Cormac McCarthy a modern amerikai próza egyik legnagyobb alakjaként vonulhatott be nem csak az irodalmi kánonba, de az összművészeti Pantheonba is, mivel kultúrtörténeti vonatkozásai és hatásai felettébb széles körben értelmezhetők. Persze most nem ez a lényeg, aki legalább egyetlen könyvét olvasta, amiben szembesülhetett McCarthy végsőkig lesallangozott, szűkre szabott és feneketlen útvesztőivel, amikben az ember bolyongásai közben emberségének maradékát próbálja összekaparni, hogy ne nyelje végleg a semmi feneketlen pokla, nos, az vagy újabb adagokat akar merni ezekből a páratlan kórismékből, vagy fejvesztve menekül. Én valahová a kettő közé estem, néhány regénye és pár filmadaptáció után pihenőt rendeltem el, elsősorban is visszaépülés céljából, és ez a pauza hellyel-közzel azóta is tart. McCarthy kiforrott korszaka nagyjából az életmű elejétől datálható, hogy aztán ezen a magaslati síkon haladjon rendületlenül az utolsó duplaműig (ikerregényig, párregényig). Az alapképlet nem annyira bonyolult, mondhatni kimerül a kegyetlen és mélységi áramlatok engedmények nélküli feltérképezésétől a szűkszavú (és hagyományos eszközökkel nem is jelzett) dialógusokig és központozás nélküli szikár mondatokig, mégis, ez a recept, tűnjön akár szögegyszerűnek, gyakorlatilag utánozhatatlan és nem is nagyon áll jól senki másnak. Pont így legalábbis semmiképpen. Eleve, a természetes és keresetlen egyszerűség túl van az írótechnikai kereteken, és bár szinte mindent meg lehet tanulni, a megfelelő fogásokat gyakorlással el lehet sajátítani, de tehetség, látás és érlelési idő híján csillogjon akár vakítóan, végül mégis üresen kong.
Még tovább mehetünk: McCarthy egész életműve gyakorlatilag apokalipszis-irodalom, és az sem számít, hogy épp az amerikai múltat kutatja (Véres délkörök) vagy korunk pusztáin bolyong pszichopata gyilkosa nyomában (Nem vénnek való vidék), mivel ki nem mozdul a végső pillanatból, a végítélet korából, ami bár lehet, hogy korszakos távlatként terül végül elénk az aprólékos számadásokat látva, mégis, mintha a hanyatlás, az agónia és a végső elmúlás egyetlen zárványpillanatban zajlana le. Az út persze közelebb áll a klasszikus végidős elképzeléshez: a világégések nyomában járó újprimitív aláhullás, amikor is minden addigi rend, legyenek azok bár illúziók is a történeti jelenből visszapillantva, felbomlik, totális káoszba és elembertelenedésbe zuhan. De, sőt természetesen, szó nincs semmiféle felturbózott autószörnyekből lövöldöző és tobzódva hentelő végidős rockandroll buliról, még úgy sem, hogy azért a pszichopata madmaxi látomás is alapvető fabula az ember alsóbb természetéről a maga turbóba kapcsolt Bosch-szerű rémálmával, McCarthy belsőbb körben szemlélődik: szörnyei mindig az átlagemberi szintek túlélés-ösztönének termékei, nem is kell a fenevad előbújásához egyéb, elég a hamuba fulladás néhány prózai eleme: éhezés, hideg, lenullázódott készletek.
Aki olvasta a regényt és/vagy látta a filmet, az új képregényes feldolgozástól (Az út, Troubadour Comics, 2025) ne várjon további történeti és narratív kanyarokat, sem új elemeket és váratlan fordulatokat, de nem is szükségesek, nem újabb eseményekre, tartalmi hozzáfűznivalókra van szükség, hanem a lényeg érzékeltetésére, ergo amire számítunk, az a képregény formanyelvével elkövetett sajátos és hathatós világábrázolás, valamint a dráma csúcsra járatása. Az igen termékeny francia Manu Larcenet messze nem egydimenziós alkotó (legjobb munkáit nem csak rajzolja, de maga is írja), stílusa az animációs jellegű, kifejezetten karikírozó történetmeséléstől a legkülönbözőbb lelki tartalmak átélhetőségét sokszorosan elmélyítő szikár, már-már tüskés tusrajzokig terjednek, így főleg ez utóbbi jellegzetessége tette őt kivételesen alkalmassá Az út adaptálójává. A megfelelő technikai alaptudás és szakmai profizmus ugyebár csak az első nekifutásra lenne elég, komoly élettapasztalatok, beleérző készség és morális érzék híján nagyjából egy látványos albumra futná a dologból, ami átlapozás után menne a polcra, majd simulna a gyors feledésbe. Ezzel a könyvvel viszont lassan lehet, azaz érdemes haladni, annak ellenére, hogy a történések, a panelezések ritmusa, a hátterek kiemelése, a szereplők mozgatása és a kevés szövegezés akár gyorsolvasást is lehetővé tenne, csak hát ebben az esetben az egyéb távlatok kibontakozásáról maradnánk le. Az olyan alapminőséget boncolgató párbeszédek, mint: „Esztek embert?” „Mi?” „Esztek embert?” „Nem. Nem, nem eszünk embert.” – a kiadósabb dialógusok közül való, akárcsak a gyakran visszatérő bon mot apa és fia között, hogy ha mi jó emberek vagyunk, ők akkor a rossz emberek? A tényleges történet éppoly puritán, mint az ábrázolt vidék: apa és fia permanens haladása a szürke hamuesőben dél felé, remélve, hogy az óceán kékje majd gyógyír lesz minden bajra, főleg a lelkiekre, miközben kannibál családok, magányos haldoklók, aszott tetemek, teherautóval közlekedő fegyveresek, és elkorhadt díszletek közt lavírozva/rettegve kell valahogy túlélni. És főleg embernek maradni, egy olyan létben, amiben a korhadó pajta porából kitúrt pár szem gabonamag jelenti a pillanatnyi túlélést, a jól felszerelt és konzervekkel teli rejtett menedékpince pedig a szinte érthetetlen csodán és a jóllakott megpihenésen túl kemény önzésre hív és további menekülésre sarkall, hiszen sehol sem lehet tartós maradás ebben az utolsó utáni pillanatait élő holt világban.
Manu Larcenet simán felnőtt a feladathoz, nem tudom, mennyi munkája volt vele, egyáltalán hol lelt belépési pontra, előrajzolgatott-e hosszasan, vagy inkább az adaptálás szövegi részével kezdett elsőként bíbelődni, elolvasta-e kétszer egymás után, hogy még jobban beégjen mindaz, amitől pedig jobb odébb lépni… Nyilván nem véletlenül hangzik el a műben többször a fülszövegként is rögzített figyelmeztetés: „Ne felejtsd el, hogy ami egyszer bekerül a fejedbe, az örökre ott marad”. A képregénybe például bekerült egy olyan jelenet is, amit a filmből kihagytak, az ott vélhetően már átlépett volna egy nehezen feldolgozható határt, és amivel én úgy is jártam a regényben olvasva: azóta is velem maradt. Larcenet gyakorlatilag tökéletes munkát végzett, műve éppoly lesallangozott, de többdimenziós látlelet a végső rettenetről, mint az alapmű, sötét, szálkás, kacskaringósan szövetszerű, elsősorban fekete-fehér, itt-ott pasztellesen parázsló színekkel is hangsúlyozó textúrája a tusrajzolás magasiskolája, egyszerre univerzálisan egyértelmű és közben sajátos leképezésre hívó. Szóval, hogy korábbról indítva zárjak: amilyen gyorsan lehetne olvasni, pont olyan lassan sikerült, mivel gyakran képtelen voltam tovább lapozni, vissza kellett nézzek előző paneleket, hogy onnan élhessek át hangulatokat újra és újra, többször visszaugrottam egy-egy adott szekvencia elejére, esetleg megálltam percekre egy-két szomszédos panelnél, hogy egész oldalakat egyben is szemrevételezzek, majd aztán apró részleteiben… Nem mondom, hogy a film jelentős mértékben elmaradna a regény minőségétől, hiszen saját eszköztárát profin alkalmazta, de a forrásmű szuggesztivitását, látomásos erejét csak Manu Larcenet képregénye képes igazán elérni, így simán mellé tehető, és nem is elsősorban sokkhatási minőségében, sokkal inkább kidolgozott emberábrázolásával és érvényes történetzárlatával: a végső megfejtés is csak csendes szó, majd az elhallgatott remény, hogy lesz még másnap…
Rendelés és beleolvasó.
