Az idei év túlzás nélkül egyik legjobb magyar metállemezét elkészítő Perihelion november 18-án tartja Örvény című albumának lemezbemutató koncertjét a Dürer Kertben. A sokféle hatást ötvöző, mégis kifejezetten egyedi világú csapattal mindenkinek érdemes megismerkednie, aki manapság önálló zenei gondolatokra kíváncsi, ezért itt volt az ideje, hogy interjút készítsünk velük. Kérdéseinkre a frontember, Vasvári Gyula válaszolt.
Van egy kis zavar a fejemben, hogy a most megjelent Örvény most hivatalosan hányadik lemezetek?
A régi dolgokat nem nagyon akarom már boncolgatni, de a 2012-ben Perihelion címmel megjelent lemezt, ami két évvel később, akkor már a mostani zenekarnév alatt újra kiadásra került, végül is tekinthetjük első albumnak. Innen eredeztethető minden, ami ma a zenekarban zeneileg megnyilvánul.
Mi az, ami megnyilvánul? Magát a váltást mi hozta akkor?
Leginkább úgy tudnám összefoglalni ennek a mozgatórugóit, hogy megcsömörlöttünk, és elegünk lett abból a zenei közegből, ami addig, jó tíz éven át jellemzett minket. Ki is játszottuk magunkból azt a stílust, úgy éreztük, már nem tudunk, és nem is akarunk tovább terjeszkedni abba az irányba. Emellett pedig részemről jött egy olyan igény, hogy a vokális teljesítményt illetően is nyissak. Magyarul meguntam az ordibálást és a hörgést, nem éreztem már benne semmilyen kihívást, és valahol mindig dédelgetett álmom volt az, hogy egyszer majd tiszta énekkel adhassam elő a saját zenénket. A másik nagy sarokpont a magyar nyelvre váltás volt, ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy már nem izgalmas, és legfőképp nem őszinte az, hogy angol dalszövegekben fejezzem ki magam, sokkal inkább szívből jövőnek éreztem, ha az anyanyelvemen fogalmazom meg a gondolataimat.
Többen emlegetik veletek kapcsolatban a VHK hatását, de akár olyan pszichedelikus black metal zenekarok is felötlenek párhuzamként, mint az Oranssi Pazuzu. Te hogy látod belülről, miből áll össze a Perihelion zeneileg?
Amit említettél, az számomra egy nagyon különleges vonala a kortárs underground zenének, az Oranssi Pazuzu meg az egyik legkedvesebb most is aktív metálzenekar számomra. Viszont őket csak később ismertem meg, tehát már javában működött a Perihelion, amikor először hallottam a zenéjüket. Ezzel együtt merem állítani, hogy például az új lemezen érezhető a hatásuk, ez egy jogos meglátás, és részben válasz is a kérdésre. A VHK munkásságát meg, amit sokan fel is szoktak hozni velünk kapcsolatban, szintén jogosan, nem ismerem olyan mélységében, mint sokan, akik hozzájuk hasonlítanak minket. Ők sokkal inkább lelkület és hozzáállás terén tekinthetők hatásnak, mint zeneileg. Vannak ilyen áthallások is, de nem mondanám magunkat tőrőlmetszett VHK-rajongónak. Sokkal inkább a zenéhez és a zenei előadáshoz való hozzáállásuk az, ami csodálatos, és párját ritkítja Magyarországon.
Az ösztönösségre és a spontán alkotásra gondolsz?
Pontosan. A zenélés technikai oldalát képesek alárendelni, vagy adott esetben akár fel is áldozni az ösztönösség kedvéért.
Ez a hozzáállás nálatok hogy nyilvánul meg? Az dalaitokból azt hallom, hogy teret engedtek a véletlenszerű dolgoknak, mégis átgondolt formában dolgoztok. Ezt a kettősséget hogyan lehet megvalósítani?
A mi esetünkben nagyon hosszú idő alatt sikerült ezt megvalósítani, sok-sok év munkája kellett ahhoz, hogy tudjunk váltani az egyszemélyben megírt dalok próbán történő betanulásából addig, hogy négy ember hozzájárulásaként szülessen meg egy szerzemény. Másoknak ez lehet, hogy spontán módon alakul ki, ők szerencsésebbek nálunk ilyen szempontból. Én személy szerint korábban is úgy gondoltam, hogy ez lenne az igazi út, mégsem ment egyik percről a másikra. Korábban az összes zenét én írtam, az első, „Perihelion” című lemezt szinte végig, viszont idővel rájöttem, hogy zenekarilag igazán értékes produktum úgy állhat össze, ha mindenki részt vesz benne. Ezt axiómaként sokan tudják, megvalósítani mégis jóval kevesebben képesek, és én sem hiszem azt, hogy nekünk akár most maradéktalanul sikerült. De úgy látom, hogy a jövőben sokkal nagyobb potenciál rejlik ebben, látom, hogy egyre jobban képesek vagyunk egymásra hangolódni zeneileg, és olyan dalokat alkotni, amelyekben mindenki részt vesz. Ennek megvan az a nagy előnye is, hogy a zenekar nem válik egy olyan társulattá, akik csak azért jönnek össze, hogy elpróbálják a műsort, aztán lejátsszák a koncertet, és utána mindenki hazamegy. A próbának az a lényege éppen, hogy jól érezzük magunkat, mindenki magának érezze a dolgot, ez pedig teljesen lehetetlen akkor, ha valaki egy karmester módjára kiosztja a kottát, hogy ezt kell játszani.
Ez már az Örvény dalaiban is tetten érhető?
Ezen az új lemezen például a Bolyongó című második dal másfél, vagy maximum két próba alatt született meg, teljesen nulláról, és itt nem hosszú próbákra kell gondolni. Nekem volt egy alapötletem, ami aztán annyira le lett egyszerűsítve, és ki lett csavarva, hogy néhány újabb téma hozzáadásával minden erőlködés nélkül megszületett a szám, aminek a megírásában mind a négyen részt vettünk. Nyilván csak az tudja ezt az érzést elképzelni, aki már vett részt közösen megírt dal összeállításában. Akkor azt éreztük, hogy végre valami, ami mind a négyünké. Persze korábban is megvolt a kohézió a zenekarban, de az ezekkel az élményekkel válik teljessé, ha fogalmazhatok ilyen lakossági Paolo Coelho módján.
Volt egy tagcserétek is a két anyag között.
Az új lemez megírása közben korábbi gitárosunk, Szabados Krisztián elhagyta a fedélzetet, mert nem tudta már összeegyeztetni a magánéletét a zenekarral. Nem örültünk ennek, de szerencsére szinte azonnal tudtuk korrigálni a felállást, mivel Várkoly Tamás a Karstból beszállt basszusgitárosként, Balázs pedig, aki korábban ezen a hangszeren játszott, átvette a gitárt. Korábban is volt példa arra, hogy ebben a felállásban játszottunk le egy francia koncertet például, ahová Krisztián egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott velünk tartani, mondhatni bejáratott formáció volt ez is. Mivel Tomi teljesen beilleszkedett, és a lemez írásának második felében aktívan részt vett, abszolút teljes értékű tagnak tekinthetjük őt is.
Ez esetleg magával hozta a már említett közösségi alkotás fejlődését is?
Igen, mégpedig olyan módon, amire nem is számítottunk. Odáig is jól éreztük magunkat zenekarként, de talán mondhatjuk azt, hogy Krisztián nem érezte annyira magáénak azt az irányt, amely felé az utóbbi időben kanyarodott a zenekar, Tamás viszont igen, és ez a dalírásban is megmutatkozott. Volt már, aki folyamatos útkeresésként definiálta a zenénket, és valahol ez így is van. Folyamatosan haladunk egy úton, aminek nem hiszem, hogy van konkrét célja, viszont minden egyes anyagunk ennek az útnak egy szakaszát mutatja be, és ez így van jól. A saját olvasatomban a Zenghez képest az Örvény egy érettebb, felnőttebb anyag, de ez meg a természetes velejárója annak, ahogy az ember halad egy úton, felnő, tapasztal és fejlődik.
A Lángolón megjelent kritikában felmerült az Aebsence és a ti új lemezetekkel kapcsolatban, hogy ez az igazi folkmetal. Erről mit gondolsz?
Arról, hogy folkmetál, a legtöbb embernek olyan zenekarok jutnak eszébe, akikkel mi nem alkotunk közös halmazt, sem zene, sem hozzáállás szintjén. A folk maga elég tág fogalom, az előbb említett VHK-párhuzam kapcsán is felmerülhet, de amit szintén szoktak emlegetni, hogy népzenei hatások húzódnak meg a zenénkben, azt sem feltétlenül írnám alá. Sem én, sem a zenekar tagjai nem hallgatunk különösebben népzenét, tehát ez legfeljebb ösztönös hatásként jöhet elő, és mi sem tudjuk lekövetni, hogy van-e szerepe a dalok megszületésénél. Egyáltalán nem tudatos ez. Valójában amúgy semmi sem az, abból a szempontból, hogy mi hat a zenénkre. Mindenkinek megvannak persze a gyökerei, mindenki úgy nyúl a hangszeréhez, ahogy hosszú évek alatt kialakult nála, de nincs olyan, hogy valamit szándékoltan csinálunk ilyenre vagy olyanra. Egész egyszerűen, mindig abba az irányba indulunk, ami jónak tűnik, megüti a mércét, vagy hangulatilag megragad minket.
Nem lehet egyértelműen titeket, és egyes vélemények szerint a nehezen behatárolható zenékkel nehezebben tud azonosulni a közönség. Te hogy látod, mennyire találtátok meg a saját hallgatóságotokat az elmúlt évek alatt?
A legfontosabb ilyen élményünk a Zeng lemezbemutatója volt 2015-ben. Saját bulit elég kockázatos rendezni manapság, pláne egy debreceni underground zenekarnak Budapesten. Egy kis klubban tartottuk a koncertet, ahol ennek ellenére majdnem telt ház volt, és mivel ez saját rendezvény volt, az ott megjelenő emberek mindannyian azért jöttek el, mert ez a produkció érdekelte őket. Ez alapján úgy érezzük, kialakult egy stabil bázisunk, ami a visszajelzések alapján folyamatosan növekszik, és az a lépték, ahogy ez történik, számunkra pont megfelelő. Az apró lépések „stratégiája” valósul meg, ez mindig is a sajátunk volt. Így aztán mondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy nem könnyű kategorizálni ezt a zenét, az embereknek ez nem okoz problémát, és inkább átadják magukat annak az érzésnek, amit ez a zene közvetít, ahelyett, hogy egy adott cimke által kategorizált, előre borítékolható érzést tudjanak magukénak.
Sokan ábrándoznak itthon is arról, hogy külföldi szerződést kapnak, de ez elég ritkán történik meg, az meg még ritkább, hogy egy külföldi kiadó magyar nyelven éneklő zenekart szerződtessen. Hogy akadtatok egymásra?
Három éve küldtük el a kiadónak a 2012-ben kijött lemezünket, ami nagyon megtetszett nekik, de érezték, hogy itt még valami változás van folyamatban, és abban állapodtunk meg, hogy ha a következő anyag tetszik nekik, akkor megegyezünk, és meglátjuk, hogyan tudunk együtt dolgozni. Ez biztató jel volt a jövőre nézve. A nagy váltás ezután történt, hiszen ekkor kezdtünk el magyar nyelvű szövegeket írni, és korábban a zene is jóval vadabb volt. Szerencsére az új anyag nagyon tetszett nekik, és nem volt problémájuk a magyar nyelvvel. Tudni kell, hogy ez egy nagyon nyitott kiadó, és csak azt adják ki, ami igazán tetszik nekik, nincs más szempont. Később is sokszor beszélgettünk erről a kiadó főnökével, pusztán teoretikus szempontból, hogy a magyar nyelv használata mennyiben könnyíti, vagy nehezíti meg a dolgunkat, és nagyon jó érzés tudni, hogy teljes mértékben szabadságot adnak nekünk ebben a kérdésben. Egy percig sem gondolják, hogy azért, hogy több embert érjünk el, vissza kellene váltanunk az angol nyelvre, és mi is azt gondoljuk, hogy a magyar nyelv elhagyásával egy hatalmas előnye szűnne meg annak, amiért ezt a zenekart érdemes csinálni.
A külföldi közönség hogy reagálja le ezt a dolgot? Egy rakás norvég nyelven éneklő black metal zenekartól sem várja el senki az angolt, ehhez képest azt veszem észre, hogy sokszor maguk a zenekarok is próbálnak megfelelni bizonyos vélt elvárásoknak, ahelyett, hogy magukat adnák. A ti példátok lehet egy érv amellett, hogy ilyesmire nincs szükség.
Mindig hallunk olyan hangokat, akik azt mondják, hogy nem értjük a szöveget, és érdemes lenne angolra váltani, de sajnos ezek között is felülreprezentált a magyar hallgatók aránya. Sokan azt gondolják, hogy valamit így és így lenne érdemes csinálni, és máshogy nem fog működni. Nekünk is nagyon hosszú időbe telt, amíg rájöttünk, hogy csak úgy érdemes csinálni, ahogy nekünk jól esik. Ezt Magyarországon nehéz igazán átérezni, mert belénk van nevelve már a gyerekkortól, hogy bármilyen feladatot, legyen az tanulás, munkakeresés, bármi egyéb, csakis így, vagy csakis úgy szabad elvégezni, különben nem lesz jó, nem fog működni, ez meg az lesz a következménye. Van egy olyan gyanúm, hogy nyugatabbra fekvő országokban, az ottani szabadabb nevelési elveknek köszönhetően az emberek nem feltétlenül gondolják ezt így, ezért teret tudnak engedni annak, amit igazán jónak tartanak a saját fejük szerint is, ahelyett, hogy feltétlenül valamiféle sémát követnének.
Azokat a magyar zenekarokat, akik mondjuk egyfajta megfelelési kényszerből énekelnek angolul, egyáltalán nem hibáztatom semmiért, mert én magam is sokáig gondoltam úgy, akár ösztönösen is, hogy ezt csak így szabad csinálni. Biztos vagyok abban, hogy a mai napig is sok tekintetben így gondolkodom, és nem feltétlenül kellene így megközelíteni a dolgokat. De ez egy borzasztóan hosszú folyamat, ahogy az ember folyamatosan felfedezi azokat a korlátokat, a mesterséges szabályokat, amiket érdemes átlépni. A közönség ezt mindenképpen pozitívan fogadja, mert sokkal kevésbé számít a dalszövegek nyelve, mint hogy valami mennyire őszinte.
Szombaton lesz a lemezbemutatótok a Dürerben, ott mire számíthat a közönség?
Szervezési okokból a meghirdetett középső terem helyett a kisteremben lesz a koncert, ezt mindenképp kiemelném. A lemezbemutatón az Ygfan és a Svoid lépnek fel előttünk, mindkettejükkel nagyon jó kapcsolatot ápolunk. A koncert érdekessége részünkről az lesz, hogy a teljes Örvény lemezt eljátsszuk az elejétől a végéig, ami mostanában lemezbemutatókon nem feltétlenül szokás. Utána egy héttel pedig Debrecenben lépünk fel ugyanezzel a programmal, ahol a budapesti, szintén zseniális Hegy zenekar társaságában állunk színpadra. Ők egyfajta instrumentális, utaztatós zenét játszanak, mindenkinek ajánlom őket.
Mintha mostanában kialakult volna egy új underground színtér itthon a black metalt pszichedelikus, post metal elemekkel vegyítő zenekarokból. Van még olyan, akit ajánlanál a fentieken kívül?
Akikkel rokonságot érzünk, az a pozvakowski, de egy VHK-t, Thy Catafalque-ot sem kell bemutatni senkinek, aki kicsit is járatos ebben a közegben. Tényleg egyre többen fedezik fel maguknak az említett csapatokat is, ami mindenképpen örvendetes.
A budapesti és debreceni lemezbemutatókról további információ a zenekar Facebookján!
A posztot a Cseh Tamás Program keretében az NKA támogatta:
