Hirdetés
Hirdetés

Ariadné fonala – Beszámoló a Dead Can Dance budapesti koncertjéről

Slágerparádé. Ezt mondta a Dead Can Dance budapesti koncertje után szinte minden régen látott ismerős. Ennél több nem is fért bele abba a bő nyolc és fél percbe, amíg a Budapest Sportaréna kijáratától ki-ki leért a parkolóba, vagy a metróhoz, pláne, mivel ahogy az ilyenkor lenni szokott, távirati stílusban több év magánéleti eseményeit is meg kellett osztanunk egymással, a jól ismert „mi is megvagyunk, fussunk már össze valamikor” forgatókönyv mentén.

A felvezetést házon belül oldották meg: bő fél órán át Jules Maxvell, a jelenlegi kísérőzenekar billentyűse adta elő saját, melankolikus dalait. Bizonyos szempontból nem túl hálás feladat egy szál zongorával kiállni egy aréna még bőven gyülekező közönsége elé, ugyanakkor ide pont illett ez az intim, nem tolakodó, mégis szép pillanatokat rejtő singer/songwriter hangulat, és aki odafigyelt, felkaphatta a fejét néhány kifejezetten emlékezetes, lemezváltozatban is meghallgatásra érdemes szerzeményre.

A Dead Can Dance pedig valóban slágerparádéra vette a műsort, még ha ez ellentmondásnak is tűnik ebben a zenei környezetben. Ahogy ellentmondás az is, miért érződött ez a koncert még az amúgy kitűnő három évvel ezelőttihez képest is jobbnak egy árnyalattal? A hattagú kísérőzenekarban tudomásom szerint ugyanazok a zenészek játszottak, ráadásul a körülbelül kétórás repertoár gerincét, akárcsak legutóbb, a legismertebb, legnépszerűbb dalok adták, kiegészítve néhány újabb tétellel az Anastasis és a Dionysus albumokról. Lehet, hogy a dalsorrend és a műsor felépítése ez a tényező, vagy egyszerűen arról van szó, hogy két évnyi gyakorlatilag koncertmentes időszak után a zenekar és a közönség egyaránt intenzívebben élte meg a találkozást. Valójában fogalmam sincs.

A lényeg viszont az, hogy ez így, ebben a formában tökéletes volt, a Yulunga (Spirit Dance) első hangjaitól kezdve az élőben alaposan kibővített Severance fináléjáig. Hozzá kell tenni, egy ilyen életművel, meg egy ilyen univerzális, akár dalonként más hangszereket megszólaltatni képes zenészekből álló turnécsapattal nehéz is lenne rossz koncertet adni, és itt még bőven nem hoztuk szóba Lisa Gerrard szavakkal nehezen leírható énekesi kvalitásait, illetve Brendan Perry földközelibb, de ugyanúgy tökéletes színpadi jelenlétét, előadását. És tényleg ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy mégis mi volt utólag csúcspontnak nevezhető. Hiszen máshogyan katartikus élmény élőben a The Carnival is Over, vagy a Black Sun, és megint máshogyan a Cantara, a rendes műsort záró, – ahogy az interjúban Perry utalt is erre – kicsit újraértelmezett, kórussal megtámogatott, hidegrázós The Host of Seraphim, vagy az a capella lemezváltozathoz képest fúvóssal, billentyűsökkel kiegészülő, könnyfakasztó The Wind That Shakes the Barley.

És mivel a Dead Can Dance esetében nem nagyon beszélhetünk showelemekről a fénytechnikán, a jól kitalált, hangulatos, de visszafogott háttérvetítésen, meg a néhány mondatnyi konferáláson kívül, erős a gyanúm, hogy ezen az estén minden említett hidegrázás és katarzis magának a zenének volt köszönhető, meg persze azoknak, akik azt előadták. Ha dupla koncertet adott volna a zenekar Budapesten is, ahogy a turné néhány állomásán, másnap ugyanígy megnéztem volna, ahogy bármelyik tetszőleges estén életem hátralévő részében. Minden további méltatás csak szócséplés lenne.

Fotók: Bernát GáborBergabphoto.com

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,926KedvelőTetszik
3,059KövetőKövetés
3,460FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók