A modern fantasy-elgondolás azon szegmensében járunk, ahol a skandináv/ó-germán mitológia és a görög/római jellegzetességei egybegyúrva öltenek testet, és ennek a legfőbb ismérve, hogy az isteneket (és viselt dolgaikat) mondhatni betűszerinti értelmezésben mozgatják úgy az alkotók, mint a világi létezésben bárki más halandót. Vagyis nem veszik figyelembe, hogy az eredeti mitológiák és őshagyományok történései minden esetben szimbolikus leírások, amik elsősorban tanítási és nevelési célzattal születtek. A Marvel-féle panteon ehhez igazodva a modern ember materiális istenképe: nincs benne Isten, csak istenek; nincs szellemi dimenzió, azaz születetlen létezés, minden keletkezett egy adott időpillanatban. Összességében hús-vér lényekről beszélhetünk – az istenek legfeljebb az anyag finomabb energiarezgéseit uralják. Valamiféle kezdeti őstojás szülte az univerzum ezen teremtményeit, azaz a megsokszorozódott kozmosz különféle csillagrendszereinek első lényei ők, akik aztán az adott világok halhatatlanjai lettek. Viszont mivel ők is születtek, ezért igazából mégsem halhatatlanok, csak jóval nagyobb léptékben élnek a különböző bolygók halandóihoz képest, sok ezer, vagy millió évek a távlataik. A szellemi dimenziók hiányának ezért következménye van: a különböző nem könnyen magyarázható képességek és mágia megléte igazából tisztázatlan gyökerű, leginkább az anyagi alkotórészek mélyebb ismerete az alapja, és időnként afféle techno-mágia.
Fenn nevezett képregény, és közvetve az egész Marvel univerzum egyik alapproblémája – oké, enyhítsünk: alapfelvetése -, elsősorban az istenek kérdéskörhöz kötődik szorosan, és ez a materialista modern ember problémája is: ha vannak istenek, akkor miért nem segítenek. Az ember ezen szemlélet alapján az isteneit is ugyanolyannak képzeli el mint önmagát – hozzáálmodva persze nagyobb tudást, fejlettséget és hatalmat. A Thor: A mennydörgés istene története ezt járja körül, ebben a rettentő kínban pörög oda-vissza, és ebből valójában még akkor sem lábal ki, ha a történet végén azért valami lezárul.
A Thor: A mennydörgés istene kulcsműnek tekinthető tehát több szempontból is. Meglepő mélységű a probléma ábrázolása minden tekintetben, a félelmek és fájdalmak ekkora elánú megformálásával nemigen találkozni máshol, itt bizony mindez zsigeri erővel íródik át a kötet lapjairól a befogadóba, messze meghaladva a klasszikusabb akcióközpontú képregények szintjét. Ezen felül a megvalósítás is párját ritkítja, mind írói, mind pedig rajzolói szempontból. És itt érdemes egy kis kitérőt tenni, és összehasonlítani a Fumaxnál tavaly megjelent Loki kötettel, már csak azért is, mert a két figura egyrészt szorosan összetartozik a Marvel univerzumban, másfelől mindkét kötetet Esad Ribic festette. A Loki szerzője Rob Rodi egy klasszikus shakespeare-i királydrámába csomagolta Loki kárhozattörténetét, amihez remekül illettek Ribic klasszikus érát idéző fantasy festményei – amik kevésbé is voltak képregényszerűek, gyakorlatilag úgy szemlélheti őket az ember, mint ahogy egy gyűjteményes albumot lapozgat, amiben történetesen igencsak mozgalmasak és drámaiak a jelenetek. (Jegyezzük meg persze, hogy a legjobb régi vágású fantasy festmények is egy-egy képkockányi sztorit mesélnek, elő- és utótörténet gondolható hozzájuk.) A Thor: A mennydörgés istene a Lokinál úgymond képregényszerűbb, mindenféle panelezést bevetve a széles és hosszú csíkoktól az egész oldalas tablókig. A rajz vagy festési stílus is más, Ribic itt kontúrosabb, kevésbé egymásba folyó felületeket alkotott, és bár a figurák legtöbbször jól elkülöníthetők a hátterektől és egymástól, azért a homályban fürdő, csillagködös, plasztikus fényekben úszó atmoszférákat továbbra is előnyben részesíti, akárcsak a nagytotálokat, amikben a figurák, legyenek bár nagyhatalmú istenségek, szinte eltörpülnek.
Jason Aaron története szenzációsan erős, ez a fickó bravúrosan tud írni, ugyanolyan szinten vezeti a karaktereket (eleve: beszélhetünk karakterfejlődésről), mint ahogy a csavaros, időutazós, ide-oda ugráló eseményeket bonyolítja, amik még úgy is követhetők, hogy ezek az idődimenziók a történet előrehaladtával egyre inkább egymásba csúsznak és egymásra épülnek. Ezen felül pedig egyre mélyebbre ránt magával érzelmileg, a közepe körül már úgy éreztem, hogy ez az egyik legkilátástalanabb képregény, amit valaha olvastam. Abba a fajta horrorba hajlik, ami fokozódó hévvel öli el a remény minden villanását. Nyilván ez is volt a szándék. (Jason Aaron sokszorosan díjazott szerző, dolgozott többek közt Ghost Rider, Hulk, Wolverine, Doctor Strange, és Star Wars történeteken, valamint a következő Thor film, amiben Jane Foster nagyobb teret kap majd, az ő történetén alapul.)
A gonosszal való küzdelem tétje tehát nagy, az istenek sorban vesznek oda, és bár a feketeség lényével még úgy sem lehet rokonszenvezni, ha valaki osztja bizonyos fokig a nézeteit az önző és egoista istenekkel kapcsolatban, Thor pokoljárása és önmaga különböző énjeivel, és azok félelmeivel való szembenézése még sosem volt ennyire valóságos, húsba vágó, és elgondolkodtató. Ha csak olyan figurák sorsáról lenne szó, mint akik közül néhány megnevezésre kerül (az Aljasság istennője, a Vérontó, a Kínzás istene, stb), különösebben nem aggódnánk értük, igaz, akkor ez az egész nem lenne különösebben izgalmas semmilyen szinten. Bár fentebb alaposan körüljártuk a panteon anyagi és szellemi ívét, amit leginkább érzelmi és erkölcsi aláhullásként dekódolhatunk, ám a vége felé mégis megcsillan a remény, mert igen: csak úgy érdemes élni, hogy a gonosznak ne legyen igaza.
A kötet lezárt történetet tartalmaz, a 11 füzetnyiből a középső nem Esad Ribic, hanem Butch Guice (ceruzarajz) és Tom Palmer (tusrajz) munkája. Guice rajzai egészen más hangulatúak, mint Ribicé, sokkal szálkásabbak és földhözragadtabbak, ami nem is baj, mert ennek a fejezetnek a jellege egyébként is megkívánja ezt. A kötet végén pedig borítógaléria és vázlatrajzok a bónusz, és érdemes megemlíteni a színezőket (Dean White és Ive Svorcina), mert a ceruzarajzokat nézegetve még jobban felértékelődik az ő tudásuk, nélkülük – bármekkora zseni legyen is rajzolóként Ribic – messze nem érne fel a vizualitás olyan szintre, mint ami a kész műben látható.
