Az Air Magyarországra, egész pontosan a Petőfi Csarnokba jön december 13-án. Ennek még akkor is komoly jelentősége van, ha kicsit késve teszik ezt. Igen, a duó túl van pályája csúcsán, ugyanakkor így is kiépítettek egy olyan rajongótábort, amivel a világon szinte bárhol sikeres koncerteket tudnak adni. A XXI. századi lemezeik még mindig szép átlagszínvonalat hoznak, sőt, a 2004-ben kiadott Talkie Walkie névre hallgató művük nyugodtan versenyre kelhet „Az Air Lemez” státuszért a szent tehénként imádott Moon Safarival. Az érdekes az, hogy igazából a franciák kevés eszközzel állítják elő zenéjüket – illetve néha többel, csak ez nem mindig tűnik fel – még a zene tempóján sem nagyon szeretnek változtatni. Ehhez képest egészen meglepően sok élethelyzethez hibátlan háttér az Air egy-egy dala. Következzék most egy teljesen szubjektív lista ezekről a pillanatokról, a hozzá tartozó dalokkal, bizonyítván a zenekar fontosságát, és azt, hogy a valósághoz is létezik háttérzene.
Sexy Boy – Visszafoghatatlan vágy
Igen, nyilvánvalóan szexuális töltetű ez a vágy. A Moon Safari egyik slágerdala sokakat idegesített már halálra, viszont ennél sokkal többen képtelenek vele betelni. Az Air űr-hangzásán haladva ez az a tétel talán, amikor az ég felé tartva minden felforrósodik, a gyors dolgok is lassúnak tűnnek, és a békés körülmények ellenére minden megmagyarázhatatlanul izzik. Ez a darab az egymást épp csókolgató párocskáké, akik borzasztóan vágynak egymásra. Szexaláfestés.
All I Need – Másnap, egyedül
Szintén a Moon Safariról származik a trekk, zeneileg ez jár az egyik legközelebb a Massive Attack-i értelemben vett trip-hophoz. Tulajdonképpen egy embertelen berúgás utáni felkeléshez a legszebb, mivel csendes, szép és Beth Hirsch vendégszereplésének köszönhetően a végletekig intim. Szinte kívánja a kómában elfogyasztott kávét, rossz szokások halmozása esetén a mellé eltolt cigit.
Dirty Trip – Utazás
Ez már a második kiadvány, egyben soundtrackje a Sofia Coppola által rendezett Öngyilkos Szüzek című filmnek (ennek megfelelően Virgin Suicides a neve). Az Airhez méltóan közel sem mindennapos filmzenére kell gondolni, nagyrészt remek dalok sorakoznak 40 percig. A Dirty Trip talán a különlegesen okos építkezésével emelkedik ki, és az utaztatós basszusával, ami miatt teljesen alkalmas arra, hogy az ablakon kibambulva nézzük az embereket, az utcákat, vagy csak magát az ablakot.
Suicide Underground – Önsajnálat
A Virgin Suicides záródala lehet, hogy csak a film hozzá kapcsolódó képsorai miatt számít kiemelkedőnek, hiszen egy középtempós doboláson és pár szép kóruson kívül csak a moziból megismert monológ hallható, kicsit lelassítva. Mégis képes katartikus hatást elérni. A Suicide Underground hallatára kicsit minden embernek tragikusabban alakulnak az élete dolgai, a sikerei egyre jelentéktelenebbnek tűnnek, és kiderül, hogy senki sem szereti igazán. Megtisztító, mint egy jó pohár domestos – mellesleg zeneileg közvelten előzménye a következő korongon szereplő How Does It Make You Feelnek.
The Vagabond – Beleszarás
Kevés ilyen laza, szinte már rakenrolli mélységben a világ szemei közé köpő számot írt az Air. A 10,000 Hz Legend egyik húzódala sem arra való, hogy szétverjünk rá házakat, de az épp pályája csúcsát élő másik elektro-ikon, Beck vendégszereplése és a lépegetős, rockos ütem elképesztően férfiassá teszi a Vagabondot, a country-hatások (még szájharmonika is helyet kap) miatt pedig szinte előttünk van a marconán néző, sokat látott fazon képe, amint épp rájön, hogy nem érdekli ez az egész. Legyen szó bármiről is.
Run – Sztondulás
Nem kell egyből rosszra gondolni, illegális kábítószerek nélkül is el lehet érni azt az állapotot, amikor úgy érezzük, hogy eggyé váltunk a világmindenséggel, minden a helyén van, elértük a freudi értelemben vett célt, a nyugalmi állapotot. A Talkie Walkie-ről származó dal úgy képes hatni négy perc alatt, hogy a refrénben a cím gépies ismételgetésén kívül az égvilágon semmi meglepő nem történik, sőt, az is természetesnek hat. Az Air itt érte el tökéletesen a semmi szféráját, talán ezért ennyire otthonos a Run. Hibátlan, ahogy az egész Talkie Walkie az.
A következő két lemezről sajnos már nehezebb kiemelni dolgokat. A Pocket Symphony, és a Love 2 inkább csak megidézik a klasszikus éra hangulatait, újat már nem tesznek hozzá az életműhöz. Ez nyilván köszönhető annak is, hogy nem is nagyon lehet.
