Hirdetés
Hirdetés

Leigázza-e a nyugatot az ázsiai popzene?

Az idei év legváratlanabb popzenei sikere a dél-koreai PSY Gangnam Style című száma, amely sorra dönti meg a rekordokat, és ezen sorok írásakor már 530 milliós nézettsége van a Youtube-on. Ezzel a dallal a dél-koreai előadó egy csapásra világsztár lett, ma már ugyanaz az ember menedzseli, aki Justin Biebert is. Adott a kérdés, hogy PSY esetében egyszeri slágerről van szó csupán, vagy esetleg tényleg eljött az ideje a régóta megjósolt ázsiai popimportnak?

A Gangnam Style a modernkori vírusvideók tökéletes prototípusa. Szinte a semmiből – pontosabban a zeneileg szinten totál ismeretlen Dél-Koreából – jött, és egy szempillantás alatt százezres, majd milliós nézettséget produkált a Youtube-on, hogy aztán elérje a mostani, több mint félmilliárdos nézőszámot. A dal soha nem látott reakciót váltott ki a világon, aminek sikerét hirtelen mindenki magáénak akarta tudni egy időre. Zenészek, politikusok és sportolók kezdték el imitálni PSY videójában látható lovaglós táncot. Ezzel a klipnek akkora sikere lett, hogy mára a Youtube minden idők harmadik legnézettebb feltöltése, és bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe is, mint a legtöbbek által lájkolt videó.

Globális sikeréhez persze nem ártott a híres emberek segítsége sem, akik örömmel csináltak magukból idiótát a kamerák előtt, csak hogy megmutassák, ők is vágják ám ezt a Gangnam-dolgot. Naponta jönnek ki új paródiavideók (kezdve a Klingon Style-tól az Eastern European Style-ig) és feldolgozások, amelyek meglovagolva (szóvicc) a Gangnam Style sikerét próbálnak összekaparni maguknak is pár milliónyi nézettséget. Még Észak-Korea is elkészítette a saját gúnyolódó változatát, ami valljuk be, az ő esetükben tényleg kirívó ritkaságnak számít. Világszerte flashmobok alakultak PSY táncát imitálva, amiből csoda lett volna, ha Magyarország is kimarad.

A Billboard K-pop listáján a hatodik helyen nyitott, majd öt hétig vezette is, miközben Dél-Koreában 2,8, az Egyesült Államokban pedig egymillióan töltötték le a dalt. Alig akadt olyan ország, ahol ne jutott volna be a dal legalább a legjobb 10-be az aktuális zenei toplistán, a kivételt tényleg csak olyan kulturálisan elmaradott banánköztársaságok jelentik, mint Venezuela, Románia, Japán és természetesen Magyarország, ahol a Gangnam Style csak a 12. helyre fért be a MAHASZ negyvenes listáján.

A Justin Biebert felfedező, majd belőle szupersztárt faragó Scooter Braun menedzser le is csapott PSY-ra, akivel szerinte történelmet fognak csinálni, mint az első Amerikában nagy karriert befutó dél-koreai előadó. Való igaz, nem igazán volt eddig arra példa, hogy Ázsia bármilyen szinten is képviselje magát a mainstream nyugati zeneiparban, pedig Japán és Dél-Korea jó ideje azon dolgozik, hogy kifejlessze a tökéletes popsztár prototípusát. Ehhez azonban rengeteg idő kellett a két országnak, amelyek az ott állomásozó nyugati katonák nélkül lehet még mindig nem ismernék a gitárt vagy a hegedűt.

A japán alapok

Az ázsiai popzene szinte teljesen ismeretlen a nyugati emberek számára, pedig Japánban már a ’30-as években elkezdtek kísérletezni az olyan zenei stílusokkal, mint a blues vagy a jazz, köszönhetően az ott addig ismeretlen hangszerek beáramlásának (szájharmonika, hegedű, gitár). Azonban a nyugati dalszerkezetet nagyon sokáig képtelenek voltak elsajátítani a japánok, akik megmaradtak a saját, pentaton skálára épülő szisztémájuknál. Aztán az ’50-es években Japánt megszálló amerikai katonák miatt újabb stílusokkal ismerkedtek meg, de a populáris zene továbbra is az úgynevezett enka és a kayō maradt. Végül a rock and rollnak sikerült a legnagyobb áttörést elérnie Japánban, így egyre több amerikai dal japánra fordított verzióiját kezdték játszani, Elvis Presley Heartbreak Hoteljének hatására. Az első nagy sikert elérő előadó Kyu Sakamoto volt, aki még a Billboard-listáig is eljutott a Sukiyaki című számával az Egyesült Államokban.

Hiába lépett fel ’66-ban a Beatles Japánban, és vetettek be tömegoszlató egységeket is a zavargásoktól tartó japán rendőrségnek, a rock mégis szép lassan érdektelenségbe fulladt, mivel a japán nyelvet sokan képtelenek voltak átültetni a teljesen más rendszeren alapuló nyugati rockzenébe. A nyelvi nehézség ellenére mégis voltak, akik megpróbálkoztak vele, így jött létre a Happy End zenekar, amit a J-pop előfutáraként emlegetnek.

Enka

Az enka az első nyugati hatású japán zenei műfaj, amelynek gyökerei a 19. századig vezethetőek vissza, amikor is 250 év elszigeteltség után kapcsolatba léptek a nyugati kultúrával. Eredetileg politikusok bíztak meg embereket, hogy dalban énekelve mondják el a programjukat, mivel akkoriban tiltva volt nekik a köztéri beszéddel előadott propaganda. A pentaton skálára alapuló enka sokak szerint a koreai népzene hatására alakult ki, mások a tradicionális japán verseléssel párosítják, de a legnagyobb befolyás rá kétségtelenül a nyugati gitárzenéből származik. Egyesek japán bluesnak vagy japán countrynak is hívják, mivel főleg egygitáros, érzelmes balladák születnek az enka műfaján belül. Ahogyan a blues, úgy az enka is egy alapvetően konzervatív műfaj, amely időről-időre újrahasznosítja magát, azonban a japánoknál csak az öreg, tapasztaltabb előadók engedhetik meg maguknak, hogy valami újat és sajátot vigyenek be a már ezrek által eljátszott, énekelt dalokba.

Később az amerikai folkzene hatására megjelent a New Music mozgalom, ahol már nem társadalmi témákat feszegettek a szövegekben, hanem nagyobb teret kaptak a személyes érzelmek, mint például a szerelem. A rockzene továbbra is underground maradt, pedig a ’70-es években már aktív volt a Flower Travellin’ Band, amely Japán válasza volt az amerikaiak hippimozgalmára, ami ugye a Beatlest is magába szippantotta.

Azonban a J-pop megszületéséhez szükség volt a japánok technológiai megszállottságára. Már a ’70-es években elkezdjenek kísérletezni az elektronikus zenével. Ennek elsőszámú úttörője Isao Tomitva volt, aki szintetizátorral dolgozott fel pop-, és rockdalokat. Végül azonban a Yellow Magic Orchestra 1978-as bemutatkozó lemeze kellett ahhoz, hogy a pop és az elektronikus zene eggyé váljon, és kialakuljon a mai modern J-popra jellemző hangzásvilág. A YMO óriási sikereket ért el Japánban, majd az egész világon is, és szülőhazájukban minden más országot megelőzve először popularizálták az elektronikus zenét, ami óriási hatással volt a ’80-as években beinduló J-pop-robbanásra, és zárta le ezzel a hangszeres New Music-időszakot.

A ’90-es évekig még mindig nem használták a J-pop műfajmegnevezést. Helyette egyre több különböző zenei stílus kezdett kialakulni, amit sokan az autórádió elterjedéséhez kötnek. Így jött létre a Tokyo-központú City Pop, amely inkább az előző évtized New Musicjából merített, és nagyban befolyásolta a kortárs rock és a fúziós jazz-zene. Ekkoriban indult útjára két meghatározó női zenekar is, a pop-punk Shonen Knife és a tradicionális rock and rollt játszó The 5, 6, 7, 8s, de mivel főleg angol szövegeket írtak, ezért sokkal népszerűbbek voltak nyugaton, mint otthon.

A mai J-pop egyik legfontosabb jellemzője az előadók extrém vagy feltűnő külseje, amelynek az alapjait a ’80-as évek visual kei stílusa tette le. Ahogy a legtöbb modern zenei műfaj Japánban, úgy ez is egy reflektálás volt az éppen aktuális amerikai trendre, ami akkoriban főleg a glam rock és a hair metal volt. A japánokat persze a zene helyett sokkal inkább az előadók külseje nyűgözte le és egyre több szigetországbeli fiatal kezdett kifejezetten feltűnően öltözködni. Számtalan nagysikerű együttes követte ezt a formulát, így a Japánra addig nem igazán jellemző sztárkultusz is egyre nagyobb teret kapott. A Boowy nevű együttes már 100 ezres tömeg előtt játszott és igazi szupersztár elbánásban részesültek otthon. Gombamód megszaporodtak a kisminkelt, androgün külsejű együttesek, akikért egyszerűen megőrültek a rajongók.

Eközben a női kayō-énekesek népszerűsége is felfelé ívelt olyannyira, hogy nagyobb tisztelet és imádat övezte őket, mint az extravagáns külsejű rockereket. Kezdett kialakulni az idolrendszer, aminek köszönhetően ezeket az énekesnőket valóságok istenként kezelték hazájukban, tömeghisztériába torkollott egy-egy fellépésük. Ezeket az idolokat hasonló módon kreálták, mint a modern kor tehetségkutatóinak győzteseit, csak nem szerveztek köréjük valóságshow-t a tévében. A ’80-as évek közepére ki is fulladt ez a mesterséges ikongyártás, aminek köszönhetően Yukiko Okada énekesnő legnagyobb slágerének megírása után öngyilkosságot követett el.

Aztán kitört a globális diszkóláz, és a japán zeneipar immáron piaci megfontolások alapján ontotta magából az új produkciókat. Ezeknek az előadóknak a zenéjét kezdték el együttesen J-popként jellemezni, ami igazából nem is műfajmegnevezés, hanem a legnépszerűbb japán zenék kategorizálása, műfajtól függetlenül. Így lehet J-pop a disco, a rock, a hiphop és voltaképpen minden, amely éppen domináns a japán zenei piacon. Az ismét a periféria szélére szorult rockzenekarok – azok közül is a visual kei előadók – pedig visszatértek a kayōhoz, ezzel jó időre meghatározva a japán mainstream rockzene arculatát és hangzását.

Kayō

A kayōkyoku vagy kayō voltaképpen a J-pop még japánosabb változata, ahol az énekesek nem az angol mondathasználathoz, hanem a tradicionális japán nyelvhez igazítják a zenét és a dallamot. A műfajmegnevezést már az 1920-as évektől használták Japánban a nyugati könnyűzenei szerzeményekre, de csak az 50-es években kezdett elterjedni. Az enkával ellentétben a kayō előadók mindenféle manírtól mentesek, és igyekeznek a legminimálisabb érzelmi töltettel előadni zenéjüket. A kayō így nem más, mint a nyugati könnyűzenei műfajok japánosított verziói, amiket az ország nyelvének szerkezetéhez igazítottak. A kifejezést Dél-Koreában is használják, de ott csak a K-popnak egy másik megnevezése.

Tehát a kétezres évekre a japán popzene végérvényesen is az ország kultúrájának szerves részévé vált, amely az évtizedek során kialakította a saját, egyedi hangzásvilágát és jellemvonásait. Azonban ezek a zenék a nyugati ember számára legtöbbször értelmezhetetlenek, és Japán nem is próbált soha exportálható terméket gyártani belőlük. Ehelyett egy egészen alternatív módon sikerült megismertetni a nyugati civilizációval a J-popot: animékkel és videojátékokkal. Miután a J-pop teljesen elözönlötte a japán zenei piacot, a kiadók és stúdiók szinte mindenhez hazai popzenét használtak fel. A rajzfilmek introzenéjétől kezdve, a verekedős játékok menüjén át egészen a híradóig, mindenhonnan japán popzene szólt. Az animék és videojátékok tengerentúli sikerének köszönhetően pedig egyre többen kezdtek el érdeklődni a J-pop iránt, viszont a milliónyi japanofil ellenére máig nem sikerült egy J-pop előadónak sem betörni a nyugati zenei piacra, mivel az érdeklődés abszolút egyirányúvá vált a 2000-es évekre. Japán tökéletesen megelégszik a saját zenei piacával, nincs szüksége nemzetközi sztárokra ellenben Dél-Koreával, ahol állami támogatás mellett gyártják sorra a szinte tökéletes tucatpopot, miközben az ország évtizedekkel később ismerte csak meg a nyugati könnyűzenét.

Korea és a nyugat

Amíg a japánok fogták a nyugati zenét, lefordították a nyelvükre és az ottani ízlésnek megfelelő produkciókat hoztak ki belőle, addig Dél-Korea sokkal direktebb módon próbált betörni a nemzetközi piacra. A koreai háború miatt Dél-Koreát csak az ’50-es években érte el a nyugati zene, köszönhetően az ott állomásozó amerikai katonáknak. A japánokkal ellentétben viszont a koreaiak sokkal könnyebben alkalmazkodtak a nyugati stílusokhoz, és a japán enkához hasonló, tradicionálisan koreai trotot félretéve egészen hamar, már a ’60-as években megjelentek az ország saját popzenészei, akik Vietnámba és Amerikába is jártak fellépni.

A koreaiak szinte egy az egybe lemásolták Amerika zenéjét anélkül, hogy komolyabb társadalmi problémát jelentett volna, hogy akkor most angolul vagy koreaiul énekeljenek benne. Aztán a ’70-es években megjelentek a zenei rádiók, aminek köszönhetően minden fiatal farmerrel, gitárral a kezében képzelte el a jövőjét, majd a ’80-as évekre már óriási zenei fesztiválokat szerveztek, ahova Ázsia minden tájáról hívtak fellépőket. Ebből is látszik, hogy amíg a japánok el voltak foglalva saját identitásuk megtalálásával a nyugati zenében, addig a koreaiak csak úgy tömték magukba más kultúrák zenéjét. A ’90-es évekre olyan szintig fejlődött a koreai könnyűzene, hogy már Japánban is egyre nagyobb sikereket értek el. Ehhez viszont Seo Taiji & Boys kellett.

Az említett formáció megjelenéséig a koreai könnyűzene olyan volt, mint minden más modern civilizációban. Volt rap, rock, elektronikus zene, vagy amit éppen imádott a nyugati társadalom. Azonban a Seo Taiji & Boys megjelenésével mindent megváltozott. Ők voltak az első olyan fiúzenekar, akik nem csak énekeltek, de közben mozogtak, táncoltak is, egyre kifinomultabb tánckoreográfiákat kitalálva. Ez a formula lett később a máig ismert K-pop alapja, amit a nyugati ember is ismerhet az olyan borzalmak miatt, mint a Backstreet Boys, N’Sync vagy a Five. A koreai Kozsók pedig futószalagon gyártották a különböző lány-, és fiúcsapatokat, akik mind szépek voltak, énekeltek, és ugrabugráltak.

Amíg a nyugati popzene állandó trendváltozásban volt, addig a koreai évről-évre tökéletesítette a popcsapat formulát. Zeneileg mindig alkalmazkodtak az aktuális divathoz, mangafiúkat meg mangalányokat pedig bőven lehet találni az 50 milliós országban. Ráadásul Dél-Korea kormánya kifejezetten támogatja ezeket az együtteseket, mint a fiatalokra, majd a külföldiekre is hatást gyakorló ikonokat, akiknek persze minden szava és mozdulata előre ki van találva.

A dübörgő technológiai fejlődésnek, és a Japánéhoz hasonló, zárkózott, konzervatív társadalom hiánya miatt mára a K-pop Dél-Koreai egyik elsőszámú exportcikke lett, ami zabálnak az újdonságot kereső fiatalok az olyan hiányosabb popkultúrával rendelkező térségekben, mint a Közel-Kelet, Kelet-Európa és Dél-Amerika egyes részei. Sokat elmond a jelenségről, hogy a Billboardnak már van saját koreai K-pop slágerlistája, miközben Dél-Koreán és Délkelet-Ázsián kívül olyan ritka a koreai fellépő, mint a tökéletesen kiejtett angol szó egy J-pop nótában. Arról nem is beszélve, hogy már betörtek Kínába is, ami pedig egészen elképesztő piacot nyújthat a koreai előadók számára.

A K-pop formációk egyik nagy előnye abban van, hogy megalkotják bennük a tökéletes popsztárokat. A Bieber-rajongók szinte semmik a koreai fanatikusokhoz képest, akik valóságos oltárokat emelnek rizsből, szeretett együtteseik megtisztelésének céljából, de az is a szokásukhoz tartozik, hogy ebédet küldenek a zenekaroknak. Ez a jelenség annyira valós, hogy konkrét iparág épült a rizsszállításra, hogy az elküldött ajándékok mindenképp megérkezzenek a sztárokhoz. Nem meglepő, hogy az ilyen fanatikusok között rengeteg elmebeteg is előfordul, amire szintén épült egy iparág: a sasaeng taxik. A sasaeng kifejezést használják azokra a mániás rajongókra, akik imádott sztárjuknak minden lépését követik, sokszor megsértve vele a magánszférájukat. Az élelmes, négykerekű hiénák pedig kaptak az alkalmon, és külön szolgáltatást nyújtanak azoknak a pszichopatáknak, akik ha kell autóval üldözik a kiszemelt zenészeket. A sasaeng-jelenség mára kormány figyelmét is felkeltette, hiszen egyre több betörés, zaklatás és támadás éri Dél-Korea szupersztárjait, köszönhetően a Japánhoz hasonló idolrendszerhez, ami szigetországgal ellentétben nem hogy eltűnt, hanem felerősödött náluk a 21. századra. Az sem segít sokat, hogy a koreai zeneipar hírhedten korrupt rendszerben működik, ahol a média magas beosztású tagjait kell lefizetni ahhoz, hogy valaki bekerülhessen a tévébe, ezzel azonnali sztárstátuszt elérve, miközben az előadókat olyan előnytelen szerződésekbe kényszerítik, amivel hosszú távon nem csak fizikailag, de mentálisan is tönkre teszik őket. PSY esetében a mentális stabilitás erősen megkérdőjelezhető, de ő legalább nem a koreai sztárgyár terméke, hanem pont annak a tökéletes ellentéte.

Gangnam Style

psy.jpgEzért is annyira meglepő PSY óriási sikere a Gangnam Style-lal, amit talán tényleg csak a modern világtól elszigetelt afrikai törzsek nem ismernek még. Park Jae-sang ugyanis dél-koreai mércével mérve a tökéletes anti-sztár, aki pont ezt az álságos, felületes koreai szubkultúrát ócsárolja a Gangnam Style című videóban. A rapper eddig nem számított idolnak az országban, inkább egy másodvonalas rappernek, aki nagy hangsúlyt fektet a humorra. Megosztó személyisége miatt többször került összetűzésbe a rendőrséggel volt, hogy fűbirtokláson kapták vagy nem végezte rendesen munkáját a katonai szolgálat alatt, de olyan is, hogy a második lemezét kizárólag 19 év fölöttieknek engedték árusítani.

A Gangnam Style Dél-Korea újgazdag fiataljai elé tart görbe tükröt, de erről azon az 50 millió emberen kívül tényleg nincsen fogalma senkinek. A röhejes tánc, PSY mókás fizimiskája és a Dizzee Rascal Bonkerse óta oly’ jól működő populáris electrohouse alap (lásd LMFAO – Party Rock Anthem) megtette a hatását, és mára PSY lett a világ egyik legfelkapottabb popzenésze, akiből mindenki akar egy kis darabot magának. Amerikai tévészereplések, szerződés a Universalnál és Justin Bieber menedzsere lett a következménye a Gangnam Style elképesztő sikerének, ami után ismét arról kezdtek beszélni a szakemberek, hogy itt van azaz említett ázsiai popimport, amiről annyiszor szó volt.

A fentiekből kiindulva azért ez továbbra is egy merész állítás. Valóban, a J-pophoz képest a K-pop sokkal gyökértelenebb műfaj, angolul előadva igazából bármelyik nyugati ország lakója számára befogadható. Az viszont nem véletlen, hogy a koreai popcsapatok főleg olyan térségekben népszerűbbek, ahol nincs kialakult vélemény vagy prekoncepció a kelet-ázsiai emberekkel szemben. Például egy magyar panelemónak biztosan őrült szexi bármelyik mangafrizurás táncosfiú az ezredik koreai popcsapatból, ahogy a férfiak fantáziáját is megmozgatja egy csinos koreai lány. A zene itt már voltaképpen teljesen lényegtelen, hiszen a K-pop alapok tökéletes kópiái a Bieber, Guetta, Pitbull és más egyéb kultúrmészárosok szerzeményeinek, a szöveget meg majd feliratozzák, ahogyan az egy ideje már el is kezdték.

Sokkal érdekesebb azonban, hogy miközben már a magyar utcagyerek is Oppa Gangnam Style-ozik a Gödörnél, addig létezik egy ország, ahol PSY semmivel sem több, mint mondjuk egy hatodrangú szlovén popénekes. Ez az ország pedig Japán. A Kotaku közölt is erről egy terjedelmesebb cikket, amiből kiderül, hogy a K-pop óriási népszerűségnek örvendett sokáig az országban, de különböző okok miatt ez a folyamat megszakadt. A japánoknak ugyanis nem számít kuriózumnak egy dagadt, napszemüveges idióta, aki viccesen táncol, nekik erre külön iparáguk van. Ez tűnik a legtriviálisabb válasznak, ennél sokkal mélyebbre ható a politikai ellentét, amely az elmúlt években élesedett ki Dél-Korea és Japán között, köszönhetően utóbbi miniszterelnökének egy-két félresikerült megszólalásának és a megoldatlan területhovatartozási problémák miatt. Pedig korábban istenítették a K-popot Japánan, mivel az állandóan kisebbségi komplexussal küzdő japánok gyönyörűnek találták a koreai férfiakat és nőket. Ők pedig tisztelettel érkeztek az országba, sokan közülük a nyelvet is megtanulták, hogy minél több emberhez eljuthasson a zenéjük, ez pedig a japán kultúrában mindig elismerésre méltónak számított. A két ország politikai ellentéte azonban teljesen megfertőzte a popipart, és a K-pop szép lassan teljesen eltűnt a japán tévékből és rádiókból. Egy másik elmélet szerint viszont PSY egyszerűen azért nem futott be Japánban, mert a koreai popcsapatok szépségéhez képest ő tényleg csak egy kövér komédiásnak tűnt a japánok szemében.

A fent leírtak után mindenki döntse el magában, hogy PSY hatására vajon elindul-e az annyira várt (?) ázsiai popimport. Véleményünk szerint ez nem fog bekövetkezni, mivel PSY pontosan az ellentéte annak, amit a koreai sztárgyárosok próbálnak lenyomni az emberek torkán. A J-poppal kicsit más a helyzet, hiszen Japánban annyira mélyrehatóak a tradíciók és a szokások, hogy egy-két nyugaton felkapott popsláger miatt meg sem próbálnak bármiféle trendhez alkalmazkodni, ahogyan a razfilmiparjuk vagy a videojátékaik is csak apró lépésekkel közelednek a nyugati ízlés felé.

PSY ellenben továbbra is sztár maradhat, hiszen ő tényleg csak annyira K-pop, hogy koreaiul szövegel a popzenére. Aztán az is lehet, hogy jövőre jön egy nyugat-afrikai black metal együttes, amely pillanatok alatt elfeledteti velünk, hogy 2012-ben voltak emberek, akik tényleg megpróbálták komolyan venni az ázsiai popzenét.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók