Bat For Lashes – Two Suns
(2009 Parlophone)
Bat For Lashes – Two Suns Kerüljük meg a hölgy félpakisztáni létét, merthát ugyan ki lepődne már meg, hogy egy angol művésznő nem is tisztán angol, és szerencsére a Bat For Lashes néven alkotó Natasha Khan esetében ennél jóval érdekesebb dolgok is felmerülnek, ahonnan érdemes megközelíteni az új albumot, amely sokszínűségében köröket ver 2007-ben elhíresült (de valójában 2006-ban megjelent), Fur And Gold című elődjére. Meg úgy általában a mezőnyre és a korszellemre egyaránt.
Persze hülyeség lenne azt mondani, hogy márpedig ez egy különlegesen szerteágazó lemez, amilyet nem látott még a világ és főleg nem 2009-ben, de ha figyelembeveszük a hölgyemény körül kialakult egyre tekintélyesebb méretet öltő média- és bloghype-ot, akkor tényleg üdítő, hogy egy, az általános, jelenlegi popzenétől ennyire odébb merészkedő fiatal előadó major kiadó és focipályányi arc nélkül is elismertté válhat. Mert bizony ahogy elindul a lemez, a karakteres énekhang legelőször ráül a teljes terére a zenének, hogy aztán mire észbekapsz, a mögüle ki-kibúvó újabb hangszerek és szólamok között már csak egy lesz a sok közül, az átmenet pedig elkerüli a figyelmed, mert röpködnek a fejedben az asszociációk, az elmúlt x év meghatározó előadói, kezdve mondjuk Björkkel, folytatva Madonnával, de említhetjük a már több mint tíz éves Massive Attack Mezzanine-t végigbrillírozó Liz Frasert is. Ez utóbbi párhuzam pedig zeneileg is állja a helyét, a lemezt, és főleg annak első felét úgy lehet talán a leginkább leírni, mintha Alison Goldfrapp újravette volna ezt a triphopból kitörő, nyomasztó alapművet a Sigur Rós-fiúk producerelése mellett.
Ez persze csak egy azok közül a vonatkozási pontok közül, amelyek következő hallgatásra akár teljesen át is értékelődhetnek, viszont ezek meglétével tud igazán bosszantó lenni, hogy a teljes mellényúlásként lemezre került, sőt lead single-ként funkcionáló bénán visszhang-popos Daniel szerepelhet egy ilyen nyilvánvalóan egész másra termett albumon.
Aztán a lemez közepe táján már tényleg annyi felé szalad az egész, annyi mindenbe kóstol, hogy jól esne, ha azért végül tényleg egy Glasshez hasonló akusztikus transzban, egy pontban zárulnának a szálak. Ehelyett lezárásképpen kapunk egy visszafogott Radiohead nyúlást, végül utolsóként egy tényleg teljes talajtalanságot biztosító absztrakt zongorázást. Persze öröm ez a produkció az "okos-érző" zenét kedvelők számára, mint ahogyan öröm lenne, ha minden hasonló zenész/zenekar csak feleennyire összerakott albummal jelentkezne. Vonatkozik ez Klaxonstól elkezdve sokmindenkire, mert már csak a Two Suns is mutatja, hogy egy viszonylag körbekerített stíluson belül is lehet sokfelé futni.
