Szeptemberben jelent meg a fősodor számára szinte észrevétlenül nemzetközi ismertségű produkcióvá érett The Devil’s Trade második teljes albuma, a What Happened To The Little Blind Crow. Makó Dávid szólóprojektje azóta két teljes Európa-turnén vett részt a Crippled Black Phoenix, illetve Jonathan Hultén és a SONYA társaságában, így hát volt miről beszélgetnünk a mostani interjúban. A turnés élmények és az új lemez mellett olyan témák kerültek szóba, mint a tanulás, a felismerés, a múló idő kérdése, vagy akár a dalszerzés közben tapasztalható transzcendentális élmények. Nagyinterjú a hajtás után. (Fotók: Molnár Szofi)
A blogodon találtam egy idézetet nemrég, amit a tizeniksz évvel ezelőtti önmagadról írtál, és nagyon tetszett: „Nem tudtam semmit semmiről, de annak baromira igyekeztem megfelelni.” Nem tudom, sokan értik-e azt, miről is szól ez a mondat.
Sőt, valószínűleg nagyon kevesen is olvassák ezt a blogot egyelőre, vagy csak nagyon kevés a visszajelzés. De jól van ez így, talán bátrabban is írok ennek köszönhetően.
Maga a turné, aminek során ezt írtad, hogyan alakult?
Két felvonásos volt ez a körút, az első fele a Crippled Black Phoenix társaságában egy ilyen Balkán-turnénak nevezett dolog, ami Szlovákiát, Romániát, Bulgáriát és Görögországot érintette. Összesen nyolc koncert, meg egy elég kemény menet volt, mert nagyjából a második állomás után lettem iszonyatosan beteg. Lázam volt, hányingerem, körülbelül öt napig nem ettem, ennek megfelelően zajlottak a koncertek is. Érdekes módon a színpadon mindig elmúlt, ott igazából csak fáradtságot éreztem. Az adrenalin elég jó élénkítőszer, nagyon jól működtek az előadások, bár a turné fizikai része elég érdekes kaland volt.
Sikerült sok embernek játszani, főleg a görög állomások voltak nagyon erősek, arrafelé a Crippled Black Phoenixnek elég erős tábora van. Az első kör egy gyönyörű, telt házas athéni koncerttel ért véget, ahol mire én kiléptem a színpadra, már csurig megtelt a terem. Ez egy elő- előzenekar esetén elég ritkán történik meg, de ebben a progrock közegben, ahová ők tartoznak, elő tud ilyen fordulni. Utána volt egy könnyed Athén-Budapest hazaút. Tudni kell, hogy a Crippled már önmagában egy nyolctagú zenekar, szóval ennek megfelelően az agyig megpakolt tizenkét személyes busz, plusz a hangszerekkel teli trailer kilencvennél többel nem is tudott menni. 14-16 órás útjaink voltak, háromórányi alvásokkal.
Ezt hogy kell elképzelni a gyakorlatban?
A háromórás alvás általában a szállodás, ágyban alvós időszak, a maradék pihenés meg annyi, amit lehetővé tett egy 12 személyes busz, amiben 11 ember utazik. Én éveken keresztül kiválóan aludtam ülve, de most már minden ízületem és csigolyám tiltakozik ellene, meg hát nem is pihentető napközben egy mozgó járműben így aludni. Ennek megfelelően el is kapott valószínűleg valami vírus. Az első kör után volt körülbelül hét napom regenerálódni, utána folytatódott a második felével, Jonathan Hultén és a Sonya társaságában, jóval kényelmesebb körülmények között.
A Crippled Black Phoenix-szel már nem először turnéztál.
Igen, 2016 óta épült ez a kapcsolat, ami aztán odáig fajult, hogy a legutóbbi lemezükön vendégszerepeltem is, ami már önmagában megtisztelő dolog, pláne ha az ember Vágtázó Halottkémeket dolgozhat fel.
Ezt az idei Fekete Zajon elő is adtátok élőben.
Életem egyik legkatartikusabb zenei élménye volt színpadi környezetben, semmihez sem fogható dolog.
Nem túlzás azt mondani, hogy a szokásos turnépartneri viszonyon túl barátok is lettetek, nem igaz?
Főleg Justinnal – Justin Greaves, zenekarvezető, gitáros és zeneszerző – éltünk meg egy nagy egymásra találást. A mindennapokban ezt kicsit nehéz fenntartani, hiszen ő Angliában él, én meg Budapesten, de azért igyekszünk. Szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy van egy másik közös nyelvünk, a zene, ami a hallgatóknak kicsit másképp adatik meg. Létezik egy olyan kapcsolat, hogy már azelőtt kommunikálunk egymással zenészként, mielőtt testközelből találkoznánk a valódi életben. Már önmagában egy nagyon jó alap, hogy kontaktusba kerülsz az önkifejezés útján egy másik emberrel. Onnantól elég egy-egy fél szó, a tekintetek összevillanása, vagy akár csak az, hogy ülsz valaki mellett a turnébuszban.
Szerintem van egyfajta szakrális, spirituális élmény is abban, amikor a zene által hasonló gondolkodású emberek találnak egymásra.
Ezt maximálisan így érzem én is. Justinnal ez nálunk a közös zenélésben is kiteljesedett, és nem csak a Vágtázó Halottkémek-feldolgozásban. Még a 2016-os turné egyik állomásán elmentem két beállás között egy közeli erdőbe, ahol találtam egy szép helyet. Gondoltam, hogy kéne egy kicsit zenélni, amíg van időm, Justin meg mondta, hogy jön velem, és hozott magával egy fűrészt*, meg egy vonót. Ebből született a Hulljatok levelek egyik változatának videója.
* Éneklő-fűrész (musical saw , singing saw): Kézi fafűrész alakú zeneszerszám, amely varietékben, cirkuszokban és a jazz-zenében használatos. Térdek közé szorítva, hegedűvonóval vagy dobverővel szólaltatják meg. A hangmagasság a fűrészlap hajlításával szabályozható.
Az ilyen spontán dolgok néha nagyon erős köteléket képezhetnek.
Kétesélyes egyébként az ilyesmi, mert rossz esetben nagyon szar lesz, vagy legalábbis semmitmondó, de lehet belőle valami mélyebb tapasztalás. Nálunk szerencsére ezt megelőzte a már említett egymásra találás élménye, úgyhogy nem tartottam attól, hogy ebből bármi rossz kisülhet. Zenészként persze sokszor elhangzik egymás között, hogy kellene valami kollaboráció, közös lemez, és ha ezeknek az egyik fele összejön, akkor már nyert ügyed van, mert általában a pillanat heve és a hirtelen megélt érzelmek mondatják ezt az emberrel, de Justin esetében ezek szépen lassan valósággá is váltak.
A 2016-os turné is úgy jött össze, hogy pár hónappal korábban játszottam előttük, azon az estén a Today is the Day játszott még. Már az nagyon nagy élmény volt, hogy egyáltalán elkezdett utalgatni erre. Menjek velük turnézni, pakoljak össze, és a többi, felvásárolták a merch cuccaimat is. De az ilyesmit az ember harminc felett azért a helyén kezeli: nyilván jólesik, de másnap már nem jelent semmit, csinálni kell a hétköznapokat tovább. És aztán tényleg jön egy e-mail, hogy kéne jönni turnézni egy teljes európai körre, nightlinerrel. Justinról tudni kell, hogy nem beszél a levegőbe. Érdekes figura. Olyan, mint egy magányos kalózkapitány, aki mindenkitől függetlenül portyázik a hajóján, és időről-időre magához vesz embereket, akiknek elképesztő hatással van az életére. Nem én vagyok az egyetlen, akihez ragaszkodik, és akinek segít.
Szerinted mit látott meg benned?
Csak tippelni tudok, vagy hízelegni saját magamnak. Az biztos, hogy elképesztő múltja van, az Electric Wizardnak és az Iron Monkey-nak volt a dobosa, zenélt a Borknagarral, nem akármilyen karrier van a háta mögött, és nem akármilyen fizikai megterhelések. Egy stroke után végignyomni egy dél-amerikai turnét, mindezt huszonnégy évesen?! De ez egy elég nehéz kérdés, kicsit meg is lőttél vele. Egyrészt nem kérdeztem meg soha erről, ha meg nekem kell ezt kitalálni, az egy kellemetlen helyzet.
Ha azt nézzük, hogy kikkel foglalkozik még, és keresem a közös nevezőt a többi előadóval, akkor lehet ez egyfajta kívülállás, rendszeren kívüliség, saját utunkat keresés, és az azon mindennek ellenére kitartás. Azt hiszem, hogy ha valaki rátalált a saját hangjára, képes valamennyire egyedit és elég sötétet létrehozni, az Justinnál betalál. Emellett vannak elég erős értékrendbeli kritériumai is. Justin egy hangsúlyosan meghatározható helyen áll a világban, akár politikai szempontból is, nem baj, ha annak megfelel az ember. Manapság elég erőteljesen elkülönülnek az oldalak, és hát a zenében sincs ez másképp, szóval az eszmei hovatartozás eléggé behatárolja ki kivel áll le, vagy hol és kivel lép fel.
Fontos értékmérőnek tartod a katarzist. Nem válhat az ember a rabjává annak, hogy ezt hajszolja?
Inkább azt mondom, hogy ha elérted, akkor az alá már nem adsz. Ha egyszer elkezdett működni, akkor ennek mentén születnek a dalok, és ha az érzés nem jelenik meg a dal megírásakor, vagy akár az első témánál, ami kipattan a kezemből, akkor nem is foglalkozom vele tovább. Nekem ez a legfontosabb szűrő: ha nem áll fel a hátamon tőle a szőr, vagy nem lábad könnybe a szemem, akkor az egy szar dal, és megy a kukába. Akkor még olyan sincs, hogy elkezdek rajta dolgozni, és mondjuk átírom. Ha nincs meg a szikra, akkor nem ért semmit az a téma, így általában teljes szerzemény nem is születik belőle.
Ezt lehet az első pillanatban tudni?
Nálam ez egyből kiderül. Nem is enged el, ha olyan a téma. Akár dalszöveg, akár dallam, akár egy gitárriff az, ami elindítja az érzést, azt attól a pillanattól kezdve addig csinálom, amíg tart ez az ív, és amikor alábbhagy, akkor el is engedem a dalt. Körülbelül ez a jelzés, hogy ebben a pillanatban eddig tartott a munkaidőm, és majd később, egy másik napon visszatérek hozzá. De az sem egy rendszerszerű munka. Nem erőltetem a határidőt, hanem amikor jön valami késztetés, akkor előveszem a hangszert, és dolgozom tovább.
Ez a féle dalszerzési mód inkább ösztönösségre utal, de a lemezt végighallgatva igen erős tudatosságot vélek felfedezni, akár a keretes szerkezetet, akár a rajta részletekben elbújtatott, a végén teljes hosszában eljátszott, Pusztinai nagy hegy alatt című népdal feldolgozását hozom példaként. Mindkét oldal dolgozik benned?
Minél többet szembesülök ezzel a kérdéssel, annál inkább áll össze ez a dolog az én fejemben is. Igazából most beszélhetek először olyasmiről, hogy „dolgoztam egy lemezen”. Korábban bármikor írtam, a HAW soraiban, vagy szólóban, az inkább ad hoc jelleggel történt, mert éppen volt egy dal, amin dolgozni akartunk, vagy akartam. Nem volt a szemem előtt egy lemez megjelenésének dátuma. Most, hogy ez így alakult, rendszerben kellett gondolkodnom, munkaidőben, ha úgy tetszik. Kicsit erőltettem azt, hogy újra és újra leüljek a dalokhoz. Ettől nagyon tartottam az elején, féltem, hogy pont a dalszerzés lényege fog elveszni emiatt. Ehhez képest végül annyira motiváló lett ez az alkotási környezet, hogy ahogy elkészült a lemez, és az utolsó felvételi napról hazamentem, és rögtön egy teljesen új dalon kezdtem el dolgozni.
Azért ez nem kifejezetten bevett dolog, de simán el tudom képzelni, hogy idáig visz a lendület.
Annyira bagatellnek tűnik már maga a késztetés is, hogy valaki arról ír dalt, hogy vajon fog-e még dalt írni! De valószínűleg minden alkotó emberben ott van az a nyomasztó érzés, hogy van-e valamilyen véges száma az alkotásnak, és vajon mikor fogy el az ihlet? Konkrétan ez a dal erről szól, közben meg a lemez gondolatiságát, szellemiségét követve mond ki bizonyos dolgokat. Azért tudok róla nyugodtan beszélni harmadik személyben, mert ez is egyfajta testen kívüli élmény volt, nem gondolkodtam közben, nem próbáltam megformálni semmit, egyszerűen így jöttek ki a témák, a dallamok. A turnén már játszottam egyébként. Annyira jó visszajelzéseket kaptam rá az egyik beálláskor, hogy azóta ezzel fejezem be a koncerteket, és elég jól működik.
Visszatérve a lemezre, azt éreztem előtte, hogy most olyan magasan van a léc, amit nem lehet csak úgy megugrani, mint az előző album idején. Akkor nagyon óvatoskodva, szinte már bocsánatkérő jelleggel foglalkoztam a dalokkal és a felvétellel. Egy kicsit biztonsági játék volt, féltem az egésztől.
Erről beszéltünk is legutóbb. Mi változott azóta?
Az első lemez után, két Európa-turnéval, több nagyon fontos koncerttel a hátam mögött már én is hittem benne. Ebből a szempontból sokkal tudatosabb voltam, de féltem, hogy ez a tudatosság kiöli majd a spirituszt, az ihletettséget a zenéből. Ez végül nem igazolódott be, inkább még motiváltabbá tett. Sokkal többet gondolkodtam a dalok szerkezetén, bár utóbbiak jórészt kialakultak maguktól, de azon is, hogy a lemez hogyan épüljön fel. Hogy ez a keretes szerkezet ne szimplán keretes szerkezet legyen, de valami jelentést is hordozzon. Ez nagyon fontos volt, és a saját értékrendem szerint sikerült is megfelelni ennek a célnak.
Közben mások meg olyan dolgokat, tagoltságokat is felfedeznek a lemezen, amik az én fejemben egyáltalán nem voltak meg tudatos rendszerként, de ahogy kimondják, úgy számomra is értelmet nyer, vagy egyet tudok vele érteni. Többféle rendszer fedezhető fel, van például egy hármas tagolás, amit a népdalrészletek is elég könnyen körülhatárolnak. Persze ahogy azokat elrejtettem, az szintén nem volt egy tudatos dolog. Nem rendszerben gondolkodtam, csak azt akartam, hogy jó helyeken legyenek a részletek. Ráadásul maga a népdal is teljesen véletlenül került a lemezre.
Ezt akartam is kérdezni, hiszen a számlistán sincs rajta.
Egyáltalán nem akartam magyar népdalt felvenni erre a lemezre, mert annyiszor hangzott el az az óhaj, hogy „de ugye az új lemezen is lesznek majd ilyenek”, ami néha kicsit már számonkérésnek hangzott. Ez engem kifejezetten dühített, hogy embereknek elvárásai vannak az új anyaggal kapcsolatban. Nem is kezdtem el dolgozni semmilyen népdalon. A Pusztinai nagy hegy alatt nagyon régóta kísért, de annyira nehéznek tűnt elénekelni, hogy nem is próbáltam meg soha.
Felvettük az anyagot Marcival – Szabó Márton Nagyúr, a lemez hangmérnöke – és már majdnem elküldte a kiadó gyártásra, amikor egyszer csak Zoli – Jakab Zoltán, menedzser – a leadási határidő előtt két nappal azt mondta, hogy szerinte rövid lett a lemez, és négy év várakozás után gáz egy harmincpár perces anyagot kiadni nagylemez címén. Iszonyatosan dühös lettem, elmondani nem bírom, mennyire felbosszantott a helyzet, de aztán ez a feszült szituáció hozta ki belőlem a motivációt. Azonnal lementem a próbaterembe, megpróbáltam eljátszani ezt a dalt. Nem nagyon ment egyébként, de nem volt más választásom, mert ugye új írására nem volt idő, az összes kész anyagot megcsináltam előtte. Másnap elmentem Marci otthonába, és a konyhában egy vasalódeszkára, meg egy fúrógépre szigszalagozott mikrofon segítségével – ez volt a mikrofonállvány – ott helyben felvettük a dalt, voltaképpen elsőre.
Nem túl megszokott felvételi módszer és helyszín.
Az is egyfajta transzcendentális élmény volt, mert előtte nem működött, még előző nap sem ment át a szűrőmön, amikor eljátszottam. De valahogy az éles helyzet megpendítette azokat a húrokat, amitől ez a dal szépen szólt. Nagy ritkán előveszem koncerten is, és akkor azt látom, hogy a közönséget elég erőteljesen megkínozza a szó jó értelmében.
Gyakran lehet olyasmit hallani, hogy egy-egy dal szinte magától önálló életre kel, és képes megszülni saját magát.
Kicsit megrendítő élmény, amikor erre visszagondolsz. Amikor történik, nem tűnik fel, nincs is időd rajta gondolkodni, mert ha elkezded, az érzés elillan. És amikor utána szembesülsz azzal, hogyan született meg, az megindító tud lenni.
Nekem kicsit olyan a lemez hangulata, mint egy nem létező nép folkzenéje. Érezhető a doom/stoner előéleted, a magyar népzene hatása, de érdekes módon néha még különböző tradicionális japán szertartászenéket is kihallok belőle. Ez utóbbi valószínűleg nem volt direkt célkitűzés.
Nem, egyáltalán nem. De most azért mosolygok, mert miközben a lemez jelentős része megszületett, teljesen véletlenszerűen épp olvastam a japán zen buddhista szertartásokról. A lemez is egy Alan Watts-idézettel indul, aki egy angol misztikus költő és filozófus volt. Nagyon sokat olvastam a lemez készítésekor főleg a múló idővel foglalkozó írásait, de az előadásaiban olykor áttér például a japán teaszertartásokra is. Hogy milyen jelentősége van a különböző mozdulatoknak, miért van szüksége a japán buddhizmusra ennyire rendszerszerű, meghatározott jelképekre.
Ami nagyon érdekes ezzel kapcsolatban, hogy a Crippled Black Phoenix nagyjából velem egy időben dolgozott az új lemezén, és egymástól teljesen függetlenül használtunk mindketten Alan Watts-idézetet. Átküldtem Zolinak ezt a sort, hogy „az idő múlásával minden darabjaira hullik”, mondván, ettől és ettől származik, ezzel kezdődne a lemez, ő meg egyből jelezte, hogy ez lehet, hogy gáz, mert Justinék is pont tőle vettek át egy idézetet. Amikor ez kiderült, percekig önkívületi állapotban röhögtünk. Egyikünk sem feltétlenül hisz a karmában, vagy az eleve elrendeltetésben, de amikor a káoszban így egymás mellé kerülnek, akár csak egy pillanatra is, a mindig katartikus élmény.
Négy év telt el az előző lemez megjelenése óta. Mit tanultál magadról az új albummal?
Az elmúlt éveket ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy irgalmatlan nehéz hegyi túrán veszel részt: felérsz a hegy tetejére, komoly tériszonyod van, és azt hiszed, végre megérkeztél. Csakhogy onnan le is kell menni, és igazából a hegy másik oldalán van a cél, ahová el kellene jutni. Ahogy felérsz a hegy tetejére, magad mögött hagyod az addigi küzdelmet, és kirajzolódik előtted a következő út, amint járnod kell, majd elindulsz rajta. Az elmúlt négy év erről a ráeszmélésről és elindulásról szólt dióhéjban. Azok a kérdések, amiket akkor, harminchárom évesen feltettem magamnak, akár értékrendet illetően, akár más tekintetben, elkezdtek válaszra találni. Úgy, hogy maguknál a válaszoknál sokkal nagyobb élmény volt, amikor rádöbbentem arra, hol kell őket megtalálnom. Hogy nem valahol máshol, odakint kell keresni a saját verzióimat a saját világomra, hanem befelé kell elindulni. Ez most talán végtelenül egyszerűnek és bagatellnek hangzik, de számomra eddig ez volt a legnehezebb.
Hogy ezt a felismerést megéld?
Hogy egyáltalán eljussak a felismerésig. Visszanézve ez volt az egyik legnehezebb része az életemnek, és egyúttal az egyik legfelszabadítóbb élmény is. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor tíz évvel ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem iszom többé alkoholt, és ezzel egy végtelenül nehéz tehertől szabadultam meg. Körülbelül hasonló volt annak a felismerése, hogy csak az számít, én milyen válaszokat adok magamnak, és hogy mindenkitől függetlenül járjam azt az utat, ami befelé vezet, a saját megoldásaimig. Amihez talán egy élet kevés lesz, de annak az iránynak a megtalálása, amivel igazán tudok azonosulni, az maga egy kiteljesedés, én legalábbis annak élem meg. A lemez koncepciója is rímel erre a ráeszmélésre.
Meg kell tanulnunk befelé élni? Mostanában annyit mondják ezt, hogy szinte már közhely.
Azért is nehéz erről beszélni, mert ezzel nagyon egyszerű dolgokat mondunk ki. Valószínűleg az igazság ennyire egyszerű. És zavarban vagyunk attól, hogy ennyire egyszerűen meg lehet fogalmazni életbevágó dolgokat. De azt hiszem, hogy amerre tart a világ, annak pont az ellenkezője lesz a megoldás.
Ez a felismerés az albumon hogy jelenik meg? Nem akarom, hogy végigelemezd a dalokat, de nyilván azokban is tetten érhető.
Ez ugyanúgy nehéz kérdés, mint amikor azt kellett volna megválaszolnom, hogy Justin mit láthatott bennem. Számomra nagyon nehéz, hogy a saját tetteimet megmagyarázzam másoknak, hiszen azt remélem, hogy azok önmagukért beszélnek. Amikor szavak mentén jelentést kell adnom annak, aminek önmagában van jelentése, akkor azzal kell szembesülnöm, hogy egy csomó embernek elkezd mást jelenteni, amit alkottam. Ez sokszor olyan félreértéseket szül, amikkel egyszerűen nincs energiám megküzdeni. Az nem zavar, ha csalódást okozok, mert az ilyen csalódások általában a hamis elvárások termékei. De volt már ilyen feladatom az új lemezzel kapcsolatban, sőt egy teljes esemény is, amit ennek szenteltünk. Az a poklok pokla volt, azzal együtt, hogy nyilván megtisztelő, amikor az emberek kíváncsiak arra, hogy mit gondolok. De az, hogy a dalokat megmagyarázzam, az majdnem lehetetlen. Ugyanígy éreztem magam, amikor az indexes premierhez összegző anyagot kellett írnom a dalokról: mintha egy harmadik alkotást kellene létrehoznom úgy, hogy a saját dalaimat használom ihletként.
Ezzel együtt azt hiszem, hogy a dalok szövegei egy-két sortól eltekintve eléggé egyértelműek, de persze lehet, hogy csak nekem. Olyanok vannak, aminek esetleg van mélyebb értelme is annál, amit jelent, de nem egy Isten Háta Mögött-féle enigma egyik sem. A lemez talán arról szól, hogy amikor rájössz arra, hogy a válaszokat magadban kell megtalálnod, akkor rájössz arra is, hogy iszonyatosan kevés az időd, és egyáltalán nem biztos, hogy van elég. Onnantól kezdve azzal is meg kell küzdened, hogy önmagában a múló idő mennyire nyomasztó, és eközben meg kellene találnod valahogy a békét, ami ha sikerül, elképesztően jó érzés. Erről szól a 12 To Die, 6 To Rise című dal, hogy ebben a nagy keresésben, sötétségben tapogatózásban megtaláld az utat a benned rejlő világosság felé. Jelenleg ezt érzem a legfontosabb dalnak a lemezről, és akkor ezzel egyet ki is emeltem.
Számomra ennek a lemeznek a legfontosabb hozadéka, hogy nagyon sok, és egyre több olyan emberrel találkozom, akik közösséget tudnak ezzel vállalni, akik ugyanerre rádöbbentek már, vagy esetleg a lemez segítségével jutnak előre abban a kérdésben, hogy mire kell valójában figyelni. Ez kicsit olyan is, mintha egy zászló lenne a kezemben, amit lengetek, és ami mögé az emberek oda tudnak állni.
Van küldetéstudatod?
Nincs. Az egyetlen küldetés, amit be akarok teljesíteni, a saját életem. Az, hogy erre mások élete is rímel, az a dolog ajándék része. De nem akarok abba a hibába esni, hogy ennek különösebb jelentőséget tulajdonítsak, mert akkor egy olyan szerepbe kényszeríteném magam, aminek nem tudok megfelelni, mint a Stereochrist idejében. Egyszerűen csak a saját utamat akarom járni, és ha ez másoknak örömet okoz, az a csoda része.
Milyen szerepet kényszerítettél magadra? Vagy hogy a beszélgetésben is legyen egy keretmotívum, miben nyilvánult meg az, hogy nem tudtál semmit semmiről, de annak igyekeztél megfelelni?
Meglehetősen későn érő karakter vagyok, és amikor huszonévesen bekerültem a Stereochristba, akkor egy bizonyos műfaj, a stoner, doom, sludge világ rajongójaként azt gondoltam, vannak bizonyos szigorúan lefektetett szabályok, amiknek meg kell megfelelni, ha jól akarom ezt csinálni. Ez lehet egy frontemberi jelenlét, hogy az énekesnek mit kell tennie, hogy az stíluson belül egy jó sludge, doom produkció legyen. Gesztusok, kifejezések, kijelentések, meg persze hozzáállás és póz elsősorban. Nem kérdőjelezem meg, hogy a műfaj elindítói őszintén álltak bele ebbe, és a szívük mélyéről törtek fel ezek a dolgok. Azt viszont nem hiszem, hogy az azóta megszületett több ezer stílusbeli zenekar őszintén tenné meg ugyanazokat a mozdulatokat, őszintén mondaná ugyanazokat a mondatokat, őszintén használná ugyanazokat a jelképeket. Ez már valamiféle rendszernek megfelelés, sorba beállás, amivel nem tudok azonosulni. Akkor ez nem volt még számomra egyértelmű, viszont tudat alatt egy idő után már valójában szenvedtem ettől, ami egy igen kellemetlen időszakot szült az életemben, és nagyon hálás vagyok azért, hogy ebből kikerültem. Voltak próbálkozások, hogy a Stereochrist újra működjön, ezek nagyon kellemes élmények voltak, sok minden helyére került személyes szinten is, de összességében nem éreztem helyénvalónak, és szerintem mindenki boldogabb úgy, hogy ez nem folytatódik, még ha ezt nem is mondja ki mindenki magának.
A lemez sajtóanyagában szóba kerül az egyre erősödő politikai szerepvállalás. Ez számodra mit takar?
Számomra az elmúlt két-három évben jutott el a világ, és elsősorban a szűkebb környezetünk arra a szintre, ahol szerintem már senki nem teheti meg, hogy nem foglal állást, nem vállalja a felelősséget a véleményéért. Azt hiszem, a zenészeknek sokáig valahol tilos volt az, hogy politikai üzenetet hordozzanak. De ha a politikát kicseréljük egy meghatározott értékrendre, akkor már jobban néz ki a dolog. Ezek nem azok az idők, amikor az ember csendben maradhat.
Miben változott a hozzáállásod?
Az ilyesmi sokféle kellemetlen döntéssel jár. Az én esetemben például ahhoz, hogy szabadon véleményt nyilváníthassak, le kell mondani az állami pályázati pénzekről.
Hogy fér össze a rendszerkritika, és az államilag támogatott alkotói lét?
Sehogy. Meg kell hozni ezt a döntést, hogy ezeket a csapokat te magad zárod el. Különben hogyan mondasz kritikát egy rendszerről, ha kiszolgálod a rendszert, és megfelelsz annak közben? Erre látunk példát több helyen, sokan bőven bevállalnak ilyen ellentmondásokat, én erre nem vagyok alkalmas. Ez egészen odáig megy, hogy vannak olyan klubok, amikkel nem tudok azonosulni, mert hogyan lépek fel egy helyen, ami pusztán állami pénzből működik?
Volt valami, ami kiváltotta ezt változást nálad?
Ez egy nagyon lassan épülő rendszer az én fejemben is, mert nem így éltem az életem idáig, de szép lassan azért kitisztul, hogy mit, hogyan, és merre kell megtennem. Ebben Zoli persze kiváló partnerem, ő az igazi gondolkodó kettőnk közül, én pedig inkább a cselekvő vagyok. Szükségem van egy kontrollra, ezt a szerepet ő kitűnően ellátja, nagyon szépen tudunk együtt dolgozni ebben a tekintetben is.
Kicsit ideológusa is a produkciónak a menedzseri teendők mellett?
Zeneileg semmiképp. Viszont nagyon jó stratégája annak a kis világnak, amit ketten teremtünk. Az önkifejezési oldalt leszámítva mindenben óriási segítségemre van. Ha kitalálok egy új pólómintát, még azt is vele beszélem meg, emellett nagyon jó kritikusom, és ez nem működne, ha nem lenne egy közös értékrendünk, ha nem ugyanazt gondolnánk fontos dolgokról. Az apróságokat illetően is szükségem van egy nálam okosabb emberre, aki tisztábban lát nálam, mert az én látásomat eléggé el tudja homályosítani az indulat bizonyos témákban.
Művészi értelemben mit látsz magad előtt?
Egész konkrét dolgokat is, de ezek nagy részéről még nem feltétlenül beszélnék. Az biztos, hogy két éven belül új lemez születik. Ennek van egyfajta professzionális oldala is, egyszerűen szükség van rá, másrészt belőlem is kikívánkozik. Annyira motivál ez az egész, hogy gyakorlatilag folyamatosan dolgozom. Egészen pontos turnétervek is vannak. Szerencsére olyan a produkció, hogy valószínűleg bármilyen párosításban és színpadon megállja a helyét. Egyrészt azért, mert önálló és független, másrészt mert valószínűleg olyan energiák szabadulnak fel általa, amivel a maga szintjén szinte mindenki azonosulni tud, még akkor is, ha sosem hallgatott igazán sötét zenéket. Egy ilyen merész párosítás lesz a jövő március-áprilisi turné a Der Weg einer Freiheit zenekarral. Ők egy körülbelül tíz éve működő német post-black metal csapat, nagyon-nagyon szeretem a zenéjüket, és a gitárosuk, Nikita hívott el a turnéra. Vele úgy találkoztam, hogy ő a Crippled Black Phoenix új szólógitárosa. Bulgáriában egy benzinkúton álldogáltunk rettenetes állapotban, ott kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem hozzá?
Kézen fogják egymást a lehetőségek?
Azt tapasztalom, hogy bár nagyon lassan mozdulok előre, de mivel az önkifejezésen és a saját terápiám megteremtésén kívül nincs más célom ezzel, ami nagyon ösztönös és őszinte cél, az utam során rendre találkozom emberekkel, akik tudnak ezzel azonosulni. Ennek köszönhetően jellemző az, hogy nagyon értékes kapcsolatokra találok. Ha az lenne a fő célom, hogy telt ház előtt zenéljek, és megtöltsem az Akvárium nagytermét, akkor lehet, hogy ezek a kapcsolatot más színezetet kapnának, vagy nem találnának rám.
A helyes motiváció és az autonóm tartalom előbb-utóbb utat talál magának?
Azt gondolom és tapasztalom, hogy igen. De a helyes motiváció elég szubjektív dolog .
Én arra az alkotói alapállásra gondolok, amikor valakinek az az elsődleges, hogy adjon magából, és nem elsősorban azért, mert viszonzást vár érte.
Ha így nézzük, akkor igen. Franc se tudja, ha az lenne az elsődleges célom, amiről az előbb beszéltünk, a nagy nézőszámok, a telt házas koncertek, akkor az ehhez hasonló értékrend alapján dolgozó embereket találnám meg. Ezek gyorsabban működő, egyértelműbb célok, és ilyenkor az is gyorsabban kiderül, ha nem működik valami. A The Devil’s Trade egy jóval lassabban formálódó, több szempontból is tovább tartó dolog: nehezebben jut el az emberekhez, de az ezáltal megteremtődő kapcsolatok nagyon erősek, bár valószínűleg mindenki nagyon erősnek éli meg a saját kapcsolatait.
Nemrég gondolkodtam azon, hogy vannak átvitt értelemben folyó típusú emberek, akik egy meghatározott irányba tartanak, és vannak azok, akik olyanok, mint egy tó, jóval lassabban terjeszkednek sok irányba. Mindkettőnek megvan a maga előnye és szépsége.
Hogy melyik a jó út, az pusztán karakterfüggő. Azon múlik, ki milyen tapasztalatokat gyűjtött, ki mit szeretne elérni. Én alkalmatlan vagyok folyóként létezni. Ha ezt a párhuzamot nézzük, inkább egy kis alpesi tó vagyok, amiben az emberek nem feltétlenül mártóznak meg minden nap, mert nagyon hideg, de ha megteszik, az valahol lehet egy felemelő érzés.
