Hirdetés

Anyaszomorítók a proli cirkuszban

Igen ritkán fordul elő az, hogy az ember egy koncertről úgy jöjjön ki, hogy nincs semmiféle hiányérzete. A zenészurak odatették magukat, a közönség vette a lapot, a buli jól szólt, nem volt sem rövid, sem túl hosszú, eljátszottak mindent, amit akkor, ott és abban a hangulatban várni lehetett, és még az előzenekarok is tökös rakenrollt nyomtak. A prágai Mötley Crüe-buli pont ilyen volt.

A kiírt időponttól kissé korábban kezdett a Backyard Babies, és játszott egy tisztességes félórát, jó kis táncos, bulis muzsika ez, kár, hogy a közönség nem nagyon volt vevő rájuk, pedig a fekete hajú gitáros csávó feltúrta a színpadot – én sajnos csak ülőhelyre kaptam jegyet, de lelkesen headbangeltem ott is, míg a cseh kollégák meg csak álltak a zoknira húzott szandálban a küzdőtéren (lásd még: buszsofőr-collection 1960-2009), és aprókat bólogattak a fejükkel. Másodiknak Duff McKagan, a GNR egykori bőgőse hozta el Prágába Loaded nevű formációját, és ahhoz képest, milyen egysíkú az új album, kurva jó, feszes buli volt, kár, hogy a Rolling Stones legrosszabb napjaira emlékeztető So Fine című nótát Duff nem hajlandó kitörölni az emlékezetéből, pedig jól tenné, mert írt már ő ennél sokkal jobbakat is.

A hozzám hasonló vén hülyék még emlékezhetnek a Crüe 1991-es fellépésére az akkori Népstadionban, amikor a Monsters of Rock nevű eseménysorozat keretein belül a Dr. Feelgood albumot turnéztatták meg a Metallica és az AC/DC társaságában. Az a koncert rövid volt és elég szétesett, de már akkor is kiderült, hogy a Crüe szeret hangosan játszani. Ebben, mármint a hangerőben június 17-én, Prágában sem volt hiány, az O2 Arena mintegy ötezer fős, aznap este jó félházat jelentő közönségének (azért a kitétel, mert a küzdőtér felét leválasztották, gondolom az előzetes jegyeladási adatokat látva, mert egyébként a csarnok koncertek esetén 17-19 000 néző befogadásáras képes) kis híján leszakadt a feje, amikor Mick Mars belekezdett a Kickstart My Heart riffjébe.

Elég tapasztalt koncertlátogatónak tartom magam, de azt a gitárhangot, amit Mick Mars, illetve az Aranypotméter díjra esélyes hangmérnök fószer produkált tegnap este, még soha, senki nem bírta prezentálni eddig, akkor meg kis híján lefostam a bokámat, amikor Tommy Lee dobosember beszállt a cilinderes öreg fazon mellé, és belelépett a lábdobba. Iszonyú jól szólalt meg már az első nóta is, ami ugye ritka, mert az üres csarnokban belőtt cájg a megváltozott akusztika illetve misztikus problémák miatt a nézőkkel teli helyszíneken nem szokott elsőre tisztességesen megdörrenni, kicsit állítani kell rajta, vagy mittudomén hogy mondják azt, amikor a szakállas manus tekergeti a potikat. Na, itt erről szó nem volt, a Crüe az első perctől az utolsóig egyfomán jól, hangosan, de tisztán szólt, az arányok rendben voltak, bár a dobot néhol elnyomta a gitár, de ez sem volt zavaró.

Ami magát a kocertprogramot illeti (setlistet lásd a poszt végén), szó nem érhette a ház elejét: ahhoz képest, hogy a zenekar éppen a Saints of Los Angeles című 2008-as anyagát turnéztatja Európában, nem játszottak túl sokat az új dalok közül, inkább a régi klasszikusokra bízták a közönség hergelését, sikerrel. Szinte minden korkszakukból játszottak nótákat, bár a John Corabival felvett 1994-es lemezről semmit (természetesen), pedig ezen a cuccon nagyon szívesen meghallgattam volna mondjuk az Uncle Jack című szerzeményt. A zenészek közül a legkellemesebb meglepetést az ismét rockidolra emlékeztető méretre fogyó Vince Neil énekes okozta, na nem azzal, hogy minden sort elénekelt a számokból, mert lehetetlent nem vártam tőle, de megbirkózott a magas hangokkal is, és nem nagyon volt hamis – kalóz Mötley-koncertfelvételeken szocializálódott rockernek ennél nem kell több, tessék elhinni.

Nikki Sixx bőgős a megszokottnál visszafogottabb volt, nem túrta fel színpadot, de odatette magát, talán az zavarhatta, hogy láthatóan volt valami baja a kontrollal, és néha úgy tűnt, mintha nem hallana saját magát, de ez max. őt zavarta, engem például nem, imádom, ahogy a kezében szól az a Gibson Thunderbird. Mick Mars, a zenekar legöregebb és legbetegebb tagja (csípőprotézist kapott öt éve, és fiatalkora óta szenved egy degeneratív gerincbetegségben) a világ egyik legalulértékeltebb gitárosa, pedig nélküle ez a zenekar hatfelé szaladt volna már régen. Jól és érzéssel játszik, a szólója végén még két Hendrix-szösszenet is belefért, amire ha valaki azt mondja, hogy nem volt benne a fílingérzés (copyright by the late Jimmy), az hazudik, vagy süket.

Tommy Lee, a zenekar infantilis bohóca viszont nem biztos, hogy a legszebb élményei között fogja emlegetni a tegnapi bulit, mert bakizott párat, a Too Fast For Love című, immáron 28 éves nótájukban Vince Neillel közösen kúrta el a középrészt, amitől szétesett az egész, de még ez is belefért a dologba, meg az utána rögtönzött egymásra mutogatás is: vigyorogtak, nem kurvaanyáztak, ez benne van, hallottam én már a Deep Purple-t is elcsúszni. Az viszont biztos, hogy ez a csávó soha nem fog felnőni, hetvenévesen is ugyanolyan hülye lesz, mint most, 45 éves korában, amikor a közönséget itatta Jagermesiterrel két szám között.

A színpadkép elég puritán volt, ha mondjuk a Carnival of Sins DVD látványorgiájához hasonlítjuk, nem volt pirotechnika, táncos csajok és hasonló marhaságok, volt viszont egy Los Angeles felirat (visszafele betűzve) a dobemelvény mögött, egy böhöm nagy LED-függöny a fejük fölé lógatva és két vászon a színpad két oldalán, melyekre hol videoklipeket, hol a nótákhoz (szerintük) illő képsorokat vetítettek, a Shout at the Devil alatt például George Bush képe villant fel nem egyszer, aki a Same Ol’ Situation alatt is visszatért, egymást nyaló leszbikus szőkecsajok társaságában, amit én ugyan nem erőltettem volna, mert minek, de a közönség hálás üvöltéssel fogadott.

Másfélórás programot játszottak, a vége a Home Sweet Home volt zongorával, összepacsizással, látványos fényorgiával, jövünk vissza, Prága, mert csodálatos város vagy, és így tovább. Kurva jó koncert volt, de ha lehet, ne a csehekhez, hanem ide tessék már jönni legközelelebb, kösz.

Setlist:
Kickstart My Heart
Wild Side
Shout at the Devil
Saints of Los Angeles
Mick Mars solo
Live Wire
Too Fast for Love / On with the Show
Mutherfucker of the Year
White Trash Circus
Don’t Go Away Mad (Just Go Away)
Same Ol’ Situation
Primal Scream
Looks That Kill
Girls Girls Girls
Dr. Feelgood
Home Sweet Home

A képek a turné moszkvai állomásán készültek, a videó a Download fesztiválon.

Kommentek

Két perc a David Bowie életéről szóló filmből

A filmben Johnny Flynn játssza Bowie-t, és egy darab Bowie-dal sem hangzik el benne.
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
696FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Audiópartnerünk

Friss Lángoló

a Talayapa project – Premieren és dalról dalra a Trottel új lemeze

A Trottel Records a Trottel zenekar klasszikus sorlemezeit (nem feltétlenül időrendben) elkezdte újramasterelve kiadni LP-n, tavaly ősszel a The Same Story Goes On, idén...

Világjárvány idején is lehetnének koncertek a Restart-19 kísérlet eredményei szerint

A kísérletben több ezer önkéntes bevonásával tartottak koncertet a lipcsei Quarterback Immobilien Arenában.

The Triumph Of King Freak (A Crypt Of Preservation And Superstition) – Új dal és klip Rob Zombie-tól, jön a lemez is

The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy címmel február 12-én jelenik majd meg.

A Deftones újragondolta a White Pony-t – Jön a Black Stallion

Olyanok remixelték a dalokat, mint DJ Shadow, Robert Smith vagy Mike Shinoda.

Csak a lényeg maradhat – 20 éves a U2 All That You Can’t Leave Behind című lemeze

Az All That You Can’t Leave Behind mindenképpen egy fontos U2-lemez és egyike a legjobbjaiknak.