A Bábel est, a Müpában zajló sorozatok legjobbja, amiben zene, tánc, és költészet talál új és új kapcsolódási pontokat és egyesül természetes, ám gyakran felajzó nászban, mostani etapjában az éjszakát, a legmágikusabb napszakot szólítja magához. Az arányok azért a muzsika felé hajlanak, zenei előadóból kettő is színpadra lép.
A hazai világzene jelenleg futó legerősebb produkcióját nyújtó Meszecsinka legutóbbi albumát itt dicsértük, az ő alapvetően folkgyökerű pszichedelikus popzenéjüknél talán nincs is most jobb a műfajban, és tessék megkapaszkodni, ezt globálisan értjük. A kortárs alternatív-folk gitárzene egyik alapkövének is tartott amerikai Walkabouts énekes/gitáros frontembere, Chris Eckman is fellép az esten, de nem kell megijedni, teljes jogú produkció az övé egy szál gitárral is, életműve sosem szűkölködött a kamara jellegű előadásokban, és szólóalbumai is kitűnőek. A kortárs táncművészetben érdekelt Tünet Együttes is egyenrangú elemként kezeli a zenét a mozgással, a vizualitással, a szöveggel, és nem utolsó sorban a humorral, így nem kell attól tartani, hogy nézőként ne találnánk valamelyikben kapaszkodót, ráadásul erősen vonzódnak a hétköznapi, mindannyiunkat érintő témákhoz.
A költészet nyelve pedig az est vezérmotívumában kivételesen érdekelt – az éjszaka-specialistaként ismert József Attila-díjas költő – Szijj Ferenc versein és lényén keresztül kel életre. És ha már itt tartunk, az éjszakába fordulás ugyebár nem elsősorban napszak kérdése, a Tünet együttest például Weöres Sándor ihlette meg, Az éjszaka csodái átrajzolják az ismert világ arcát, előadásukban a képzelet ugyanolyan fontossá válik, mint a valóság. A Meszecsinka aktuális albuma, az Álomban ébren is hozzászövi ehhez egyszerre érintésérzékeny, ám radikálisan kontúros témáit, az ő minden határt elmosó dalaikkal még mélyebbre utazhatunk az álom és ébrenlét közti, talán eddig szűknek gondolt, de egyre jobban kitárulkozó világba. Mindehhez természetesen Chris Eckman is hozzáteszi a magáét, az ő rockköltészete is gyakran merít éjszakai történetekből és impressziókból.
Ha szerencsénk lesz, akkor az előadás folyamán eloldódunk a pusztán nézői szereptől, és egészében személyessé válik az élmény. Ezzel zárja Weöres Sándor is költeményét: „és az éji tág csodát, / ezt a fura micsodát / ketten láttuk: te meg én”.
