit elkezdek beleragadni a megszokásba. Az európai turné most csak 20 koncertből áll, ami tök jó, de nem olyan intenzív, mintha 40 koncertet adnánk, vagy ilyesmi. Ezúttal az egész Betty albumot eljátsszuk, de lesznek például olyan kislemez B-oldalas dalok is a programban, amelyek közül van, amit 30 éve játszottunk utoljára, meg olyan is, amit még sohasem vettünk elő élőben.
Nem ez az első alkalom, hogy ilyen jubileumi turnét csináltok a Betty kapcsán, de nem emlékszem olyasmire, hogy például a Meantime vagy az Aftertaste évfordulóin lett volna hasonló. Miért olyan különleges számotokra a Betty?
Úgy emlékszem, a Meantime évfordulóján azt a lemezt is turnéztattuk, de például az Aftertaste kapcsán még nem volt ilyen, pedig szerintem jó móka lenne. Nem tudom, miért a Betty az, amivel a közönségünk ennyire képes azonosulni, mert azon a lemezen sokféle műfajba belekaptunk, ezért bizonyos szempontból kihívást is jelenthet a hallgatóknak. Van rajta egy kis jazz, amit én amúgy hamis jazz-nek hívok, de van rajta funky-s dal, a Silver Hawaiian, meg hát a Biscuits for Smut sem egy tipikus dal azzal a furcsa, lehangolt gitártémával. Igazából már nem is emlékszem, hogy kitől jött eredetileg az ötlet az ilyen évfordulós turnékra, én találtam-e ki, a menedzserünk, netán promoterek javasolták, de próbálok nyitott lenni mások meglátásaira is ezen a téren, mert igazából az összes dalunkat szívesen játszom. Ahogy mondtad, úgy 60 körüli számból válogatunk, de összesen van nagyjából 90 olyan dal, amit már játszottunk ebben a felállásban a srácokkal, bár nyilván nekem is át kell néznem olykor dolgokat, mert van, hogy nem emlékszem a dalszövegre, meg ilyesmi. A Betty anyagát játszani nagyon, nagyon jó móka, számomra sosem válik unalmassá. Nincs egy dal sem az albumon. amire bármikor is azt mondanám, hogy ó, ehhez ma nincs kedvem!
Van olyan dal a Betty-n, amelyről úgy gondolod, hogy a maga idejében kevesebb figyelmet kapott, de mégis egyfajta titkos kedvenc?
Mindig is úgy gondoltam, hogy a Wilma’s Rainbow-nak kellett volna lennie az első kislemeznek. Akkoriban nagy kiadónál voltunk, ők intézték a videókat, meg minden ilyesmit. A Biscuits for Smut, ami végül az első klip lett, kicsit ilyen nyelvöltögetős szám, a szüleim házában írtam Oregonban. A nagyapám ott nőtt fel, és ha hiszed, ha nem, volt egy kutyája, akit Smutnak hívtak. A nagymamám, Momo egyszer túlsütötte a kekszet, de annyira, hogy végül kidobta az ablakon a kutyának. Ezt nagyon viccesnek találtam, és a történet írás közben átváltozott egy ilyen sorozatgyilkosos sztorivá, mert valamiért eszembe jutott róla a Badlands című film (magyarul Sivár vidék, Terrence Mallick 1973-ban bemutatott neo-noir krimije, Martin Sheen és Sissy Spacek főszereplésével – a szerk.) az embereket gyilkoló tini szerelmespárral. Az akkori menedzserünk meg inkább ilyen indie rockos fazon volt, ezért ezt akarta kiadni első kislemezként, annak ellenére, hogy nem igazán volt rá jellemző az a féle keménység, ami megvan egy Strap It On-ban, egy In The Meantime-ban, vagy épp a Wilma’s Rainbow-ban.
De ott az I Know, amit nagyon szeretek élőben játszani, egyszerűen hihetetlen energia van benne, nagyon ki tudom benne ereszteni a hangom, szóval tényleg oda tudom tenni magam benne. A Sam Hell és a Beautiful Love meg például teljesen új hangulatot kaptak az évek során, mert sokat játszottuk őket, és hát nyilván sokkal jobban is gitározom, mint 30 évvel ezelőtt, szóval amikor a Beautiful Love-ot játsszuk, szeretem kicsit feszegetni a határaimat. És a srácok, a zenekar tagjai meg nem jazzisták, nem játszanak ilyesmit, szóval vigyáznom kell, hogy egyértelmű legyen, mikor érek majd a dallam csúcspontjára, hogy ők is tudják, mikor kell belevágniuk a zajos részbe. Nagyon jó játszani ezeket a dalokat. A Silver Hawaiian-ban is szoktunk jammelni, vagy a Milquetoast végét is teljesen másképp játsszuk manapság. Nagyon jó barátom Matt Flynn, a Maroon 5 dobosa, volt vele egy közös zenekarunk, a Gandhi, és amikor azzal a csapattal koncerteztünk, ő dobta be az ötletet, hogy kicsit nyújtsuk meg a dal végét, és csináljunk belőle egy is dobbemutatót, ez azóta így is maradt, már sok-sok éve így játsszuk. Arról a dalról mindig sokan kérdeznek A holló film, meg a filmzenealbum miatt is, aminek ugye szintén 30 éve volt a bemutatója. Ez az egyik olyan dal, ami a leggyakrabban elhangzik a koncertjeinken.
Sokan mondják, hogy a Betty volt a Helmet, mondjuk úgy, kísérletezős lemeze. Miért pont akkor jött el ennek az ideje?
Különös időket éltünk meg a Meantime sikere után: aranylemezes előadó vált egy New York-i underground zenekarból, Grammy-jelöléssel, meg komoly MTV-s rotációval. Elkezdtek belénk szeretni a metálszíntérről érkezett srácok, olyanok dicsértek minket, mint Gene Simmons, Tommy Lee, Nikki Sixx, vagy Billy Idol, amit elég furcsának is tartottam, mert mi mindig is egy underground hangzású banda voltunk New York belvárosából. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Helmet elsősorban a zenéről szól, és soha nem éreztem kényszert arra, hogy megpróbáljak megfelelni egy bizonyos közönségnek. Ugyanakkor nagyon nagyra értékelem a támogatást, amit ezektől a zenekaroktól, ezektől a valódi rocksztároktól kaptunk.
A Pantera tagjaival is sikerült összebarátkoznunk, óriási arcok voltak. A járvány kezdete óta elkezdtem tanítani, és persze vannak egy tanítványom, aki ilyesmit akart játszani, szóval jó párszor átvettem már olyan számokat, mint a Mouth for War meg a This Love. Ez nagyon szórakoztató számomra is. És Dime a Panterából annak idején azt mondta, hogy nagy hatással voltam a Vulgar Display of Power albumra, most is hallom a texasi akcentusát, ahogy beszélek róla. Én meg nyilván mondtam, hogy nagyon köszönöm, mert ez sokat jelentett egy ilyen kaliberű zenésztől. Nagy tisztelője vagyok, ő igazán muzikális gitáros volt, dalszerzés terén is fantasztikus, nagyon jó volt tanítani a szólóit. A Vulgar meg az utána következő Far Beyond Driven nagyon-nagyon jó albumok. Épp Európában voltunk, amikor meggyilkolták, soha nem fogom elfelejteni azt a napot.
Megértem, és hát nagyon érdekes és szívmelengető látni az inspirációk ilyen körforgását. Viszont, hogy ne csak a múltról beszéljünk, érdemes nem megfeledkeznünk arról, hogy a legutóbbi album, a Left majdnem pontosan egy éve jelent meg. Mondhatnám, hogy nagy vonalakban jellegzetesen Helmet-album, de a magam részéről nagyon örültem az olyan kevésbé nyilvánvaló daloknak, mint a Tell Me Again a vonós szólamokkal, vagy a lemezt záró John Coltrane-feldolgozás, a Resolution. Te mit gondolsz az albumról egy év távlatából?
Nagyon szeretem játszani ezeket a dalokat. A Gun Fluf például az egyik kedvencem. Az Államokban szinte mindenkinek fegyvere van, én is fegyveres kultúrában és fegyveres családban nőttem fel. A menedzserem, aki az egyik legjobb barátom, akit csodálok és tisztelek, azt mondta rá: „Ó Istenem, ez nagyon politikus! Lehet, hogy ezzel elijeszted az embereket.” Én meg azt válaszoltam, hogy 64 éves vagyok, van véleményem, bár a politikáról mindig nagyon árnyaltan fogalmaztam, sosem álltam olyan direkten szónoki emelvényre, mint a barátaim, a Rage Against The Machine tagjai – ők egy csodálatos zenekar, és nagyra értékelem, amit csinálnak. Ugyanakkor az ilyesmi nálam az önkifejezés igényéből jön, nem azért csinálom, hogy ezzel lemezeket adjak el.
Azt hiszem, voltak, akiket megzavart, amikor a lemez első dalában, a Holiday-ben ledobtuk a F-bombát*, ami, ahogy a refrén is mondja, csak egy újabb lelketlen klisé. Akkor mondjuk azt, hogy baszd meg! Ez is egyfajta gúnyolódás a legalacsonyabb közös nevezőn. A menedzserem angol, nem is értette, hogy miért lett kis túlzással minden második szó ez a szövegben, de pontosan ez benne a vicc, hogy nevessünk ezen a szarságon! Jó móka ilyesmiből is dalt írni. Most a turnén is játszunk majd sok mindent, szóval nagyon várom. Elég hosszú ideje, június óta nem játszottunk, úgyhogy nagyon izgatott vagyok, hogy végre ismét színpadra állhatunk.
*Bár elég egyértelmű, nevezzük nevén: Page itt a dalszövegben – a Helmetre nem túl jellemző módon – elég gyakran előforduló „fuck” szóra céloz.
Innen, Magyarországról úgy tűnik, hogy az amerikai koncertpiacon furcsa kettősség látható az utóbbi időben: vannak hihetetlen méretű fesztiválok, mint a Coachella és hasonlók, de ugyanakkor sok kisebb, undergroundabb turnét meg lefújnak, ahogy ez sajnos a Betty turnéjának amerikai szakaszával is történt. Milyen most az ottani rendezvényipar helyzete, milyen trendeket látsz?
Ez nagyon furcsa, és hogy őszinte legyek, nem tudjuk. Az üzleti oldalt soha nem értettem igazán. Próbálok tájékozódni persze, hiszen az életemre, a dalaimra hatással van minden szerződés, amit aláírok. De az tévhit, hogy ha eladsz néhány albumot, akkor gazdag leszel, és onnantól kezdve felteheted a lábad. Én is nagyon keményen dolgozom. Vannak tanítványaim, épp most fejeztem be egy Netflix műsort, aminek a zenéjében gitárosként közreműködtem. gitároztam. Producerkedem, és sok mindent csinálok, hogy meg tudjak élni, a Helmetből származó jövedelmem ennek csak egy része.
A turnézási a járvány után nagyon nehézzé vált, mert megduplázódtak, megháromszorozódtak a költségek. A zenekaroknak is kicsit többet fizetnek, mint 2019-ben, a járvány előtt, de a repülőjegyek, az üzemanyag és minden más sokkal több pénzbe kerül, mint korábban. Ősszel furcsa helyzetbe kerültünk. A Local H lett volna közvetlen előzenekarunk, akiknél egyeztetési problémák jelentkeztek: azt mondták, elfelejtették, hogy ugyanazokon a napokon önálló koncertjeik vannak, ezért nem tudják vállalni az utolsó négy turnéállomást, amiket így le kellett mondanunk, ez pedig elég volt ahhoz, hogy 20 000 dollár mínuszba kerüljek. Én meg azt mondtam, hogy ezt nem csinálom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyi pénzt veszítsek el azért a kiváltságért, hogy a saját dalaimat játszhassam.
De Európa mindig is erős bázisunk volt, és én is erősen vonzódom bizonyos helyekhez, amiket nagyon szeretek. Ilyen például Budapest, ahogy már említettem, ott több nagyon kedves barátom is van, például a jazzdobos Pándi Balázs, aki mindig hoz nekem pár klassz lemezt, és elvitt már Bartók Béla házába is, meg más nagyszerű helyekre. Egy másik barátomnak tetoválószalonja van Berlinben, de ő is budapesti, ide-oda ingázik a két város között, és persze vannak barátaim Németországban, és máshol is. Úgy gondolom, az emberek arrafelé tudatosabban élnek. Az Egyesült Államok óriási, egy hatalmas ország, már-már egy kontinens, 330 millió lakossal, akik közül, azt hiszem, úgy 300 millió teljesen elszakadt a valóságtól. Fogalmuk sincs arról, mivel jár, ha Trump úgy dönt, hogy leépíti a NATO-t, ha hagyja, hogy Putyin elszabaduljon, elfoglalja Ukrajnát, és mondjuk Lengyelország legyen a következő. Az embereknek itt ilyesmikről egyszerűen fogalmuk sincs, és ezt azért mondhatom, mert az Egyesült Államokban születtem és itt nőttem fel. Fájdalmas mindez, és úgy érzem, a zenei színtér is szenved emiatt.
Amit mindenképp meg akartam kérdezni, már csak azért is, mert ez egy sokkal vidámabb téma, hogy miben volt más a Left elkészítése a korábbi albumokhoz képest, akár zenészként, gitárosként, akár zenekari vagy személyes szinten?
Ez a felállás már régóta együtt van, Kyle (Stevenson, dobos) 17 éve van velem, Dan (Beeman, gitáros) 15, Dave (Case, basszusgitáros) ha jól számolom, 13 éve. Nagyon jó a kreatív energiák szabadulnak fel köztünk. A lemez producere pedig az a Jim Kaufman volt, akivel már dolgoztunk együtt a Size Matters idején, amikor még csak egy 21 éves, feltörekvő hangmérnök volt, aki Charlie Clouser barátom mellett dolgozott. Most már saját stúdiója van, és nagyon, nagyon szeretett volna egy Helmet-albumot készíteni. És a valamikor jövőre érkező a szólólemezemen is vele dolgozunk majd.
Szólólemez? Mesélnél erről bővebben?
Az említett Netflix műsor, amiben dolgoztam, egy osztrák sorozat, a Totenfrau (magyar változatban A férjem nevében – a szerk.), játszottam az első és a második évad zenéjében is, a zeneszerző nagy rajongója a furcsa gitárhangzásaimnak. Ezért aztán készített egy hangminta CD-t a gitárhangjaimból, amik így lejátszhatók bármilyen hangnemben, bármilyen tempóban. Szóval sok minden, ami ezen a szólóalbumon lesz, az meghangszerelt zene, amikhez írtam szöveget, dallamokat, de lesz sok zaj, olyan hangok, amikről amúgy meg nem mondanád, hogy gitárral készültek. A zene egy része szintén egy filmhez készült, de aztán kiderült, hogy a producerek elég gázos figurák, szóval gyorsan kihátráltam a projektből, viszont megmaradt ez a sok zene, amit írtam, és úgy voltam bele, hogy bassza meg, kezdjünk vele valamit! Hála Istennek, a kiadónk, a hamburgi earMUSIC nagyon jól végzi a munkáját, szeretik, amit csinálok. Amikor tavaly ott játszottunk, a főnök lejött a koncertre, és azt mondta, hogy szeretne beszélni velem a többi zenémről, meg is állapodtunk. Aztán azt mondta, van a cégcsoportnak MPS Records nevű jazzkiadója is, és szeretnének tőlem egy jazzlemezt.
Akkor végül is válaszoltál arra a kérdésre, amit utolsóként akartam feltenni, hogy mit hoz a közeljövő a Helmet számára, illetve számodra zenészként és szerzőként?
Ami a Helmetet illeti a mostani Európa-turné után, februárban és márciusban megyünk egy kört az Államokban. Nagyon hosszú távú terveim nincsenek. De ma este például összejövünk egy technikussal, hogy segítsen betölteni azt gitárhangminta-könyvtárat, amit ő épített fel az általam feljátszott dolgokból. És továbbra is dolgozom a már említett jazzalbumon. Nem tudom, mi lesz belőle, de ha ketten megveszik, mondjuk a nővérem, a bátyám, vagy a barátnőm, már megérte. Bár a barátnőm nagyon őszinte velem, és nem szereti a jazzt, neki a Pearl Jam a kedvenc zenekara, és annak sok közös vonása nincs a Helmettel!
Szeretnék többet tanítani. Épp az interjú előtt beszéltem egy londoni tanítványommal, aki nemrégiben gyógyult ki a rákból, előtte egy éven át mindenféle kezelésekre járt. És őt is nagyon érdekli a zeneelmélet, az ilyesmi meg engem is ösztönöz, és ez nagyszerű és szórakoztató is egyben. Azt veszem észre, hogy a haladóbb tanítványaim bizonyos szempontból tesztelik a tudásom, és arra késztetnek, hogy elgondolkodjak bizonyos dolgokon, meg azon, hogyan magyarázom el azt másoknak. Például beszélgethetünk késleltetett kvartakkordokról, de mit lehet kezdeni ezekkel? Én például éveken át játszottam dúr akkordokat félhanggal leszállított basszus 2.fokra, ahogy ezt Jim Halltól, a nagyszerű jazzgitárostól ellestem. De kitaláltam egy egész rendszert, hogyan lehet játszani ezekre, ami egy kicsit kapcsolódik ahhoz a John Coltrane-féle megközelítéshez, amikor kistercekben mozgatjuk az akkordokat. Mindig is megszállottja voltam ezeknek a dolgoknak, egyszerűen lenyűgözőnek találom az ilyesmiket. Aztán amikor leülök írni, nem gondolok erre, csak hagyom, hogy a füleim vezessenek, szóval szerintem elég érdekes albumok várhatók. Dióhéjban ezek a közeljövő tervei.
A koncertről további információk a Live Nation weboldalán. A Helmettel kapcsolatos korábbi cikkeinket itt találod!
