A hazai képregénykiadás Batman-ügyileg a látható/tapintható kategóriába sorolható, és bár tudom, hogy egy rajongónak semmi sem elég, nem számol a kiadók befektetési rizikóival, nem is dolga persze, viszont a piac szűkösségét, a felvevőbázis kiöregedését és a színtér méretéhez képest aránylag nagy megjelenési mennyiséget is figyelembe véve szinte nincsenek bombabiztos címek. Ebbe ma már bőven beletartozik a két nagy istálló, a Marvel és a DC is, vagyis oda akarok kilyukadni, hogy ebben a bizonytalanodó érában minden megjelenést örömmel érdemes fogadni a mainstream szuperhős sztoriktól a szerzői cuccokig.
És bár se szeri se száma a Batman újraértelmezéseknek és fókuszpont odébb tolásoknak, hozzányúlva akár sziklaszilárdnak hitt személyiségjegyekhez is, azért a többség a legéletképesebb és meghatározó toposzokat rendre beépíti az alternatív verziókba is. Szó se róla, így is jó, úgyis jó, a hagyományosabbakat többek közt pont azért szeretjük, mert újra és újra beléphetünk abba a noiros, animációsan stilizált univerzumba, amit úgy imádunk, és amiben minden úgy van, ahogy utóbb hagytuk, a gonoszok nagyon azok, a jók pedig csak kevéssé rosszak, mert az is hozzátartozik, hogy gothami viszonyok közt ne is várjunk hófehér lovagokat. Az alterverziókat pedig éppen a rögzült toposzok kisebb-nagyobb mértékű figyelmen kívül hagyásai miatt, hogy az eltérő helyzetek és karakterjegyek, vagy éppen az addig sosem volt kihívások újdonsága borzolhassa fel a közérzetünket. Chip Zdarsky kivételes krimi-írói kvalitásainak látványos prezentációja, egyáltalán, a magyar piacra való komolyabb bevezetése épp nemrég zajlott egy négykötetesre tervezett Fenegyerek sorozattal, aminek minap jött ki a második felvonása, ezekből bőven lemérhetjük Zdarsky szélesvásznú ámokfutásának hatásmechanizmusait, én például az első kör után nem csak a folytatásért kiáltottam, de rákívántam bármire, amihez köze van. A Batman: A Lovag (Fumax, 2025) keménytáblás kiadás a teljes Batman: The Knight sorozatot tartalmazza, és indításként csak annyit, hogy éppúgy érdemes benevezni rá, mint a Daredevilre.
Ez a Lovag csak részben az a lovag, akit jól ismerünk, miközben Zdarsky éppen azzal vészeli át a részletekbe menő számonkérés fenyegetését, hogy aprólékos, a fizikai és a lelki fejlődésre is fókuszáló eredettörténetet visz végig a majdnem kezdetektől a majdnem Batmanné válásig. Példának okáért a szülők legyilkolását nem részleteiben, hanem időről időre feltörő effektusként tartja izzón Bruce Wayne lelkében, aki ezt az oda-vissza cirkulálást kemény munkával hálálja meg, azaz egy világot bejáró, mindvégig haragos akarati törhetetlenséggel. Tehát mégsem sima eredettörténetben utazunk, sokkal inkább tudatos kiképzéstörténetben. Zdarsky az írók azon felsőbb kasztjába sorolható, akik úgy tudják valósághű helyzetekbe dobni eleven figuráikat, hogy azok végül gyakorlatilag megírják saját sorsukat és fabulájukat.
Az önállósodott Bruce a suhanckor múltával úgy dönt, hogy kitartó szövetségesét és nevelőjét, a komornyik Alfredot hátrahagyva keresi fel a föld legnagyobb mestereit, hogy tőlük tanulva ő lehessen a bolygó legképzettebb harcosa, aki ha törik, ha szakad, megszünteti az általános bűnözést, hogy senki másnak ne kelljen többé úgy járnia, mint neki. Ez persze bármilyen szögből szemlélve masszívan naiv elképzelés, de úgyis az alapelszánás a lényeg: az, hogy Bruce végigszenvedi a földkerekség legjobb mestereitől a gyémánt-kemény képzések testi-lelki kínjait, gyakorlatilag semmi egyéb, mint a testiséget és lelkiséget is felülíró szellemi fejlődés velejárója, ami pedig a megfelelő szintű moralitást biztosítja a világi lét dzsungelében való eligazodáshoz. Ez a beavatási út kereteket is kap: bevezetésként a legenyhébb buli a párizsi besurranó tolvajjal való szövetkezés, és bár Bruce már akkor és ott kilép a komfortzónájából, de az még a személyiségét nem bolygatja át kellőképpen. A további állomások lépcsőfokainak megmászása, és főleg a legkomolyabb megmérettetés záróakkordja viszont már igen: Ra’s al Ghul sivatagi jövővárosában a rá váró szembesülések a külső-belső veszedelmekkel teljes egészében átlényegítik. Ezek közül a szituációk és ellenfelek még hagyján, mert a lényeg, hogy ezek csak afféle díszlet-megnyilvánulásai mindazon folyamatoknak, amikkel hősünk legbelül küzd, hiszen tudjuk, a személyes egó legyőzése jóval megterhelőbb és fájdalmasabb menet bármilyen külső háborúskodásnál. Ráadásul soha semmi sem biztos, az sem, ki számít valójában ellenfélnek vagy szövetségesnek, és ezek a szerepek bármikor meg is fordulhatnak. És meg is fordulnak. Az emberiségüdvözítő törekvésekről pedig rendre kiderül, hogy semmi egyebek rejtegetett hatalmi mámornál, így egyre közelebb kerülünk hősünkkel együtt annak belátásához, hogy a régi bölcsességnél nincs jobb orvosság erre: amíg nincs igazi sorselfogadás és az ember nem lép rá saját ösvényére, mindaddig csak útvesztőben bolyong.
Mivel nyilván nem titok, hogy Bruce Wayne-nek a későbbi Batmannek, aki elsősorban saját szülővárosában osztja a kétkezi bűnözőket és a szupergonoszokat, az ifjonti hagymázas világmegváltós elképzelésektől el kell jutnia valódi életfeladatáig, mint ahogyan az összes panorámaléptékben gondolkodónak is: alkalmasint merni kell kicsinek lenni és mások érdekeit szolgálni. Zdarsky szerencsére pontosan tudja azt is, mennyire fontos a karakterfejlődés arányainak pontos ütemezése, hogy se statikus ne maradjon, se túl ne pörögjön, mert egyik sem lenne életszerű, az emberi psziché nem bírja el a folyamatos és gyors váltásokat, a tartós belátások kiérlelése némileg lassabb tempót igényel.
Carmine Di Giandomenico rajzoló jó választás volt a noiros hangulatokhoz, mivel zaklatott vonalazásaival, gyakran alkalmazott szűk képkivágásaival és borús figuráival remekül ráerősít a sűrű történésekre éppúgy, mint a nem éppen oldott hangulatokban leledző szereplők pszichikumára. Fontos, hogy klasszikus, jól lekövethető vágásokkal panelez, igaz, vélhetően a forgatókönyv is ezt a ritmust írta elő. Viszont elsőre meg kellett barátkoznom vele, talán még elevenen élt bennem a legutóbbi nagy dobás, Sean Murphy kockánként több síkot is rétegező szálkás-kecses vizualitása a Fehér Lovag örökségében, de aztán mégis ráéreztem Giandomenico nyugtalan, robbanékony, kifejezetten erőszakos vibrálására, végül is ehhez a menethez éppen ilyesmi passzol igazán.
A Batman: Az őrület városa (Gabo, 2025) a DC Black Labelének égisze alatt jött ki, és bár Christian Ward író-rajzoló (ODY-C, Machine Gun Wizards, Aquaman: Andromeda) az újabb éra egy ikonikus ágához, a Scott Snyder/Greg Capullo féle Baglyos sorozatához csatlakozik be, annak titokzatos és sötét fényét polírozva további árnyalatokkal, ám valójában gyerekkori vágyálmait éli ki mindezzel. Viszont ha a Black Label szerkesztői egy sikeres közös meló után nem kérdeznek rá, hogy dédelgetett terveihez ugyan rendelhető-e egyáltalán konkrét sztori, tán sosem valósul meg. Ward utószójából az is kiderül, hogy alig suhancfejjel beleszerelmesedett az Arkhamos kulcsvilágba, afféle alternatív dimenzióként tekintve rá az általános batmani univerzumon belül, idejekorán kikövezve az utat a fordított Gotham számára. Úgyhogy ebben a több szempontból is laktatónak érezhető, de mindösszesen három füzetnyi terjedelmű miniben bakancslistája legfontosabb tételét végre kipipáló szerzőnk mindent belead, hogy néhány főbb jellemvonást megtartva már nem kelljen túl sokat bíbelődnie a karakterek további árnyalásával, hogy ehelyett a lényegre koncentrálhasson: kizárólag helyzetbe hozásokkal és legfőképpen az inverz-Gotham megmutatásával. Ez az eltökélt célorientáltság olyannyira természetesnek hat, hogy a dolog működik, semmi sallang, inkább az offenzív alámerítés; ami pedig a mélyből felbukkan, annyiban kapcsolódik a baglyos bandához, hogy a főbb vonásokkal tudjunk számolni. Így nem is kell megijedni, komolyabb alapozások és a baglyos éra behatóbb ismerete nélkül is érdemes nyugodtan belevágni, amennyi elengedhetetlen, azt Ward hathatós építkezéssel tömören és profin beleszövi. Például előszed jól ismert antagonistát (Kétarc), sőt, olyan régi vágású szupergonoszt is, mint Gyilkos Krok, ez utóbbi ráadásul szintén gyerekkori élményből, az első találkozás sokkhevületéből került ide (ezt is az utószóból tudjuk meg), és egyébként hermetikusan illeszkedik a minisorozat kozmikus-horror felhangjai közé. Amennyire ez a lovecrafti ihletés a mű egészére áll, éppolyan jól passzol a batmani univerzumhoz alapból is, a csápos arcú alvilági Batmant látva pedig kifejezetten nehéz is nem Cthulhura asszociálni. Bruce egyébként éppen ellenlábasaitól értesül a pokoli városverzió meglétéről, ez is szépen összecseng a mélysötét bugyrok létrejöttének kínjaival, azaz mivel ez az egész negatív tükörlét nem a valódi Gotham kezdeteitől létezik és energiáit egy démoni lény szolgáltatja, aki ezt a város-inverzet valamikor kiizzadta magából egy anti-arkhami középpont köré szőve, ezért a belelétesült lények borzalmas szenvedése igazából nagyobb, mint hűségük teremtőjük felé.
Ward mindent összevetve olyat húzott, ami egyszerre beilleszthető a nagy egészbe, de akár új, gazdagon termő oldalág is növeszthető belőle. Ami viszont nehezítés lehet más szerzők számára, az pont a wardi jellegzetességekben keresendő: nem elég, hogy ez jórészt az ő személyes, évtizedekig érlelt tripjén alapul, de annyira tömény és súlyos már önmagában, mint egy éjfekete monolit, amit megközelíteni is veszélyesnek tűnik, nemhogy eljátszani vele testközelből.
Szóval ott tartottunk, hogy Batman megtudja, a rémisztő jelenségek és az egyébként is kattant gonoszok szokatlan személyiségjegyei és külsőségbeli másságainak az oka semmi egyéb, mint az alsó sík áttörése, így természetszerűleg nincs nyugta, amíg tapasztalatszerzés céljából ő maga alá nem száll. Eközben a felszíni Gothamba átkerült rémbatmani figura magához ragad egy szüleit szintén elvesztő kisfiút, hogy saját Robint gyúrjon belőle, és hogy a karaktercsavarok ezzel ne merüljenek ki, odalent a horizontálisan sérült másik Kétarc inkább segítőnek tűnik, mintsem akadályozónak. Batman persze most is megátalkodottan önfejű, Éjszárnyat, aki pedig teljes odaadással szállna be a buliba segítőként, egy-két kör után hazazavarja. Igaz, ki ne akarná szeretteit megóvni az alvilág rettenetétől, mindenesetre, ami megvillan a mélyből, az nem biztos, hogy a totális kibontása mindannak, ami Ward rémálomvilágában lappang. Mivel 2024-es miniről van szó, még bármi lehetséges…
A vizuális megvalósítás szintén rendhagyó és perfektül illeszkedik a történethez annak összes vonatkozásában: panelezésben és vágásokban mellőzi a szájbarágós történetvezetést, rendesen oda kell figyelni, és nem csak a gyakori nagyobb léptékű ugrások, de a kameraszögek, a beállítások, a felvillanó alvilági lények miatt is. És bár képregény lévén könnyű a ráérős szemlélődést választani és akár visszalapozgatni, nyilván jelentősége van, hogy a gigászi rettenetek gyakran csak egy-két képkockát kapnak, legfeljebb még néhány alig kivehetően látomásszerűt. Ez utóbbi egyébként a legfőbb vizuális sokkhatás, azaz a homályban tartás, az elmosódott színek kavalkádja, a ködös-fátyolos optikán keresztüli érzékelhetőség, az elkent vonások, a festék-torzulásszerű vibrálás. Viszont éppúgy adódnak jól kontúrozott, sőt, klasszikus megoldások és figuraábrázolások is, hogy aztán mindjárt utána oldalakon át szűrreálba torkolljon, kibogozhatatlan szimbólumokkal és sűrű, képzettársításokra hívó textúrákkal, amik mögött aztán újabb fenevadakat lehet sejteni. Időnként úgy éreztem, hogy mindez bár rendkívül jelentés-gazdag, de éppannyira taszító és viszolyogtató is, jó lenne néha megpihenni valami hagyományosabb metódus ölelésében. Persze az meg ellene menne az anti-Gotham infernói lényegének. Szóval amennyiben szabálytalan, fantáziadús, művészi értelemben is szélsőséges lélektani horrorra vágynánk, ez a képregény ott van a legütősebbek között. És egy bónusz lehetőség: mivel az alapkör, még belassulásokkal, akár megtorpanó szemlélődésekkel együtt is kiadja az egyértelmű olvasatot, érdemes újra elővenni és elölről átlapozni, mivel meglepő új értelmezéseket találhatunk benne pusztán a vizuális szörfözés révén is.
