Elfogultságomat nem tagadhatom: Adrian Tchaikovsky a legkedvesebb sci-fi szerzőm, így magyarul megjelenő regényei többségéről írtam is. Ha ki kellene emelnem bocsánatos bűnlajstromából a legfőbb tétel, határtalan és elképesztően termékeny fantáziája lenne. Ráadásul az eresztékekből is zubogó ötleteit halál lazán forgatja be akár jelentéktelennek tűnő epizódokba is. Végül is, ha van miből, akkor minek fukarkodni.
Például Az idő gyermekei széria, ha nem is nyitott új fejezet nyitott a modern sci-fiben, de mélységi mámorban verhetetlen: egyszerre látlelet az önmagát felfaló, nagyot álmodó, a kozmosz távlataiba oldódó és ott sokadik típusú találkozásokba bonyolódó emberiségről, amik sarkalatos változásokat hoznak mindkét (azaz számtalan) fél sorsába. Az idegenek ráadásul nem is feltétlenül úgy idegenek, mint azt megszokhattuk. Az emberiség létélményének tágítása közben sejtekre, kisebb-nagyobb újraformálódott csapatokra, közösségekre, szociális-politikai egységekre tagolódás persze döcögve halad, a probléma főleg a morális fejlődésre való csekély hajlandóságban kulminálódik, ez lenne pedig a lényeg, nem a technikai tökéletesedés. De azért persze mégis akadnak kívánatos eredmények. Ezekről a határátlépésekről eleve dőreség azt feltételezni, hogy mennek, mint a karikacsapás, Adrian okos és profi, tehát képben van: jó, ha egyáltalán mégis sikerül tanulni valamicskét hibáinkból és a másokkal való interakciókból. De nincs semmi baj, az erkölcsi felemelkedés nehéz játéktér, minden apró sikernek örülni kell. Annak ellenére, hogy külsődlegesen majd valamennyi regénye hard sci-fi, vagyis a tudományos/technikai oldalra is nagy gondot fordít (ebben az új trilógiában is ezt látjuk: űrjárói például semmibe veszik, aki nem tud megjavítani, mondjuk egy gravitációs gépet, stb.), de sosem a lényegi összetevők rovására, a tényleges sf-ötletek, mérnöki elemek nem terhelik le a történet, a karakterábrázolások és az irodalmi fortélyok hangsúlyait. A legképtelenebb, hogy egyszerre zajlik minden, ragadhat például villáskulcsot valaki, vagy elmélkedhet a megoldhatatlannak tetsző szorult helyzeten, attól még egy következő tagmondat megsejtet valamit többek közt az adott bolygó társadalmi helyzetéből, hogy egy frappáns viszontválasz pedig valakinek a véknyába szúrjon, amihez mondjuk fél regénnyel korábban lett három szóban megágyazva. Azt pedig nem győzöm eléggé hangsúlyozni: mások egész regényt bontanak ki olyan koncepciókból, amik itt oldalanként röpködnek tucatjával. És ami még a színes-szagos világépítés csodáján is túltesz, az a folyékony, keresetlen gördülékenység. A jól megírt irodalom eleve láttató, imaginatív erejű, a legerősebb oldalakon Adrian még ebből is továbbránt: mintegy belekonvertálódva háromdés világába konkrétan együtt mozogunk a megelevenedő jelenetekkel.
De ne kerülgessük, az ember esendő, és imád is az lenni: boldogság echte kalandregényben járni, irodalomnak álcázott kétkezi ponyvában. De azért nézzünk rá jobban, ha már kényes területre tévedtünk. A (remek) ponyvák két fő jellegzetessége: az eseménydús és céltudatos történetépítés, valamint a jól és könnyen dekódolható karakterek. Szigorúan véve éppen ezért ez az egyik legkényesebb zsáner, hiszen máris baj van, ha egyik vagy másik, esetleg mindkét vonatkozásban alulteljesítés zajlik; döcög a sztori és nincs valódi emberismeret, vagy ha nagyon nagy a baj, akkor az egyszeri író en bloc nem tud írni sem. Adrian viszont külön polcot érdemel, a szingliktől a több ezer oldalas sorozatokig (évente akár több ezer oldalnyit megtermelve) tartja a szintet. Én például legszívesebben regresszióba esnék, követelőzve, mint a kisgyerek: apu, még egyszer!
Ezek után már főleg ne kerülgessük: a Végső architektúra sorozat (aminek az első része A Föld szilánkjai, a második Az üresség szeme, a most tárgyalt záróakkord pedig A nemtér urai [Fumax, 2024] címen fut) gyakorlatilag csont nélkül felkerült nálam a (sci-fi) dobogó legtetejére. Mivel a trilógia első két részét a belinkelt recenziókban átbeszéltük, nem is foglalkoznék túlzottan a karakterek és univerzumtéglák taglalásával, elég némi emlékeztető: a különféle fajokkal és lényekkel zsúfolt kozmikus játéktérben az emberiség különböző frakciókra és szervezetekre szakadva próbál egy vesztesnek tűnő helyzetet kezelni. És mindenekelőtt remélve, nem az lesz a vége, hogy az időnként váratlanul felbukkanó Építészek, ezek a holdméretű, bolygókat művészi elánnal átformáló lények eltörölnek minden szerves és/vagy gondolkodó létezőt az univerzumból. Nyilván, hiszen az élet lényege az élni akarás, így összefogásokkal, széthúzásokkal és persze egymás közti háborúkkal (miért, mit vártunk) akar mindenki még pár napot, évet, évszázadot kizsarolni a kozmosztól. Ki így, ki úgy próbál túlélni, és nem csak fajok viszonylatában, az emberiség különböző sejtjei is jellemzően másképp képzelik el a hogyan tovább lépéseit, van, aki gigászi bárkaprojektbe kezdve menne át örök úton lévőbe, mások az isteni kagylók fennhatósága alá menekülne, megint mások a nemtér mélységeit kutatják üdvözítő megoldást hajkurászva. Idris Telemmier, a nagyjából százéves, de csak húsznak kinéző zakkant csontkollekció, aki az egész univerzális brancs legjobb Közvije, azaz a nemtérben kalauzolni képes Közvetítője viszont kezd egy-két dolgot nagyon másképp látni, mint bárki más, ám ezt piszok nehéz a többiekkel elfogadtatnia. Sőt, még csak annyit elérni is lehetetlennek tűnik, hogy egyáltalán meghallgassák az érveit. Pedig a tét nagy, és szerinte helyénvaló lenne elkerülni a bosszúszomjas népirtást, kutatásai alapján az Építészek ugyanis csak rabszolgái egy a nemtér mélyén leledző sokkal szörnyűségesebb hatalomnak.
Persze ezeknek a titokzatos akárkiknek is lassacskán fény derül a kilétére, és szó szerint, mert az Építészek urai, a gyeplőtartó kozmikus rettenetek nem feltétlenül nézik jó szemmel az élet burjánzását a kozmoszban, így minden rájuk irányuló figyelem… de ennél többet már tényleg nem mondhatok.
A nemtér, ez a valós kozmosz felszíni rétegeibe szőtt valótlan úthálózat egyébként igen határozott módon próbálja a nem felkészülteket megőrjíteni, egyrészt alámerülve mindenki magára marad az űrhajóban, ha nem fekszik gyorsan alvókapszulába az elviselhetetlen üresség elől, ráadásul még az úgynevezett Jelenléttel, ezzel a nemtér mélyéről felkúszó és minden betolakodóra vadászó leviatánnal is meg kell küzdeni. Mármint szó sincs semmiféle valódi összetűzésről, erre a lovecrafti rettenetre még csak rápillantani sem mer senki, beleértve a kapitányi feladatok következtében ébren lévő Közviket is. Ám legyen bármilyen fajsúlyos ez az ősszörny, nem az ő legyőzése a kulcs, egyértelműen a címben is jelzett nemtér urait kell végül becserkészni, erre tesz fel mindent a gyakorlatilag évtizedek óta haldokló Idris Telemmier.
Amellett, hogy ez most az egyik legszórakoztatóbb sci-fi kalandregény, egyben spirálisan kibontakoztatott tézisjáték is, ám annak legkülönfélébb csapdáit biztos kézzel elkerülve. Többek közt olyan fajsúlyos minőségeket helyez fókuszba demagógia, erőltetett bölcselkedés és modorosságok nélkül, mint az áldozathozatal, a szabadság lehetőségei, a kötelességek, a saját belátásból fakadó erkölcsi helytállás. És hogy ez az egész mégis hogyan és miként oldódik végül kérdőjelek nélküli természetes és harmonikus egységbe, lövésem sincs. Adrian akármekkora léptékkel is szalaszt el mindenkit valamennyi lehetséges irányba, semmit sem hagy elvarratlanul. Látjuk és halljuk, amit kell, járunk lenn és fenn, kívül és belül, az univerzum léptékével porszemnél is kisebbnek látszunk, mégis: a gonosz úrhatnám serege valójában elférne lelkünk rejtegetett mélységeinek legapróbb csücskében, szóval összességében rólunk szól ez az egész, senki és semmi másról. És áldozathozatal ide, megnyugtató lezárás oda, igen fájó belőle kilépni. Ezt az űrt pedig legfeljebb maga Adrian tudja majd betölteni egy következő űroperával.
Beleolvasó és rendelés.
