Hirdetés
Hirdetés

Bátor is vagyok, meg nem is – Meghallgattuk a Pain Of Salvation új lemezét

A Pain Of Salvation a teljes prog rock/metal mezőny legkiszámíthatatlanabb zenekara. Vannak persze olyanok rajtuk kívül, akik váltottak a zenei irányukon, de ők általában azon az úton meg is maradtak (Opeth, Fates Warning). A Daniel Gilndelöw által vezetett PoS azonban szinte lemezről lemezre vált célt, miközben amúgy van valami speciális íz vagy dallamvilág, ami mindvégig megmarad. Náluk szerintem nem igaz az a frázis, hogy a karrierjük eleje volt az igazi, mert valójában az volt a legkevésbé kreatív. Még mielőtt valaki megkövezne, nagyon erős lemezek születtek tőlük akkor, varázslatos, és tényleg utánozhatatlan rétegzettségű zenével. De aztán jöttek a kanyarok, és mindenki személyes preferenciája alapján tudta ezeken az utakon követni őket.

Az utóbbi 15 évben az előző In the Passing Light of Day volt a „leghagyományosabb” lemezük, ami a BE óta született. Ez a szó azonban nem jelenti azt, hogy annak ne lett volna karaktere. Súlyos volt, mondanivaló és zenei értelemben is, a szokásosan óriási dallamokkal és zeneszerzői, hangszerelési megoldásokkal. Nekem azonban nem volt szimpatikus, hogy mintha a Remedy Lane-korszak rajongóinak akartak volna megfelelni vele. Így aztán a legkevésbé sem taszított, amikor a Panther első felvezető dalai megérkeztek. Az Accelerator még leginkább csak azt vetítette előre, hogy a billentyűs hangszerek, az elektronika sokkal nagyobb szerepet kap, amit aztán a Restless Boy még inkább alátámasztott, majd jött a legtöbbek szerint Linkin Park-os címadó, ami végképp meggyőzött, hogy ez csak jó lemez lehet.

Aztán a teljes lemez kisebb csalódást jelentett, mert csak a három előre megmutatott szám bátor igazán rajta sőt, továbbmegyek, a többi felöleli kb. a PoS teljes karrierjét, és semmi igazán újat nem tartalmaz. Rossznak legkevésbé sem nevezném ezeket, de jobb szerettem volna még további meglepetéseket. A hangzás egyébként nagyjából egységes és fura, a ritmusok és így a dob, illetve a billentyűs hangszerek uralják. Valami furcsa, elsőre nehezen követhető lüktetése van a daloknak, de hamar rá lehet kapcsolódni. Az pedig Gildenlöw dalszerzési zsenijét mutatja, hogy a speciálisabb számokba is jellegzetes dallamokat írt, még akkor is, ha azokat éppen különleges hangzásokkal játszották fel. Így a címadó is csak elsőre Linkin Park-os, aztán kiviláglik az a búskomor, de feszültséggel teli dallamvilág, ami csak rájuk (rá) jellemző.

Persze most is felraktak a lemezre egy 10 perc fölötti számot, és ismét sikerült az a bravúr, hogy észre sem lehet venni, hogy hosszú. Ehhez a kezdetektől kezdve nagyon ért Gildenlöw. A napokban szinte csak a PoS-lemezeket hallgattam, és döbbenetes, hogy mit művel a zenével. Szétbontja, összerakja, egymásra fekteti, újra szétcsúsztatja, majd szét is robbantja, hogy aztán valami újat vegyen elő. Ezen a zenei utazáson a Panther egy újabb állomás.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,050FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetésspot_img

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk