Hogy a 2011-es KISS-koncert előtt vírus pusztított-e, vagy néhány kerületben kijárási tilalom volt érvényben, netán a gazdasági válság éreztette a hatását, azt nem tudjuk, de tény, hogy a 2017-es Mulat az Aréna fergetegpartin az Az a szép… c. klasszikusra több ember bugizott Lagzi Lajcsi előadásában, mint anno Gene Simmonséban. Szerencsére 2022-ben az említett tényezők egyike sem jöhetett szóba, megkockáztatjuk, hogy hasonló morbid víziók csak Philip K. Dick agyából pattantak volna ki a negyedik mákteája után. Ja, várjunk csak…
Szóval nem tudunk észszerű magyarázattal szolgálni a hajszál híján telt házas Sportarénára (már csak azért sem, mert a „búcsúkoncert” a KISS vonatkozásában erősen hajaz arra, amit egykor az LGT, urambocsá’, az Akela szokott ezen fedőnéven emlegetni), de tény, hogy Paul Staneyék ezúttal kb. kétszer több embert mozgattak meg, mint 11 éve.
A KISS esetében joggal merülhetnek fel olyan vádak, miszerint nem zenekarról, hanem élő akciófigurák kft-jéről beszélünk, és hogy a Barba Negrát sem töltenék meg, ha majd’ 50 éve farmer-póló kombót kiáltják ki a kötelező dress code-nak, de aki a jelenlévők közül legfeljebb a betelefonálós politikai vitaműsorok perverz célközönségét foglalkoztathatták hasonló gondolatok. Merthogy a KISS egy faltól-falig hibátlan, üresjáratok nélküli, tökéletesen szórakoztató show-t produkált. Egyes YouTube-felvételek alapján joggal aggódhattunk, hogy Paul Stanley hangja hasonló állapotban lesz, mint egy Hős utcai önkormányzati lakás, itt azonban leginkább fizikumához hasonult. Amire joggal irigykedhettünk rohadtul, amikor a Love Gun előtt berepült a keverőnél felállított mikroszínpadra.
Az est sztárja azonban egyértelműen Simmons volt, aki magyar nyelvű káromkodásaival és lexikális mulatósismereteivel grammra vette meg a közönséget. És persze a kötelező vérköpés sem maradhatott el a God Of Thunder előtt, ami a zölddel megvilágított, spánielfrizurás démontól különösen sátáninak hatott a színpadi emelvény tetejéről.
A maszk nélküli korszak klasszikusai (Lick It Up, Tears Are Falling, Heaven’s On Fire) legalább annyira jól működtek a best of műsorban, mint a Say Yeah a Sonic Boomról, a tökéletes koncert védjegye azonban, hogy az ember maratoni gitár- és dobszóló közben sem kezd el a másnapi meetingeken agyalni. Márpedig Eric Singer és Thommy Thayer hasolnó produkciói sem fulladtak unalomba, és egy másodpercig nem gondolkodunk azon, mennyivel meggyőzőbb lenne mindez Peter Criss vagy Ace Frehley előadásában. Singer a masszív libabőrt okozó Black Diamond énekét is tökéletesen hozta, és – bocsássa meg nekünk a világ – a zongorás Beth sorait is több, mint felszabadító volt együtt énekelni vele.
Minden idők egyik legszórakoztatóbb cirkuszi előadása pedig nem érhetett véget mással, mint a Rock and Roll All Nite-tal, ami közben a takarítószemélyzet vélhetőleg hevesen kurvaanyázott, a szimpatizánsok azonban euforikus állapotban fogadták a szerpentinzivatart. Kifele menet pedig megérdemelten emlegethették az elmúlt másfél-két órát életük dobogós koncertélményeként.
