Hirdetés

Apróságok gyönyörei – Szombati világzene a Szigeten

A Global Village, azaz a világzenei színpad (majdhogynem újra nagyszínpad!) mellett szombaton a Petőfi Stage is a témára állt rá a hazai felhozatal élvonalából merítve, oda is átugrottam kétszer, megérte. Rajtam eleve felesleges számonkérni a popfelhozatal lekövetését, ahogy az előző napi ömlesztett beszámoló rám eső részben is jeleztem, a világzenei színpad idén messze a legbelakhatóbb környék (sziget a Szigetben), jól áll neki a családiasabb légkör. Igaz, még valami rock-közelibb dologra azért én is szomjazom, de a hétfői Clutch-on kívül a legjobbnak feltételezett ilyesmi idén pont a világzenére várható, szintén hétfőn, de erre majd nyilván visszatérünk a keddi beszámolóban.

Az Oláh Gipsy Beats nyitott a Globalon, ha jól számoltam, tizenkét zenész fordult meg összesen a színpadon, egyszerre tán ugyan sosem volt fenn mindenki, de nem is ez volt a lényeg, hanem a kivitelezés kissé ad hoc bája: egy ízes kertipartis zenélésnél csak egy két stichnyivel volt vasaltabb a a produkció, és ez jól is van így, a folyamatos kommunikáció és barátkozás a közönséggel sokkal közelebb áll a cigányzene szellemiségéhez és lelkiségéhez. Igazából szupergrupról van szó, de ezt most nem részletezem, a nagylemezről írt recenzióban mindezt végigvettük, elég most annyi, hogy a főleg pörgős nótákat és még nemzetközi roma slágereket is beépítő előadás hibátlan szombati felütésnek bizonyult, én pedig elhatároztam, hogy legközelebb bátrabb és rámenősebb leszek, már majdnem elkurjantottam magam, hogy „ott a hang” egy-két énekesnős pillanatnál, amikor a visszafogottabb zenei szövet több teret hagyott számukra, de a szervesebb részvétel valahogy mégis belém rekedt a hangzavarban. A záró pillanatokban a Global Village főszervezője is színpadra ugrott és táncolt egy nagyot, végső eksztázisba rántva a közönséget és a zenekart, és hát megy is neki az ilyesmi, korábban ő szervezte a Roma Sátort és több hazai cigányzenekart is menedzselt.

A görög Rodopi Ensemble jóval visszafogottabb színpadi megjelenésben utazik, a korosabb muzsikusok amolyan jól átlátható kiflialakba rendeződnek a színpad mélyén, így egymással és a közönséggel is egyaránt könnyen kapcsolatot találnak; én azért talán előrébb hoztam volna a őket, csökkentve a publikummal való távolságot. Mivel az autentikus folk a terepük, a koncertet nem árnyékolják be görög mű-folk slágerek, főleg trák és macedón területek hagyományaiból merítenek, bár a mandolinos énekesnő bolgár és török zenéket is említett. Hogy hazai párhuzamot hozzak, a Rodopi előadása a Makám féle nyugodt, lágyabb ívű gesztusokat és jelenlétet idézte, afféle bensőséges áradást, képi hasonlattal élve: akár egy tavi hajókázás a nyár végi tájban, amit még a megénekelt érzelmek sem dúlnak fel. Egyébként neves és nemzetközileg is elismert bandáról van szó, nagylemezüket az európai világzenei rádiósok a topba emelték 2019-ben.

A lengyel Bubliczki szintén szerepelt a fentebb már belinkelt előzetes cikkünkben, és mint kiderült, a megelőlegezett bizalmat több szinten meghálálták. Pár éve játszottak már nálunk, akkor kihagytam, és bár a lemezek és klipek alapján is átjön a potenciál, kicsit úgy voltam vele, hogy nagyon oda kell rakják magukat, hogy végig bírjak állni egy úgynevezett turbófolk koncertet. Már a felütésnél kiderült, hogy nem amatőrök: annak ellenére, hogy bennük is ott zakatol a színtéren már rég csúcsra járatott balkáni „ereszd el a hajam” effektus, zeneiségben (nyugat-szláv kasub kultúra az alap, de balkáni cigányzene a dombormű legláthatóbb része, némi klezmer dallammal) és színpadi megjelenésben egyaránt, helyén kezelik a gesztusokat, messze nincs karikatúra jellege. Még azt is megkockáztatom, hogy bizonyos vonásaiban inkább mértéktartó, minden jel szerint remek az aranymetszés-érzékük, az arányok közt húzódó legüdvözítőbb ösvényen nyargalnak végig. Mert persze lendületes, tempós az előadás, a muzsikusok zöme mozgásban van, érthető okokból csak a dobos nem megy arrébb, és még az elől lecövekelő basszusgitáros se nagyon, bár nemigen ritmusszekciós-szolidáris okokból, láthatóan inkább a rockandroll kúl-verziójában érdekelt. Az énekes/harmonikás igazi alfa, de a szilárd, tudatos és barátságos verziót tolja, hibátlanul celebrálja a showt, de nem is kell külön vezényelnie, mindenki tudja a dolgát, a háromtagú fúvósszekció szintén szeret mozgásban lenni, és ez az amőbajelleg jól kiegyensúlyozódik a szilárd ritmusszekcióval, így végül nem egy homogén kavalkád alakul ki, a látványbeli disszonancia némi plusz energiakisülést eredményez. Amit persze nem is feltétlenül észlel az ember ugrabugra közben, én viszont szeretem tudatosan megfigyelni az ilyesmit, mindig is érdekelt az eseményeket mozgató erők mibenléte és szerkezete. Persze én se csak szigorú mérnökként voltam jelen, ha meszesedő térdeim engednék, én is ott ropnám hajnalig.

A Petőfi Stage-en még elcsíptem azért két bandát; a Canarro régóta nagy kedvenc, a manouche-swing, vagy gipsy-swing tán legjobb hazai tudorairól van szó. Persze muzsikus-technikai szempontból is baromi jók, de nem ez a leglényeg, jóval inkább a beleszövődött érzés-szempont, valamiféle keresetlen valódiság. A hegedűs frontember igéző hangjára és széles dallamkezelésére itthon nem ismerek jobb példát, de ne lihegjük túl: egyszerűen szólva baromi jó hallgatni. Ahogy egyébként az összes muzsikust, a szóló és a ritmusgitárost, a bőgőst és a harmonikást, pár perc után azon kaptam magam, hogy össze szeretném egyeztetni az egészet, tablóként szemlélni az eseményeket, ám valahogy állandóan leragadtam egyik-másik muzsikusnál, kifejezetten szívmasszázs hatású nyugodt, természetes gesztusokkal előadott játékukba merülni. Utána kéne már nézni, hol játszanak rendszeresen, és beülni rájuk egy klubkoncertre.

A Besh o droM egészen más tészta, ők a robbanás közeli bulik tudorai, vagyis kifejezetten hajtanak is a detonációkra, és meg is értem, bizony van kraft rendesen a tudatos én kikapcsolásban. Az eksztázis öröme pont annyira lélekgyógyász, és tölti fel a belső duracellt, mint a szelídebb transz, tehát ebben a vonatkozásban nincs különbség – másrészről persze nagyon is sok. Itt még a ritmusszekció sincs mindig odaláncolva, néha elmászkálnak, a fúvósok pedig látszólag megátalkodottan bandázva szállnak szembe a történésekkel, csak hát annyi a különbség a sulis csínytevőkhöz képest, hogy rendesen megtanulták a leckét, és még véletlenül sem lehet azon kapni őket, hogy ne lennének képben, folyamatában képesek reagálni az elszabadult eseményekre. Ennek a zenés színháznak a középpontjában a zenekaralapító Pettik Ádám dobos/énekes ügyködik, egyértelműen ő tartja össze az egészet és görgeti minden pillanatban új vágányokra. És hát nyilván baromi jó zenebohóci képességekkel kell rendelkeznie a társainak ahhoz, hogy ilyen lazán követni tudják a szabadon áramló, de egyébként nyilván megkomponált őrületet. Évek óta nem láttam őket élőben, és bizony már nem is emlékeztem, hogy ilyen nagy élvezet velük röpködni a bulik földjén.

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,907KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló