Az In Flames már nagyon régóta nem death metal zenekar. Valójában sosem volt az, de a korai időkben igen elmésen ki lehetett rájuk találni a dallamos death metal kifejezést. Az elmúlt több mint egy évtizedben a zenekar még ezt a kategóriát is maga mögött hagyta. Azóta minden egyes lemeznél jön, hogy „bezzeg a Jester Race” meg „bezzeg a Clayman”. Na, most már ezeket a lemezeket végleg el lehet felejteni, de tényleg. A zenekar minden eddiginél jobban akar mást csinálni.
Az utolsó három In Flames-lemez egy helyben toporgás volt, sőt már Soundtrack to Your Escape is, de ott a mocskos hangzás kicsit bekavart a képbe. Sokáig nem ragozom inkább, már így is mindenki kitalálta (vagy hallott pár számot), a zenekar megtette az eddigi legbátrabb lépését. Nagyjából olyan bátor, mint az egy ligában küzdő, de az In Flames sikereit soha el nem érő Dark Tranquillitynek a Projector. Azt már tudjuk, hogy ők azóta már kifaroltak a döntésből, és sorra gyártják az egy kaptafa lemezeket, az In Flamesnél még nem szaladok ennyire előre. Nézzük most mi van.
Zeneileg talán nem olyan markáns a változás, inkább csak annyi, hogy több a váltás, kevesebb az iparkodó ütem, és nagyon sok az elektronika, de utóbbival az In Flames már a Colony idejében is próbálkozott, azóta pedig folyamatosan jelen van. Anders Friden viszont tovább haladt a korábban megkezdett úton. A lemez 90%-án tisztán énekel. A kellő hatást nagyon sok esetben csak kórussal együtt éri el. Róla szerintem még a rajongók is azt gondolják, hogy nem egy erős hang, és ez most sem változott. Én is azt gondolom, hogy erről a lemezről szinte semmit nem fog tudni koncerten reprodukálni, már csak a vastag kórusok miatt sem (a zenekarból senki sem vokálozik). Meglátjuk, mindenesetre dallamérzéke továbbra is van, ha nem is mindig talál telibe. És itt a baj.
Én nagyon becsülöm ezt a bátorságot, amit ezen a lemezen hallani, de sajnos nem elég jó a zene. Nagyon egységes a hangulat és azonnal felismerhető, ez oké, de a riffek, a dallamok néha nagyon félrecsúsznak, valahol pedig nagyon összeállnak. A korai idők rajongóinak meleg szívvel ajánlom, hogy rögtön hallgassák meg a hármas számot (Paralyzed). Az alapján biztosan nem próbálkoznak többet a zenekarral, és nekik tényleg nem érdemes. Maga a dal szélsőségesen slágeres és dallamos, és a refrén itt tényleg üt és természetesen éri el a hatást. Míg mondjuk a kezdő dalban (In Plain View) a kórus elképesztően hatásvadász.
A hangszeres oldal a kísérletezősebb momentumokon kívül (például Filtered Truth eleje) sajnos továbbra is az In Flames-klisékből épül fel, mintha mindegyiket hallottam volna már korábban, csak éppen egy szám másik részében, és nem az elején vagy a végén, és éppen nem futurisztikus zajokkal megtámogatva.
Szóval felemás a helyzet. Óriási dolog, ha valaki képes ekkorát váltani, de ehhez egységesebb zenekar kéne. Én már egy ideje azt érzem, hogy ezek a zenészek valójában már nem is szeretnek együtt zenélni, és csak az In Flames jól bejáratott neve miatt vannak együtt. A lemez ezt az állapotot képezi le. Kicsit zavaros dalszerkezetek, kicsit múltba révedő riffek, sok kényszeres megoldással és néhány zseniálissal. Ez inkább tűnik zsákutcának, mint egy új és fényes jövő kezdetének.
Pontszám: 2,5/5
A teljes lemez:
