Hirdetés

Az időbevetettség hősei – DC-képregények a hazai piacon

Számít-e bármit is, hogy a holnap vagy a múlt hősiről van szó, netán valamiféle alternatív történelmi szuperhőskalandról – eleve, ízlelgessük csak: fikciós hősök valós történelmi eseményekbe passzítását tárgyaljuk –, egyáltalán, fontos-e az időbeliség, amikor olyan fabula rakódik körénk, amiben örömmel fedezhetjük fel akár önmagunkat is? Talán igen. Az ember időnként szívesen vesz magához olyasmiket, melyek lakmuszával körüljárhatja erényeit és gyengeségeit, örök reménytől fűtve, hogy ő is valaki. Az arányokat mindenesetre be lehet lőni némiképpen az alább tárgyalt két rendhagyó szuperhőstörténettel, és az már csak hab a tortán, hogy a DC univerzumának (közel) makulákat lelkületű két uncsitesójáról van szó –, persze külön-külön.

Hirdetés

Tom King (kismillió modern Batman-sztori írója, magyarul az Omegák űr sci-fijének és a Marvel-berkekben szabálytalanított Víziójának örülhettünk eddig) Supergirl – A holnap hősnője (Fumax) című nyolcrészes minije gyakorlatilag mindent megmutat szerzője tehetségből és narratív technikájából. Azaz: morális tanmesében gázolunk szügyig, a hős-próbák valamennyi elemét számba vehetjük, a nagy erőkkel való könnyű és nehézkesebb leszámolásokat és ügymeneteket éppúgy, valamint a világ uralásának örök kísértését, ám mindez legtöbbször csak a felszín, és nem is jelenik meg King összes művében ennyire plasztikusan. Mindenesetre a teljes játéktér jól körülposzterezett ezekkel, a főhősök belső küzdelmei ezért oly látványosak, akár hangsúlyosabbak is a külső eseményeknél. Ez utóbbira Vízió családcentrikusságából fakadó megpróbáltatásai a legjobb példa, az Omegák már kijjebb tolódott, legalábbis kozmikus mércével, és bár abban is a tortúrákat követő felismerések létfontossága a húzóelv, a jelen Supergirl kötet ezt a két pólust olyan gyönyörűen és megragadóan váltogatja és adagolja sajátos ritmusban, hogy a kozmosz túlfala adja a másikat.

A külső történések is érdekesek, sőt, már a felütés frappáns: Supergirl (azaz Kara Zor-El) odébb ugrik kozmikus léptékkel pár parszeknyit egy alkalmasnak tetsző bolygóra hűséges kutyusával, hogy kikúrálja magát egy kis lelazult önszülinapozással: Supermanné cseperedett unokatesója már nem tart igényt semmiféle pesztrálásra, bolygója (Kripton) pusztulása, szeretteinek és népének elvesztése pedig még eleven seb a lelkén, csak azzal nem számol, hogy közben egy másik sors túlzottan is beleszövődik az övébe. Ruthye, a kora-középkori északi-germánra hajazó kultúránál tartó humanoid bolygó lakója éppen lemészárolt apját gyászolja, és nem akar sem anyjára sem pedig testvéreire hallgatni, miszerint jobban teszik, ha megvárják a királyi jóvátételt, mivel jól tudja, éppen az uralkodó egy Krem nevű kegyetlen embere a gyilkos, így a lány tétlen várakozás helyett bosszút esküdve indul felbérelni valaki rátermett segítőt. Miután egy tagbaszakadt zsoldos kemény kézzel int nemet, Ruthye az előbb részletezett helyzetben talál rá Supergirlre, aki végül némi huzavona után rááll az alkura. Viszont mindenekfelett kiköti: szó sem lehet viszont-gyilkosságról. A nyolcfüzetes mű nagy része kettejük road-, azaz buddy-movie-ja, sebzett világokon átívelő utazás a mindenféle lények teremtette földi-poklok birodalmaiba. Az elkötelezett Krem üldözés akkor vesz konkrétabb irányt, amikor tudomásukra jut, hogy a gonosztevőt űrkalózok vitték magukkal, miután tanúi voltak, hogy a fickó hermetikusan passzol közéjük. A még tapasztalatlan és ifjú, ráadásul felettébb szórakoztató archaikussággal társalgó Ruthy és a flegma Kara Zor-El kalandjai minden elemeltségük dacára testközelbe rántóan életszerűek, ráadásul kaptak egy szociálisan hiperérzékeny réteget is: az elején napokon át csórók közt űrbuszoznak galaxisokon keresztül bűzben és kényelmetlenségek közt, miközben ez a szembesülés a realitásokkal egyszerre hajaz egy melós járaton való kínlódásra és valamiféle félálom-tripre. Ez utóbbi hangulat végig jelen van, inkább fantasyban mozgunk, mintsem klasszikus sci-fiben.

A történet előrehaladtával a morális kérdések egyre élesednek, a két főhős közti dinamika oda-vissza mozog, de már ne is számítsunk nyugvópontokra, mint az utazás elején, a kalózok sarkában rohanás közben még a legyilkolt és kivéreztetett világok megtámogatásai is tempósan zajlanak, viszont nem meglepő, hogy ezekre Supergirl mindig szakít időt, hiszen az ő „isteni” lénye ki sem bírná, hogy ne forduljon oda minden rászorulóhoz a méretes tasliosztogatások közepette. Egyébként nem csak Ruthye igyekszik egyre türelmetlenebbül a gonoszok után, Kara a látott retteneteken felbőszülve szintén mielőbb véget akar vetni az egésznek. Tom King azon felül, hogy érzi és érti a történetmesélés alapvetéseit, a folyamatokra való külső rálátásban is profi, így az ívek felszálazásában, a lépésenkénti besűrítésben és az ezekhez rendelt érzelmi fokozásokban is remekel.

A markáns atmoszféra, a különleges terek, az idegenséget árasztó formák és lények váltakoztatásai, a ráérősebb, párbeszédekre fókuszáló jelenetsorok, és a különböző akciójelenetek folyton újabb világokba pakolása valahogy sosem torkollik káoszba, a sokféleség ellenére az egész mégis egységes és kompakt marad. Ebben természetesen óriási szerepe van a brazil Bilquis Evelynek (Wonder Woman, The Dreaming), az ő finomabb rajzolatú vonalvezetése, a hibátlan anatómiájú mozgatások, a megnyugtató karakterállandóságok és „színészvezetési” készségei révén gyorsan be is soroltam a legnagyobb kedvencek közé – nagyjából P. Craig Russell dinamikusabb, érzékenyebb kistestvéreként számolva vele. Matheus Lopes színező is nagyot ment, gyönyörű felületeket és mélységeket hozott össze pasztellekkel és élesebb hangsúlyokkal, minden jelenetsorhoz a legpasszolóbbat. A történet zárlata és a konklúzió is elkerüli a kézenfekvő kliséket – és akad ott még valami, ami akár meg is lephet bennünket, de az „istenek” végül is dönthetnek úgy egy valódi megbánást követően, ahogyan azt látjuk –, szóval sorolhatnánk még további jelzőket, de legyen elég ennyi: a Holnap hősnőjének feltétlenül ott a helye az itthon valaha kiadott legjobb DC képregények közt.

Mark Millar kultcucca, a Superman – Vörös hős (Gabo) a morális kérdéskör egy másik szegletébe pozícionálható, ráadásul mindenképpen ez társadalmi szinten a nehezebb játék: a despotizmus minősített esete forog fenn, és bár ismerjük jól irodalmi fikciókból, tanulmányainkból vagy akár a napi híradóból, de mindez mégsem ment meg attól, hogy ne ugorjon össze a gyomrunk minduntalan a disztópiák bármilyen formájától. A szociális viszonyokra ráhúzott jóakarat vagy épp rosszakarat – ebből a fényszögből igazából egykutya –, a kitárulkozó lehetőségek kísértőereje óriási, és illúzió lenne azt gondolni, hogy helyzetbe kerülve mi viszont jól csinálnánk, mert nyilván nem, a korlátlan hatalom természete megtisztult morális erők híján bizony ilyen, borítékolható a túltolás, az erkölcsi gátvesztés. Ez az alternatív eredettörténetű Superman Amerika helyett Ukrajnára zuhan, nagyjából-egészében ugyanolyan belső és külső erőkkel rendelkezik, mint klasszikus DC-hősként, csak hát a kolhozfiúként felnőtt lelkes szuperhős itt a bolsevik rendet és Sztálint szolgálja hűen, gyakorlatilag pillanatnyi pihenőt nem engedélyezve magának. Később aztán másoknak se nagyon, de pont ez adja a dráma, a tragikum és az időnként felsejlő irónia felhangjait is.

A történet leglényege végül is ennyi, a többi csak a tanmesei kibontakoztatást szolgálja: Superman aztán, mármint Sztálin halála után, kiterjeszti a szovjethatalom jellegzetességeit a világ nagyobb részére, szinte csak Amerika marad a kapitalizmus keretei közt, eljutva – objektív bűnhődésként – a kontinentális méretű éhezésig, ám mégsem akarja átengedni magát az utópista jónak (megértem), pedig a világbolsevizmus elhozta a mindenkire kiterjesztett kánaánt, van meló, megélhetés, nincs viszont bűnözés és nélkülözés. Mindez persze kikényszerített állapot, de az emberiség vállalja, még ha oda is kell adni érte a függetlenséget szőröstül-bőröstül. Igaz, nagyon jól tudjuk, a kényelemszeretet és a biztonság könnyedén bealtatja a lelkiismeretet, a nélkülözés réme pedig hatalmas úr, az ember könnyen odadobja érte a szabadságot. Ez így van a valóságban is, legfeljebb nem ennyire plasztikus formában, és a folyamat közben, a mindennapok darálójában a történelmi példák ellenére kevesen hisznek igazából a keserű végben. A sztoribeli Amerika ellenállásának kulcsa a zseniális elme, Luthor, aki emberi kapcsolataiban alulfejlett pszichopata (Supermanbe szerelmes felesége, Lois is csak afféle kötelező, de mellőzhető függelék az életében), viszont, amit ígér, azt nagyjából be is tartja, megépíti az amcsik ellencsapásait, először egy frankensteini szuperkatona képében, majd csavarosabb ötletei támadnak. Supermant persze nehéz két vállra fektetni, közel fénysebességgel repül, leéget bármit a szemlézerével, konoksága tán még erejét is meghaladja, öröklétnek szánt utópiaépítő szándéka pedig hajthatatlan. A narratív aranymetszésnél fejezetfelvezető panelként meg is kapjuk az egyértelmű bonmotot: a nagytestvér figyel téged. Ezután végképp nincs megtorpanás, a táblán lévő fontosabb szereplők mindegyike megjárja saját poklait a folytonos politikai csatározásokban. A Wonder Womanségről lemondó Diana megtöretése például kifejezetten kegyetlen, rossz őt ebbe beleöregedni látni, de Pjotr, Sztálin pozícióban lévő törvénytelen gyermeke is érdekes figura, ő bárkivel, akár Luthorral is szövetkezne, hogy kiiktathassák végre a Vörös hőst. Superman pedig eljut arra a pontra, hogy a „szent cél” érdekében az átprogramozásokat is beépíti a képletbe – ebben nagy segítségére van egy mesterséges intelligenciává fejlődött robotikus elme, aki szintén átment egy ilyen átkonvertáláson. Legnagyobb kedvencem persze az usánkás Batman, aki szupererők nélkül is megszorongatja világmegváltó jóindulatba beletörő címszereplőnket, csak hát nem ilyen egyszerű ez sem, lássuk be, ahhoz, hogy az utolsó akkordok sorsfordító eseményei és jövővíziói elkövetkezhessenek, egészen az aljáig kell zuhanni, méghozzá közösen. Millar persze megkegyelmez: Supermannek érzelmi intelligencia is adatott a nagy agyi kapacitás mellé, ami viszont gyengíti is, majd egy idő után meg is hasonlik addigi szilárd meggyőződésében, és emberiségszolgálatának új szintjére lép…

Millar ebben a kétezres évek eleji (de már 95-től íródó) sztoriban a klasszikus lineáris történetmesélést néha nagyobb időugrásokkal ritmizálja szinte törtüteműre, a nagy egészbe illeszkedő hangulatokkal, rövidebb párbeszédes jelenetsorokkal, akciópillanatokkal és társadalmi tablómorzsákkal építkezik, ennek az az ára, hogy a jellemrajzok és a drámaiság is lassabban bontakozik ki. Gyanítom, ez tudatos döntés volt a részéről: a távolságtartóbb kiszerelés, főleg a végső konklúziókkal együtt, a személyestől némileg elmozdítják az impressziót az általános felé.

Több rajzoló is dolgozott a sorozaton, a Vörös Hős Riadó és a Vörös Hős Front című fejezeteket Dave Johnson és Andrew Robinson, a Vörös Hős Csapást pedig Kilian Plunkett és Walden Wong hozta össze, és a sokszereplős alkotóbrigád ellenére sikerült az összhatás meglepően egységes, annyi talán a lényegi különbözőség, hogy az utolsó harmad vonalvezetése finomabb és kevesebb a túlrajzolt mimika. Bár vizuálisan látványos, jók a karakterek, a „színészvezetés”, a panelezések is jelentéshordozók, mégis, a Vörös Hőst nem elsősorban ez adja el, sokkal inkább Millar korszakos ötlete, a szuperhős mítosz látomásos kiforgatása. Felettébb fájdalmas, de lassan úgy tekinthetünk az antiutópiára, mint gyökérfabulára.

Supergirl – A holnap hősnője beleolvasó és rendelés.

Superman – A Vörös hős rendelés.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,160KedvelőTetszik
3,116KövetőKövetés
5,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés