Hirdetés
Hirdetés

Az eszelős punk és még egy flúgos tündér – Ezeket néztük még a Szigeten

Továbbra is töreltenül kint vagyunk a Szigeten, továbbra is fotózunk (lesz még majd sok kép), meg nézünk koncerteket. Az utóbbi két napban az történt, hogy…

Hirdetés

Rácz Mihály vasárnap elment Puuluupra, és ezt látta ott:

Jó zenéhez, kreatív és szórakoztató előadáshoz nem szükséges divatos stílus, sem popklisék és trendek szolgai kopírozása, sem pedig művi látványelem, az aktuális bizonyítékot minderre az észt Puuluup duó frenetikus vasárnapi koncertje szolgáltatta a Global Village színpadán. Az előzetes ajánlóban próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne tűnjön fel a többiek rovására: én bizony őket várom leginkább. A miérteket hosszan sorolhatnám, de talán a legfontosabb, hogy semmi sem olyan megnyugtató, mint amikor kevés eszköz, találékonyság, intelligencia és humor elég a csodához – persze a szakmai felkészültséget és tapasztalatokat se felejtsük ki. A két szép szál észt fazon laza színpadra sétálása vagány fekete öltönyeikben, kezükben egy-egy talharpával (tradicionális északi húros/vonós hangszer, úgynevezett farokszőr hárfa) máris jó felütés, aztán leülnek elől, bepöccentik a loopereiket, amibe a bemutatkozás után máris beraknak ezt-azt, szövegeket, dallamrészleteket, a talharpákból előcsalt pengetéseket, fatestének ütögetéseit, majd nagyjából két perc után oda minden tartásunk: az összes elvárás és okos(kodó) elképzelés mehet a sunyiba, vigyorogva bólogatunk, táncolunk és alig várjuk az újabb köröket, amik érkeznek is rendre két-három percenként. De ezek nem is körök, inkább spirálok befelé, felfelé és egymás felé, mindenesetre el a poros valóság talajáról. A zenéjüket meg lehet ugyan nevezni olyasmikkel, mint folk, pop, kortárszene, dub, hip hop, soul, de tán még sosem volt ez az egész címkézés ilyen felesleges és üresen csengő, mint a Puuluup veszedelmesen szórakoztató, stand uppal kísért előadása közben. A konferálás és szöveges bolondozás angolul és (a hangzásában finnre hajazó) észtül zajlott, és néha kicsit magyarul is, pár szóval már eleve készültek, a közben alakuló sztorik néhány kulcsszavának fordítására pedig kíváncsiak voltak, többször én kiabáltam be a megfejtést, aztán később már egyenesen rám néztek, miután az egyiket nem vágtam, kijjebb is somfordáltam középről, mondván, mások is kapjanak azért rivaldafényt. Egyébként jó a memóriájuk, mindent megjegyeztek, az egy-két-há, a Jani és a később is előkerültek, félidőben pedig kiderült, hogy a koncert két részből áll, eddig zajlott az intellektuális fejezet, innentől kezdve pedig szigorúan a folk és a hagyományok következnek, persze ment minden tovább, mint addig. A csúcshatás eléréshez feltétlenül a looperre sincs szükségük, pont olyan uralt eksztázisig húzták azon dalok ívét is, amiben csak a két akusztikus hangszer és az egymásra rímeltetett emberi hang szólt. Egyikük, a többet dumálós, szakállas tag egy rappelős körre kijött a közönség közé is, majd a végén olyat zúztak, hogy röpültek a székeik, és arra gondoltam, ha számomra ezzel fejeződne be a fesztivál, hiánytalannak érezném.

Fekő Ádám vasárnap elment M83-re, és ezt látta ott:

Két dologért vártam különösen az M83 második, az én jelenlétemben az első szigetes jelenését: először is azért, mert bár igazi rajongó soha nem voltam, valahogy egyértelmű volt, hogy ez az egész nagyon jó lehet koncerten, másrészt pedig a 20:45-ös kezdés miatt nem csak remek alibim volt a Mumford and Sons teljes ignorálására. Az Anthony Gonzalez vezette francia zenekar rém egyszerű műfajban utazik: az 1980-as évek valószínűleg a valóságban soha nem létezett naivitását és életigenlését öntik zenei formába most már kilenc lemez óta minimális változtatással. Az elmúlt években talán popzene-szerűbb lett a végeredmény, ami nagyjából annyit jelent, hogy fesztiválon egy fokkal jobban működik, mint tehette azt a végtelenségig elnyújtott nagyon lassan építkező kórusművekkel, de az M83 tényleg a legstabilabb dolgok egyike a 2000-es és a 2010-es évek felhozatalában. A koncertet annál jobban nehéz összefoglalni, mint hogy pontosan olyan volt, amit valamelyik M83-dal meghallgatása alapján várna az ember. Félálomszerű, meghitt, felhőtlenül boldog és bődületesen giccses. Megkaptuk a kötelező slágereket, volt Midnight City és persze a végére a furcsa módon az egész zenekar legnépszerűbb dalainak egyikévé váló, élőben is egészen katartikus Outro is, aminek csodálatos zongorás levezetését egyetlen zavaró tényezőként nem igazán lehetett már hallani az ordítozó fesztiválozóktól. Panaszkodhatnék erre többet, de hát mindannyian voltunk már ezek az ordítozó fesztiválozók párszor, úgyhogy inkább elégedetten hazamentem erről a nagyon boldog másfél óráról.

Dankó Gábor vasárnap elment Frank Carter And The Rattlesnakesre, és ezt látta ott:

Frank Carternek van egy jó szokása: gyakorlatilag rögtön a koncert első számánál fogja magát, lemegy a közönségbe, és ott üvölti végig azt. Ezt csinálta, mikor pár évvel ezelőtt fellépett a Nagysznípadon, és most a Mastercard sátorban is ugyanezt tolta. Feljött a színpadra, eszelős tekintettel végignézett a közönségen, lement, és leüvöltötte az első sorok fejét. Később is megcsinálta ezt párszor, volt, hogy fejen állt a tömegben, szóval mondhatni tartotta a kapcsolatot a publikummal rendesen. Amúgy az eszelős tekintet megtévesztő (lehet): Carrer tényleg úgy néz ki, mint Begbie a Trainspottingból, pláne ezzel a hosszabb hajjal, de kicsit ilyen farkasbőrbe bújt bárány lehet inkább, aki megküzdött pár dologgal az életben, tanult belőle, most pedig jóra fordítja. Például a koncertezésre, és ugyan a sátras koncert kongott rendesen, Carter szövegeléseiből alig lehetett érteni valamit, mégis lehetett élvezni ezt a punk rockot így, éjfél után nem sokkal.

Dankó Gábor hétfő elment Caroline Polachekre, és ezt látta ott:

Van ám értelme a marketingnek, ugyanis Caroline Polachek amiatt tűnt fel nekem a legutóbbi albumának megjelenésekor, hogy mindenhonnan ő folyt. Emiatt aztán bele is hallgattam, és gyorsan megállapítottam, hogy pont az a fülbemászó, de nem gagyi popzene, amit nagyon bírok. Így aztán annak is örültem, hogy jön a Szigetre, még ha ez a délutáni nagyszínpados sáv sok jóval nem is kecsegtetett. És igazából így is lett, mert már a Freedome sátorban is jobb lett volna az egész, egy klubban meg pláne, pláne, hogy a háromtagú, dob, gitár, basszusgitár felállású zenekara egy kupacban trónolt a színpad közepén a kivetítő előtt. Korábban amúgy azt írtuk, hogy Florence Welch amolyan kicsit kattant tündérként viselkedik a színpadon, és ez valamennyire Polachekre is igaz. Csak amíg Welch minden közönség között szaladgálásával együtt megközelíthetetlennek tűnik, addig Polachek jóval földhöz ragadtabb, nyersebb, de barátságosabb, és amikor lemosolyog a színpadról, simán elhiszed, hogy szeretetet érez. A hangja meg tökéletes volt, szóval ha mindez meghittebb környezetben történt volna, valószínőleg egyáltalán nem panaszkodnék.

Juhász Edina hétfőn elment Lorde-ra, és ezt látta ott:

Az idei bejelentések közül természetesen Billie Eilish mozgatta meg valószínűleg a legtöbb embert, de Lorde is elég nagy húzónévnek számított. Mikor 2013-ban a Royals megjelent, olyan siker lett, ami tényleg iszonyúan ritka volt a zeneiparban. Lorde 16 évesen az egyik legnagyobb reménység lett, olyan előadó, akiről nem lehetett nem tudomást venni, és akit egyszerre ismert el a pop és a kissé alternatívabb zenét kedvelő közönség is, sőt még a South Parkban is feltűnt és kifejezetten fontos csavart vitt a szereplők életébe azzal, hogy kiderült, hogy ő tulajdonképpen Stan Marsh apja, csak álruhában. Aztán csend lett körülötte, most pedig visszatért, és végre a Szigetre is ellátogatott.

– Ki van most a nagyszínpadon?
– Randy Marsh!
– Ja, azt nem ismerem

– hangzott el a párbeszéd két srác között, miközben a Team című slágere szólt.

De hogy milyen volt Lorde első magyar koncertje? Egy óriási, gigantikus kihagyott ziccer. Simán lehetett volna a Sziget legjobb koncertje, simán írhatnám azt, hogy ahhoz képest, hogy csak egy gigantikus légyfüggöny meg egy arany nap volt a színpadkép, az egészet elvitte az énekesnő energiája meg a koordinálatlan mozgása, vagy hogy annyira Magyarország-rajongó lett, hogy nem győzte ezt egyfolytában hangsúlyozni, de az egésznek egy nagy és emiatt mindent eldöntő hibája volt: a zenekar hiánya. Oké, volt egy dobos, kb. csak mutatóban, meg egy kütyüs, de itt az ideje kimondani, hogy aki egy ilyen szintű európai fesztivál nagyszínpadára így áll ki annak ellenére, hogy a zenéje indokolttá tenné, hogy legyen mögötte egy rendes zenekar, amitől az egész dögös lesz, erőteljes élő és normálisan megszólal, az ezen a szinten már inkább felháborító. Ha ez belefért volna, akkor ez egy tök jó koncert lett volna. Így egy néhol unalmas, közepes. Még úgy is, hogy a világot bejárta, hogy Lorde együtt énekelte Caroline Polachekkel a Green Lightot.

Rácz Mihály hétfőn elment a Global Village színpadhoz, és ezeket látta ott:

A forróságban nem könnyű megmozgatni és a tűző napra csábítani az embereket, pedig a Global Village színpadán hétfő délután is erős produkciókra volt kilátás. A Franciaországban székelő, Reunion szigetekről származó Ti’kaniki a maloya tradíció új generációját képviseli, és bár a kollektíva megtalálta önálló útját/hangját a főleg ütőhangszerekre és erősen érzelmi töltetű szóló- és kórusénekekre hangsúlyozott zenéjével, azért volt kitől ellesni az alapokat: a világzenei színtéren is ismert három maloya nagymester, Danyel Waro, Groove Lele és René Lacaille nem csak tanította a fiatalokat, de partnerül is fogadta több projekthez. Míg például a Szigeten korábban már föllépett Danyel Waro inkább az énekmelódiákra helyezi a tőkesúlyt, addig a Ti’kaniki a hosszan és dúsan rétegzett ütőhangszerekből épít hangzóvárat, mégpedig olyan szenvedéllyel, hogy más körülmények közt esélyesen komoly tömegeket tudna megmozgatni és táncba hívni.

Az angol The Langan Band is hasonló cipőben járt a perzselő hőségben, maroknyi közönsége ugyanakkor hálás volt ezért a magas színvonalú előadásért, amibe a három muzsikus, a vezető poszton brillírozó énekes/gitáros/cajonos, a klasszikus képzettségű hegedőművész, és a hajlékony témákkal zsonglőrködő bőgős belecsomagolt skót folkot, amerikai roots rockot, némi jazzt és kelet-európai cigányzenét is. A trió produkciója azonban annyira egységes kicsengésű, hogy fel sem merül közben az elemek szálazgatása, maradjunk annyiban: összhatásában időtlen trubadúrzene, amit szívesen veszünk elő otthon is. A kiadós és változatos dalok, a történetmesélős szövegek és az odaadó előadásmód egy intimebb fesztiválon vagy klubkörülmények közt nyilván emlékezetessé varázsolná a fellépésüket, de így is kiérdemelik a nap hőse titulust, miután egyetlen pillanatra sem hátráltak a kíméletlen hőség ellenére.

Az Orchestre International du Vetex viszont az esti sáv elindítójaként jó helyen volt jó időben, a Belgiumból, Franciaországból és a Balkán több országából érkező tizenöt muzsikus produkciója egészen más jellegű, mint a legtöbb zenekaré: folyékony, hangulatokon és műfajokon átívelő instrumentális zenéjük előadásmódja közelebb áll a zenésszínházhoz, a cirkuszhoz, a népünnepélyek világához, mint a hagyományos koncertekhez. Elsősorban is ezt a tarantellával, polkával és cumbiával, meg persze még oly sok egyéb latin ízzel kevert balkáni rezes-punkot a zenészek (a két doboson és harmonikáson kívül kürtösök, trombitások, harsonások, szaxofonosok és egy tubás) úgy tolják, mintha kizárólag erre születtek volna, és ami a legfőbb, hogy tökéletes harmóniában. Együttmunkálkodásuk gyümölcse pedig a mézédes kánaán, olyan energiák áradnak folyamatosan a színpadról, vagy inkább zúdulnak le niagara-üzemmódban, hogy azt nem hogy nem lehet, de nem is érdemes kikerülni. Az effajta, önfeledt boldogságig fajuló bulik közben az a legjobb, hogy tér és idő feloldódik, minden mindennel összeér, ami fenn az lenn, és fordítva.

Fotók: Juhász Dorottya, Rácz Mihály

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,003KedvelőTetszik
3,063KövetőKövetés
3,870FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók