Hirdetés

Az újdonság elveszett varázsa – Meghallgattuk az új Leprous-lemezt

Ha valaki csak belefülel egyszer a Leprous lemezeibe, nem fogja érteni, hogy mitől válik egyre népszerűbbé. Ami ennyire megtekert, ami ennyire kinyúlik a megszokottból, azt sokan nem szokták szeretni. Pedig a Leprousnak is van egy viszonylag zárt és könnyen érthető világa. Ellentmondásnak tűnik, és az is. Ahogy a zenekar karanténkényszerben készített új albuma, aminek sokadik hallgatása után elővettem a The Congregation című lemezüket. Akkor értettem meg, hogy mi hiányzik nekem az Aphelionról: az újdonság varázsa és az egyensúly.

Én is azok között voltam, akik ünnepelték a Malina és a Pitfalls irányváltását, amikor a metáltól a pop és más stílusok felé fordult a zenekar, hiszen ezeken a lemezeken kiváló dalok vannak, valóban fogósak, valóban könnyebb hozzájuk közel férkőzni, valaki szerint ekkor kezdtek el dalokat írni. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy Einar Solberg teljesen eluralta a zenekart, az Aphelion pedig már gyakorlatilag teljesen az ő hangja köré van felépítve. Amivel nem is lenne baj, mert tényszerűen rendkívül tehetséges énekes és dalszerző, de a hangját sokkal jobban bele kellene simítani a zenébe, mint ahogy amúgy a The Congregation dalaiban van. Ez viszont a fellazított gitárokkal nagy mutatvány lenne. Szóval marad ez a világ, amit ismerek is, el is ismerem, de valahogy nem teljes az örömöm.

Ami viszont örömteli, hogy ha már a gitárokról lekerült a metál, az átvándorolt a dobra és a basszusgitárra. Baard Kolstad rendkívül modern szemlélettel dobol, mert bár baromi húzós groove-jai vannak, de a játéka tele van finesszel is, amire ráépül Simen Børven pulzáló, de nem túlbonyolított basszusa, és valahogy a gitárok másodhegedűsök lettek. Még a szinti és a vonósok is erősebbek náluk. Tudom, ezek a dalok élőben sokkal keményebbek lesznek, és ott Solberg is nagyobb csapatjátékos, de az az erő, amit mondjuk egy Rewind vagy egy The Flood lemezverzióján rögtön észrevesz az ember, az itt nem olyan átütő.

Az Aphelionon nincs kimagasló dal, de kétségkívül ugyanolyan magas a színvonala, mint az elődjeinek. És itt jön képbe az úgynevezett újdonság. Ez már a harmadik lemez ugyanabból az irányból, gyakorlatilag nulla változtatással. Nekem továbbra is szimpatikus ez a világ, tudom is értékelni, de az már bajnak számít, ha azon kezdek el gondolkozni, hogy vajon hogy szólnának ezek a dalok (és énekdallamok) egy másik énekessel, pedig nyilvánvaló, hogy Solberg eleve megosztó.

És hogy mondjam a slusszpoént: az Aphelion kiváló lemez. Mindenkinek ajánlott meghallgatni, akik nyitottak, vagy akik már eleve szerették a Leproust. Zseniális dalok vannak itt is, még ha kiemelni nem is tudok egyet sem. Maradjunk annyiban, hogy emiatt a Leprous továbbra is az ellentmondások zenekara marad.

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
874FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk