Hirdetés
Hirdetés

Az igazi rock and roll fater – Billy Idol a Budapest Parkban

Szakadt az eső, parkolóhelyet csak tíz háztömbnyi távolságban találtunk. Ráadásul az izommemóriából indított farzsebrecsapós pénztárcaellenőrzésnél sikerült teljes erővel lepofoznom egy mögöttem ólálkodó szederbokrot, így nagyjából a Park bejáratáig köpködtem a tenyeremből kimentett tüskéket. Ez is jól kezdődik, dohogtam magamban. És persze sikerült lekésnünk a Foxies műsorának legnagyobb részét, amit sajnálok, mert élőben kifejezetten a nyolcvanas évek arénarock hangulatának újrakonfigurált változatát idézte a felvételen sokkal modernebb, poposabb hangzású zenekar, élén a szőke énekes hölggyel, Julia Lauren Bullockkal. Legközelebb még közelebb, ahogy a hazai szakma legendás hangmérnöke mondja. Szerencsére a folytatás sokkal vidámabbra sikerült.

Mindeközben ugyanis beküzdöttük magunkat a keverőállás környékére. Előrébb menni sok esélyünk nem volt, de „jó lesz itt, úgyis innen szól majd jól”. Aztán vártunk, ki nylonponchóban, ki túradzsekiben, és élveztük, ahogy a természet vizezi az italunkat. Szerencsére csakhamar ismét igazolást nyert az egyik méltán ismeretlen szórakoztatóipari alapvetésem, miszerint a nagy koncertekben az a jó, hogy már akkor is ujjong a közönség, ha intro közben egy road feltűnik a színpadon. Ez eleve jó kedvvel töltött el, majd egy újabb, rövidebb intro és pár perccel nyolc után jött is a Dancing With Myself, illetve maga a főhős, aktuális, többé-kevésbé évek óta állandó turnécsapatának kíséretében. Az eső meg szépen elállt közben, később majd mondok lapos poénokat arról, hogyan intéztem el.

Nem lehetett nem szeretni ezt a koncertet. Van valami mágia abban, amikor a barázdált arcú öreg harcosok megmutatják, hogy azért a rutin meg az évek számítanak még ebben a bitang szakmában, és közben láthatóan jól is érzik magukat a zenészek. A két főszereplő értelemszerűen Billy Idol és a gitáros Steve Stevens voltak, de a zenésztársak között sem épp arra járó nyeretlen kétéveseket üdvözölhettünk: ritmusgitáron Billy Morrison játszott, akit ugyanúgy ismerhetünk a The Cult soraiból, mint a legutóbbi Ministry-album vendégeinek listájáról, a mély szólamokért a fordítva felhúrozott basszusgitárt pengető Stephen McGrath felelt, billentyűs hangszereken Paul Trudeau, dobokon pedig Erik Eldenius közreműködött. Ezek az arcok saját jogukon is elismert nevek, nem nagyon lehet mellélőni egy ilyen gárdával élőben sem. És ugyan az elején kicsit halknak, gitárszegénynek éreztem a hangzást, pár szám alatt összeállt a hangkép, onnantól kezdve meg nagyon egyben volt minden, a dobhangzástól egészen az olykor szólisztikus betéteket is játszó McGrath szólamainak kiemeléséig, amikor arra szükség volt.

Idol már 66 éves, és tetszik, nem tetszik, bizonyos kor felett legtöbbször az énekes a szűk keresztmetszet egy rockzenekarban, hiszen a hang változik az évek előrehaladtával, az nem olyan, mint a gitárhúr, hogy amikor megfárad, kicseréled a készletet. Ennek megfelelően ő sem énekelt mindig lemezminőségben, néha eleve halknak éreztem kicsit, voltak lespórolt sorok és olyan hangok, amik bent maradtak. Az új EP címadó dala sem volt annyira frenetikusan átütő, mint a stúdióváltozatban – nyilván kell idő, amíg a friss szerzemények koncertverzióban is teljesen összeállnak -, ugyanakkor figyelembe véve, hogy ez egy élő koncert volt, szerintem senkinek nem lehetett oka panaszra, mert azért nagy átlagban bőven hozta, amit kellett, különösen a líraibb dalokban alakított nagyokat.

A frontemberi jelenléttel és karizmával viszont természetesen nem volt gond: a csibészesen mosolygó énekes szerencsére pontosan tisztában van azzal, mennyi egészséges szerepjáték és ripacskodás fér bele egy estébe ahhoz, hogy abszolút szórakoztató, jó hangulatú, mégis kellően komolyan vehető legyen az előadás. Billy úgy öregszik, hogy közben nem vénül, nem hajlik önmaga paródiájába, és fizikailag is jól tartja magát. Hetven felé ballagva nem sokan engedhetnek meg maguknak olyasmit, hogy a színpadon öltözzenek át némi pucér felsőtestet villantva, majd utána kigombolt ingben tolják végig a koncertet, és bár ennek zenei szempontból semmi jelentősége, sokkal jobb, ha egy énekes láttán nem csak hallgatni akarjuk inkább a koncertet, korábbi rajongásunk és kapcsolódó emlékeink védelmében. Hab a tortán, hogy láthatóan van benne hajlam az önreflexióra: egy-egy nagyon direktben régi önmagát idéző mozgás és póz után sokatmondó kajánsággal mosolyodott el, ilyenkor arcáról a sokat látott, cserzett veteránok derűje sugárzott, bár lehet, hogy ezt csak én képzeltem oda.

Az este másik főhősévé, ahogy ez már szóba került, a gitáros Steve Stevens – akit gyermekkori, szintén jelen lévő barátom István Pistának keresztelt át – lépett elő. Rajta kicsit jobban látszanak az évek, a gitárjátéka viszont a közmondásos aranykorban sem lehetett jobb. Beszélhetünk akár klasszikus, nyolcvanas évekbeli gitárakrobatikáról, meg nem mondom, hogyan kitekergetett effektezésről, az Eyes Without a Face bevezetéseként billentyűs aláfestésre előadott flamencobetétről, vagy épp a Rebel Yell szólójának játékpisztolyos gegjéről – amit ketten vezettek elő Idollal, nagyokat röhögve közben, imádnivaló volt! -, mindent a legnagyobb magabiztossággal és beleéléssel hozott. Emellett még arra is maradt ideje, hogy játék közben hergelje, szaknyelven csibészeltesse a népet. És nézzétek el nekem a gyakran előtt poént, de egy borús hétfő délelőttön nem tudok jobbat: a gitározása, meg úgy általában az egész koncert láttán és hallatán körülbelül két dal alatt nőtt képzeletbeli bőrnadrág és szélesterpesz az amúgy túrabakancsban és esőkabátban bólogató negyvenes apuka lábai köré, aki a sűrű tömegben még tapsolni is csak úgy tudott a dalok között, hogy először az előtte álló feje fölé hajtogatta a karjait.

Maga a koncert igazi slágerparádé volt, de úgy, hogy ebbe belefértek újabb dalok a tavalyi meg a pár napja kijött EP-ről – Bitter Taste, Cage, Runnin’ From the Ghost – , illetve olyan feldolgozások, mint a Mony, Mony, a Heartbreakers Born To Lose-a, vagy épp a One Hundred Punks a Generation X első lemezéről. Mindezen felül volt még többek között Cradle of Love, Flesh for Fantasy, Eyes Without a Face, Speed (!), Blue Highway, meg a végén a kötelező White Wedding. Vigyorogva értünk haza, pedig vasárnap éjjel kétszáz kilométer nem éppen szívderítő távolság. Remélem, nem ez volt az utolsó alkalom.

Fotók: Máté Éva / Photographic.hu

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók