Az indusztriális csattogástól az ukrán elektronikáig – Öt mini lemezkritika

Volt nekünk egy rovatunk régebben Ömlesztett anyag címmel, ami egyszer csak abbamaradt. Idáig, ugyanis most visszahozzuk a mini lemezkritikákat, hogy ne csak hosszan írjunk dolgokról, már amikor, ugye. Szóval alább öt viszonylag friss lemez, olyanok mint a Ministry, a Black Spiders, az Edward Sharpe & The Magnetic Zeros, King Krule és Vakula. Műfaji kapcsolódás igazából nincs, van metál, rock és elektronika is. És ami a legfontosabb, a vélemény mellé raktunk zenét is.

Ministry – From Beer To Eternity
(13th Planet)

Ha Pándi Balázs kedvenc culárgerrock-formációja, a Makkay Rock Band 2013-ban Sördög és pokol című kiadvánnyal jelentkezik, azt a legnagyobb lelki nyugalommal vesszük tudomásul. De sírva könyörgünk, egy Al Jourgensen ne álljon elő hasonló színvonalú szóviccekkel, már csak azért sem, mert valaha jóval kreatívabb elme volt ő (Dark Side Of The Spoon). És sajnos nem csak szóviccek terén. Bár a 2012-es Relapse nem volt egységes színvonalú lemez, mégis akadt rajta néhány „szörnyeteg” besorolású szerzemény. Mike Scaccia gitáros halálával azonban az erősen metálos hangzás is a sírba szállt, és az industrial zajok újfent megszaporodtak. Ami önmagában nem lenne baj, ám a jó Al mindeközben hasonlóan fáradt és fantáziátlan dühkitörésekre ragadtatja magát, mint a fater a Sömbörgő FC – Köszmétehordas focirangadón. Ha emberünk ezúttal valóban a visszavonulás mellett dönt, remélhetőleg csak akkor tér vissza, mikor újra valami Mentos-reklám vigyorú republikánus irányítja majd szeretett hazáját. (Szöveg: nausea; pontszám: 2 az 5-ből)

Black Spiders – The Savage Land
(Cooking Vinyl)

A sheffieldi Black Spiders egy stoner metál zenekar, akik három gitárral füves, energikus zenét játszanak, és néha belekóstolnak a Motörhead-féle rocknrollba is, ami ilyen tömör, masszív hangzással elég hatásos. Egyébként lemezen a zene nem vág földhöz, de élőben a zenekar tarol. A The Savage Land dalaival, ahogy korábban is, az ének a legnagyobb probléma. Elmegy, de se íze, se bűze. Van néhány ütős refrén, néhány pazar riff, de a lemez nem elég erős hozzá, hogy a középmezőnyből kiemelkedjen. Kár érte, mert koncerten valóban jók. Legközelebb Bécsben játszanak az Airbourne turnéján novemberben. Ha valaki arra jár, nézzen bele, nem fogja megbánni. (Szöveg: Dankó János; pontszám: 3 az 5-ből)

Edward Sharpe & The Magnetic Zeros – Edward Sharpe & The Magnetic Zeros
(Rough Trade Records)

A fikcionális Edward Sharpe hippivezető és a köré gyűlt félfikcionális követői slepp harmadik lemeze azzal emelkedik ki a gombaevő lenvászoninges poligám színtérből, hogy minden igyekezete ellenére teljesen komolyan vehetetlen. Ez azonban abszolút az ő malmukra hajtja a vizet – nem nehéz besokallni az öniróniát nélkülöző pszichedelikus paprikajancsiktól. Paprikajancsiból mondjuk itt sincs hiány – a szektavezér Alex Elbert és köré csoportosult uszkve kétszáz zenekartag, stúdió- és turnézenész egytől egyig fésűfóbiás csöves, akik ha nem zenélnének, minden bizonnyal Kelet-Európában couchsurfingelnének és jövő héten a te hűtődből innák ki a sört két nappal a megbeszélt tartózkodásuk után az új haverjaikkal, akiket a Vittulában találtak. De lévén négy éve volt egy egész nagy slágerük, erre valószínűleg mostanában nem kerül sor, még akkor sem, ha ez az album valószínűleg az égvilágon senkit nem érdekel, főleg Európában. Milyen kár. (Szöveg: Eron Mezza; pontszám 4 az 5-böl)

King Krule – 6 Feet Beneath the Moon
(True Panther/XL Recordings)

Eleinte a világból kilehetett kergetni, ha valahol King Krule nevét olvastam. Vörhenyes brit tinédzser, aki valami sokadik hipszterhullámot meglovagolva 18 évesen komoly médiafigyelmet kapott anélkül, hogy legalább időt hagytak volna nekem feldolgozni azt a brutális angol akcentust, ami a védjegyévé vált. Pár belehallgatás után el is intéztem magamban annyival, hogy jól van, megint itt egy fiatal srác, aki 17 műfajt vegyít a zenéjében és ez tök egzotikus, mert olyan akcentussal teszi, mint az utcasarkon dekkoló melegítős chavek mondjuk Bristolban. Végül csak kipörgettem a 6 Feet Beneath The Moon című bemutatkozó nagylemezét és be kell valljam: tévedtem. A patinás Brit School zeneiskolában végzett, még mindig csak 19 éves srác szinte meghatározhatatlan dalokat rakott össze, amik egyaránt építkeznek a triphop-chillout-jazz vonalból vegyítve szobapop gitárokkal, az egészre pedig rátelepszik a korábban Zoo Kid néven ügyködő King Krule egészen vokálja. Hiába a különleges hangszerelés, az emberek nagy részének akkor is ez tűnik majd fel elsőnek. Még a bunkó cockneyhoz képest is bunkónak tűnik ez a hol hiphopos mondva beszélés, hol bluesos énekimitálás. Pont ettől lesz igazán különleges King Krule bemutatkozása, ami egyáltalán nem való mindenkinek, de a türelmesebbek egy igazi gyöngyszemet találhatnak benne. (Szöveg: Sajó Dávid; pontszám: 4.5 az 5-ből)

Vakula – You’ve Never Been To Konotop (Selected Works 2009-2012)
(Firecracker Recordings)

Amikor ukrán elektronikus zenére gondolunk, leginkább mondjuk a szamár húzta zsigulik használtpiacról szerzett, recsegősre torzított hangszóróiból üvöltő tahó drum’n’bass jut eszünkbe, pedig arrafelé bőven tudnak jobbat is ennél. Mindjárt itt van például Vakula, aki a 2009-2012-ig tartó időszakát foglalja össze nekünk ezzel a válogatásalbummal, ami a szerző debütlemeze is egyben. A You’ve Never Been To Konotop (Konotop lenne a producer szülővárosa) eddig kiadatlan 16 dala arról szól, hogy a jazz miért is az egyik legjobb fúziós zsáner, pláne ha az elektrót nézzük. A korongon megférnek egymás mellett a klasszikus műfajok jazz-alapú átiratai, úgy mint retro acid-diszkó, a ’90-es évek eleji techno-korszellem, és a pszichedelikus ambient, de az egészet a jazz-house keverékekből álló gerinc tartja egyben. És ez így együtt letehetetlen massza, egy olyan utazás, amit még az ukrán turisztikai hivatal legjobb prospektusai sem tudnak ajánlani. (Szöveg: Raffer Attila)