Hirdetés

Az én fegyverem a gitárom, ami seggfejeket öl – Eagles Of Death Metal-interjú Jesse Hughes-zal

Negyedszer lépett fel Magyarországon szombat este az Eagles Of Death Metal, most ismét az Akváriumban. A szokásosan jó, táncos, vidám buli előtt beszélgettünk Jesse Hughes frontemberrel, aki semmiben nem fogta vissza magát. Sem a Covidról alkotott véleményéről, sem a járvány miatt bulikat lemondó zenekarokról, sem a kórházról, ahol a kómában fekvő barátnőjét ápolták, utóbbi témánál pedig el is sírta magát. És természetesen Párizst is emlegeti, ahol 2015-ben a csapat koncertjére beszabadulva öltek meg terroristák 90 rajongót.

Sikerült megnézni valamit a városból? 

Többször voltam már itt, most reggel érkeztünk, és kimentem sétálni. Az egyik dolog, amit nagyon szeretek ebben az országban, hogy mennyire odaadó, és hogy a templomok mennyire könnyen hozzáférhetőek bárki számára. Ez nagyon szép dolog, mert ezen a turnén sok olyan helyen voltam, ahol még a templomok látogatási ideje is csak néhány órára vagy csak a szertartásra korlátozódik. Itt a szomszédban van egy templom, reggel bementem, találkoztam az atyával is, aki nagyon kedves volt hozzám. Úgyhogy a spiritualitás ezen fajtáját már megtapasztaltam, este pedig egy másik fajta helyi spirituális élményt szeretnék megtapasztalni.

Most éppen a fél város lezárták, alig lehetett eljutni ide a Giro d’Italia bicikliverseny miatt, és emiatt eszembe jutott, hogy mikor ilyen nagyvárosokban vagytok vagy otthon, szoktatok biciklizni, hogy a környezetet védjétek? 

Ez olyan, mint a Tour de France, csak olasz verzióban, és itt tartják? Miért?

Ez egy jó kérdés. 

Mindegy, én csak olyan biciklit használok, amit veszélyeztetett bálnákból készítenek. Azzal viszem az összes használt olajamat a tengerig, hogy ott közvetlenül a delfinek szájába öntsem egy tölcséren át, genetikailag módosított ételek maradékával.

Igen, így a legegyszerűbb, én a szívószálat viszem el egyenként a tengerhez, hogy biztos ott kössön ki. 

Tudod én napi 3-4 órát szánok arra, hogy bármerre megyek tüzeket gyújtsak, csak hogy még melegebb legyen. Ez ilyen önzetlen segítség a felmelegedésnek.

Amúgy nincs gondom a biciklisekkel, de én szeretek eljutni helyekre, szeretek mobilis lenni, ezért járok motorral.

Akkor beszéljünk a zenéről! Végre újra vannak turnék. Mennyire vesztek észre különbséget a pandémia előtti és a mostani időszak koncertjei között? 

Én már megéltem ezt-azt, és látom, hogy ez az egész hogyan hat a világunkra. Szerintem a legnagyobb különbség, hogy sokkal szarabb a helyzet, mint a pandémia előtt volt, és sokkal több szarság éri az embereket. Érdekes, hogy nem mindenhol, de néhány országban nagyon jól sikerült pánikot kelteni. Néhány ember bizonytalankodott ugyan, hogy valóban helyes-e ennyire félni, de szerintem nagyon sokan csak attól tartottak, hogy nem jó színben tűnnek fel, ha nem félnek. Mert ha az a mondás, hogy kövessük a tudományt, akkor az jobb, ha kurvára igaz és tévedhetetlen. Én egy percig nem karanténoztam, mert úgy gondolom, ha sikerül meggyőzni embereket, hogy ne menjenek ki a friss levegőre, akkor a világunknak annyi. Az emberiség évezredek óta küzd világjárványokkal, a természet pedig még régebben, ez az evolúcióval egyidős.

Mennyire volt nehéz ilyen körülmények között turnét szervezni? Mert főleg itt Európában még mindig nagyon különbözőek a szabályozások, például van olyan ország, ahova nem tudsz beutazni, ha másmilyen oltást kaptál, szóval turnét szervezni biztosan nem egyszerű. 

Na látod, ez is azt bizonyítja, hogy az egész szarakodás nem az emberekről szól. Gyártanak vagy három féle oltóanyagot, akkor mi az, hogy bármelyiket nem fogadják el? Ennek kurvára nincs semmi értelme.

Az emberek közben meg már azt is megkérdőjelezik, hogy kék-e az ég. Az emberiség, a társadalom alapja, hogy az emberek találkozzanak egymással, és együtt legyenek.

Had legyek veled nagyon őszinte! Az egyetlen dolog, amit nyertem abból, hogy nem ölt meg néhány kibaszott terrorista hét évvel ezelőtt, hogy hatalmas az életvágyam, és rájöttem, hogy jobb, ha őszinte vagyok magammal és a többi emberrel is. És nézd meg, itt vagyunk most, beszélgetünk egy kurva szép város közepén, egy olyan országban, ahova soha de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok, azt meg végképp nem, hogy ennyire kedvesen fogadnak, és ennek az egésznek egy oka van: az emberek szeretik a zenét. Annyira szeretik, hogy meg akarják tapasztalni, és együtt akarják ezt megélni.

És akkor beszéljünk az elmúlt két évről, azokról a promóterekről, akik mindent megtettek, hogy összehozzanak egy turnét, vagy a kormányokról, akik a közösségi médiát használják arra, hogy társadalmat baszogassák, hogy elérjék, hogy szomszédok gyűlöljék meg egymást. És emlékezzünk meg azokról a nagy zenekarokról is, akik bejelentettek turnékat, reményt adtak az embereknek, majd telibeszarták az egészet, és két-három állomás után lemondták a turnét, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy csak a kormányuk visszafizetési programjára hajtottak, vagyis hogy költségek és munka nélkül a pénzüknél legyenek. És ezek a nagy nevek, akik nem tűnhetnek úgy, hogy hazugok, kihasználták azokat a promótereket világszerte, akik annyira gyávák voltak, hogy ehhez asszisztáltak. Emlékezz vissza az első három hónapra. Szerinted miért zárt be annyi hely? Talán azért, mert kaptak egy olyan ajánlatot, amivel jobban jártak? Visszatérítést kaptak, ha kiárulják a testvéreiket? Vagy mert egyébként is életképtelenek voltak, és eddig is csak mesterségesen maradtak fenn? Ez szerintem undorító, miközben a zenének a szólásszabadságról, az együttlétről kellene szólnia. A mi feladatunk, hogy szórakoztassunk, és aki mellett húsz évig kitart a közönsége, kutya kötelessége szórakoztatni azokat az embereket, akiknek ebben a szar helyzetben ez adhat örömöt.

Pedig az első helyek, amiket bezártak, azok a koncerttermek voltak, és nálunk is, stadionba focimeccsre lehetett menni ezreknek, de 500 főnél nagyobb koncertet nem lehetett tartani. 

Mert ez az üzleti érdek. Nem kell ehhez még internetes baromságokat se olvasni, hogy megértsd, hogy ez az egész bizonyos üzleti köröknek tett jót. A fizikai piactér digitálissá vált, azok, akik életben szerették volna tartani az üzleteiket, kénytelenek voltak digitalizálni az egészet, vagy bezárni. Ez durvának hangzik majd, de a maszk lett az új sárga csillag.

Nézd, engem a promóterek, a kiadóm, és a rajongók mindig támogattak. Milyen ember lennék, ha mindezt aprópénzre váltottam volna, és azt mondom, hogy elfogadom azt, hogy kapok támogatást, de egyelőre nem koncertezem? Ez nem egy zenész célja, én nem tudom ezt megtenni. Mentem már le úgy színpadról, hogy véres voltam, és éreztem a vér szagát a nézőtérről. Nekem kötelességem a színpadon állni, és a rajongóimnak megpróbálni visszaadni azt, amit kapok tőlük. Eszembe sem jut, és soha nem szándékozom cserben hagyni ezeket az embereket. Volt olyan, hogy én voltam egy egyetlen ismert zenész a világon, aki nem volt hajlandó karanténba vonulni és bezárkózni, és koncerteket adtam.

De nem tiltották, vagy csak nem érdekelt, hogy tiltották?

Találtam egy helyet San Diegóban, akik vállták velem a kockázatot. Tudtam, hogy illegális, de azt is tudtam, hogy ez az egész tiltás hülyeség, és úgy voltam vele, hogy mindenki bekaphatja. Miközben rengetegen használták ki ezt a hirtelen kapott lehetőséget arra, hogy embereket baszogassanak. Nézd csak meg a légitársaságokat, örültek, ha lezavarhattak jegyet váltó utasokat a repülőről, mert nem vették fel a maszkot.

Viszont azt is látni kell, hogy az embereknek ebből elege lesz. Ha a saját zsebükön érzik, ha nem tudnak eljutni helyekre vagy szórakozni, akkor valaki hibáztatni kell. És velünk zenészekkel vitetik el ezt a balhét, mi voltunk azok, akik azt mondták, hogy be kell oltatni magad, ha koncertre akarsz jönni, mi voltunk azok, akik aktívan hozzájárultunk ahhoz, amit korunk Goebbelsei és Himmlerei kitaláltak.

Mint a szovjetek a 70-es években, akik alá akarták ásni az emberek akaratát, és azt szerették volna elérni, hogy az emberek féljenek megmutatni az igazi énjüket, és ezt azért mondom, mert ez az az ország, ahol ezt igazán értik, és tudják miről beszélek. És most lehet, hogy azt gondoljátok, hogy kicsit túlreagálom, de ha a kibaszott terroristák nem tudtak megölni, akkor majd pont érdekel, mit gondol egy arctalan internetező, aki amúgy se jönne soha a büdös életben a koncertemre? Ki a faszt érdekel, ha a gondolataim miatt utolér a cancel culture? Az egyetlen oka, hogy az létezhet, hogy bárki úgy tesz, mintha számítana, hogy mit gondol az, aki utál. Ott volt a Howard Stern film, abban beszélik, hogy meddig hallgatja a műsort egy rajongó? Két és fél óráig. És meddig hallgatja egy gyűlölködő a műsort? Három órán át.

Most minden hülye azt mond, amit akar, és néhány újságíró úgy tesz, mintha azoknak számítana a véleménye. Mikor én tanultam újságírást, akkor ha idéztél valakit, el kellett kérni a nevét és a postai irányítószámát, hogy vissza lehessen követni, ki mondta. Most meg azt olvasod a New York Timesban, hogy egy Twitter-felhasználó azt mondta, hogy. Melyik kibaszott Twitter-felhasználó? Mond ki hangosan, hogy mennyire hülyén hangzik ez, mintha valami droghasználó lenne, vagy a seggfej szinonimája. De úgy látszik már ő is valaki.

A művészeknek sokkal bátrabbnak kellene lenni, nem leordítani embereket vagy megalázni. Nevetséges, mikor a lezárásokat hangosan támogató zenészek siránkoznak a cancel culture miatt. Hát te nem ugyanezt csináltad a saját rajongóiddal? De leszarom ezeket az embereket, nem tudtak nyerni, még mindig itt vagyunk, és újra vannak koncertek, ezek az emberek vesztettek. Gondolj bele, a rock and roll nem kényelmes kis mozgalomnak indult, hanem emberek lemezeket égettek, a rendőrök letartóztattak fiatalokat csak azért mert rock and rollt játszottak. Amíg az ilyen arcok mint én itt vannak, addig jók vagyunk, mert az én fegyverem a gitárom, ami seggfejeket öl.

Oké, mondtad, hogy nem vonultál karanténba, pedig azt gondoltam, hogy jó lehetőség lenne, hogy új dalokat írj. Vagy azért arra volt időd? 

Írtam egy csomót, mert ez a szar nem arra volt lehetőség, hogy ellustulj, hanem hogy dolgozz. Ráadásul ez az egész szar csak megerősített abban, hogy keményen kell harcolnom. Párizs után azt éreztem, hogy keményebben kell harcolnom. Azt akarták ne játszak többet? Akkor még többet fogok játszani. Nem fogom hagyni, hogy a rossz fiúk nyerjenek. Most pedig két éve azt látom, hogy például nem beszélünk arról, hogy mennyire megemelkedett az öngyilkosságok száma, hogy öt éves gyerekek vetnek véget az életüknek, akkor majd én beszélek erről is. Mert az a munkám, hogy minden létező platformon beszéljünk arról, ami számít.

De a dalokra visszatérve, nekem nagyon furcsa a humorom, és nagyon ki kell magamból írni a Párizsban történteket. Ezért olyan dalokat írtam, amik erre reagálnak nem fekete humorral. Mint például az a dal, mint hogy “Ezt leszámítva, milyen volt a koncert?” hát ilyen a humorom. Vagy az Oszama Lama Ding Dang, ez ilyen táncos lesz, illetve a “Miért vagy olyan robbanékony?” is egy új dal munkacíme.

Az Instagramon követtem a harcot, és miután a Billboard cikke kijött, mi is írtunk arról, milyen csatát vívsz a kómából ébredező szerelmedért, Tuesdayért. Hol tart most a dolog? 

Nagyon hálás vagyok, hogy erre rákérdeztél, mert ez a legnehezebb dolog, amivel valaha szembe kellett néznem, és lehet, hogy mások is éltek át sajnos hasonlót. A kórházak nagyon arrogánsak, lusták és lekezelőek tudnak lenni, legalábbis velünk ez történt. És a rendszer hibája miatt emberek halhatnak meg.

Röviden összefoglalva, hogy mi történt, egy asztma-roham közben szívrohamot kapott a csajom, és ők eldöntötték, hogy több pénzt kapnak, ha a szerveit felhasználhatják. Abban az időszakban, mikor a Billboard cikke megjelent, azt írtuk, mert abban a tudatában voltunk, hogy kómába került és agyhalott. Ezt mondták az orvosai, és azt, hogy sosem fog felébredni, és nincsenek életjelei. De kiderült, hogy ez sosem volt igaz, miután sikerült kihozni onnan, és máshol, lelkiismeretes orvosok leálltak a nyugtatók adásával, egy hét múlva felébredt. Előtte megpróbáltak rábeszélni, hogy mondjak le róla, azt bizonygatták, hogy csak a gépek tartják életben. Kiderült, hogy azért, mert annyira be volt nyugtatózva.

Nálunk Amerikában a kórházak hatalmas összeget kapnak a donorszervekért. Mikor sikerült onnan elhozni Tuesdayt, akkor már csak nyugtatókat és cukros vizet adtak neki, tápanyagot nem, és emiatt pár nap alatt feladja a szervezet, leáll a szív, és indulhat a szervek kivétele. Beszéltem olyan orvossal, aki hallott a történetemről, többen az állásukat kockáztatva kérték ki Tuesday egészségügyi adatait, hogy segíteni tudjanak nekem, és mindegyikük azt mondta, hogy nagyon gyorsan lépnem kell, mert nem sok van hátra, ha nem kap tápanyagot. Mikor kijött az a cikk, a kórház bepánikolt, megpróbálta eltitkolni az egészet, és olyanokat csináltak, hogy az éjszaka közepén átszállították egy másik helyre, hogy azt se tudjam hol van. A bírósági határozat kellett hozzá, hogy a kezembe vehessem az ügyet. Ez az egész iszonyatos volt, végig az járt a fejemben, hogy nem lehet, hogy valakik ennyire  gonoszok legyenek, vagy ennyire lusták, ennek az egésznek nincs értelme.

Magához tért, agykárosodása van, de már nem hisszük, hogy a szívroham okozta, hanem inkább a kórházi kezelés hiánya, és a sok nyugtató. De már kimondott egy szót, mozog, tudja mindenét mozgatni, követi a tekintetével az embereket, mosolyog, és mielőtt eljöttem a turnéra, vittem be neki egy Snoopy alakú párnát. Ránézett, mosolygott, és mondta, hogy Snoopy. És semmilyen extra kezelést nem kapott még, csak szimplán annyi történik, hogy ahol most van, nem szedálják le, és jó kezekben van. Ez nekem rengeteget segített abban, hogy el tudjak jönni erre a turnéra, másrészről meg tudom, hogy a felépülése hosszú, és drága folyamat lesz, de mindent megteszek, és hiszek benne, hogy jól lesz, hogy talpra áll. Szeretem, ő az életem szerelme, és már kétszer is majdnem elveszítettem őt most, és Párizsban is.

Az elmúlt három hónap megmutatta számomra az életem legnagyobb értelmét, hogy segítsem, és harcoljak érte. És mikor a legkiszolgáltatottabb volt, és a legnagyobb segítségre lett volna szüksége, ezek az emberek lelkiismeretfordalás nélkül megölték volna, lelkiismeretfurdalás nélkül hazudták azt nekem, hogy már úgyis halott, ott álltak az ágya mellett, miközben Tuesday fel akart ébredni, és arról beszéltek, hogy milyen jók lesznek majd a szervei. És ők voltak idegesek, mikor ezt nem hagytam annyiban. De most lehetőségem volt az egészet átnézni, végiggondolni, tudom, hogy jó kezekben van, tudom, hogy biztonságban van, olyan szerencsés vagyok, hogy minden követ meg tudtam mozgatni, hogy ennyien szeretik Tuesdayt, és ennyien támogatják őt a világ minden pontjáról.

De iszonyú belegondolni, hogy ha ez nem lett volna, akkor ő már nem élne, hogy vannak emberek, akik  nem olyan szerencsések mint én, és nem tudják megmenteni a szeretteiket, hogy ilyen emberek döntenek az életükről, és nem tudnak mit tenni ellene. Mert nem ez az első, hogy ezt megteszik, de azon leszek minden erőmmel, hogy többé ne fordulhasson ilyen elő. Nem hagyhatom, hogy ez egy bevett gyakorlat maradjon, és Tuesday miatt is meg kell tennem, hogy lássa, hogy még a betegsége alatt is csodás változásokat hoz más emberek életére.

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,000FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk