Hét éve az Amoeba debütáló lemezével életben tartotta a magyar funkot, a ˈdɪskəʊ (ejtsd: diszkó) címre keresztelt albumhosszúságú folytatással pedig előbb az After Sajó Dáviddal podcast év újhullámos soul/r&b/jazz albuma díját nyerték el, majd néhány nappal ezelőtt Fonogram-jelölést szereztek. Április 7-én a Turbinában játsszák újra a lemezt, amivel a magányos fővárosi funk zenekar státuszt hátrahagyva egy egyre inkább pezsgő budapesti nu-disco közegbe illeszkedtek be. Az urbánus zenei underground két meghatározó alakjával, Sabák Péter basszusgitárossal és Boros Levente dobossal ültünk le beszélgetni.
December 10-én jelent meg a legutóbbi Amoeba-lemez, a ˈdɪskəʊ. Volt bármekkora szerepe a tematika választásban annak, hogy az elmúlt években a zeneipar számtalan területén jelent meg újra a disco műfaja?
Sabák Péter: Nem egy tudatos döntés volt, inkább a zenekar személyi változása hozta ezt meg. Az új tagokkal Tomival és a Bencével elkezdtünk zenélni, és a disco hangulatú számok szóltak a legjobban, nekünk abszolút ez jött be. Utána a próbateremben felvett saját számainkból csináltunk remixeket, amik méginkább a french-house, disco vonalba illeszkedtek, azok jelei voltak rajtuk. Ezek még mindig nem jelentek meg, ott vannak a fiókban, méginkább ez a négy negyedes lüktetés, ez a french-house vonal. Valahol ez kapott el minket, nem hiszem hogy ez egy globális ügy lett volna, csak éppen ebben voltunk, ez állt a legjobban akkoriban.
Boros Levente: Semmiképp sem egy áramlatba akarunk beállni, nem egy zeneipari megfontolás volt. Az sem kimondottan igaz, hogy eddig ne játszottunk volna ilyen zenét, és az sem, hogy totálisan disco lenne a lemez. Az első lemezhez képest kevesebb hip-hop, r&b-t játszunk, de ugyanúgy benne voltak ezek a pop dalok az előzőben is, csak az arányok változtak. A disco ebből a szempontból inkább lineárisabb dalszerkezetet jelent.
SP: Valahol bennünk volt, hogy legyen táncolhatóbb, ne az a nagyon elgondolkodós-bólogatós. Egyel táncolósabb bulikat szerettünk volna, ahol a végére egy disco-buli kerekedhetne, emiatt is ebbe az irányba mentek el ezek a számok. Az Akvában táncoltak is a lemezbemutatón, játszottuk a hetvenes évek mega disco-slágereit, a Disco Inferno-t például.
Hat évvel korábban több vokális közreműködővel dolgoztatok. Most Méhes Adrián (Muriel) szövegeit Péter énekelte fel. Miért döntöttetek úgy, hogy nem lesznek sem külföldi, sem hazai vendég énekesek a lemezen?
SP: Adriánnal egy reklám munka kapcsán haverkodtam össze, – ahol ő énekelt – és nagyon egymásra hangolódtunk. Ezen felbuzdúlva kérdeztem meg, hogy van e kedve írni nekünk, és ő abszolút nyitott volt, megtisztelve érezte magát. Ahhoz van köze, hogy átalakult a zenekar felépítése: minél egységesebb dolgot akartunk csinálni, minden koncerten akartuk hozni ezt a vibe-ot, hogy eltudjuk mindenhol játszani a lemezt. Ha van nyolc vendég előadód, akkor ez képtelenség, egy logisztikai rémálom. Az utóbbi időben elkezdtem én énekelni a saját zenékre, mindig is volt ilyen ambícióm, és most emellett döntöttünk.
Mit gondoltok, zajlik valamiféle neo-soul, funk, jazz megújulás napjainkban Magyarországon?
BL: Valami van szerintem, legalábbis, amiket hallok, például a Mörk új cucca. Azért nem tudom ezt igazán megállapítani, mert országos szinten nem tudom, hogy ez mennyit jelent, hol járunk ebben a „haladás“ dologban. De lehet, hogy én is csak a saját szűk környezetemre figyelek, és azért gondolom ezt. Mindenféleképpen vannak jó zenék, ez tuti, amiket én is szívesen hallgatok.
Szerepeltetek Hajós András műsorában a Dalfutárban. Milyen érzésekkel távoztatok a felvétel végén?
SP: Szuper ötlet ez a Dalfutár, a Hajós iszonyatosan jól csinálja a dolgát, nézem én is már régóta. Amik ott születnek számok, valahogy kicsit egysíkú lesz számomra mindegyik, de ezzel nem értékítéletet akarok mondani. Amit mi csináltunk, magára a produktumra, arra tök büszke vagyok, az egy jól sikerült dolog. Utána teljesen kivoltam, hogy milyen kommentek jönnek a nézőktől, – csak mert hoztam magamat, csináltam a dolgomat -, az nagyon rossz érzés volt. Belegondoltam, hogy milyen, ha valaki egy celeb, akinek ezzel kell naponta foglalkoznia. Büszke vagyok, hogy ott szerepeltünk, és szerintem az egyik legértékelhetőbb számot csináltuk. Teljesen jól összehozott minket. Olyan feladat volt a Dalfutár, ami akkor, abban az időben kellett nekünk
BL: A zenekarnak nagyon jól és nagyon jókor jött. Elkezdtünk rendesen foglalkozni a lemezünk gondozásával, elkezdtünk próbálni. Nagyon szerettük a felkészülést, az egész megírását, a forgatást is.
Ha már a forgatás szóba került, néhány évvel ezelőtt az Akkezdet Phiai oldalán szerepeltetek a Balaton Methodban. A közös jelenetetek a film egyik csúcspontja, egy rendezői bravúr.
SP: Nagyon korai forgatás volt egy balatoni művházban. Bevállaltam a logó ember szerepét, egy nyolc órás forgatáson. Képzeld el, hogy annak a 60 százalékát lógod fejjel lefelé!
BL: Egy hideg, csoffadt művház teremben, sokszor megcsinálni ugyanazt, sokszor fel is kellett venni.
SP: Ott született egy csomó részlete a számnak, a szöveg egy része is ott íródott.
BL: Még nem nagyon tudták a szöveget, ott olvasták, bazi nagy táblákra volt kiírva. Fárasztónak éltük meg, de nagyon izgi volt, csomó jó ötlet született akkor, a hangot is ott rögzítették a képpel együtt.
Játszottatok több alkalommal az Akkezdet Phiai oldalán. Nem merült fel, hogy ebből egy állandó együttműködés legyen?
SP: Ez úgymond állandó volt. Ha bármikor nagyobb koncertre mentek, ahol szükség volt nagyobb zenekarra, oda mi mentünk, és volt egy eléggé összeszokott show-nk, ami azt jelentette, hogy a végén volt olyan egyszer sem próbáltunk, vagy csak egyszer. Volt egy elég komoly összeszokott hangulat, fél nézésekből tudtuk, hogy mi lesz. Könnyű volt nekünk ez, mert szerettük, amit csinálunk, jó zenét játszottunk, belevittünk mindig valami újat. Emlékszem például, hogy egyszer nem volt sampler, és egy telefonról samplereztem az egyik számban, egy olyan hangmintát ráadásul, amit a próbateremben vettünk fel: a Levi ütögetett egy lámpabúrát. Tök jól összehangolódtunk velük, a Müpában is játszottunk együtt.
BL: Ahhoz képest, hogy mennyi potenciál lehetett volna ebben az egészben, nagyon ritkán játszottunk. Eleinte az MC-k akartak valami extrát, valami frissítést, és ezért kezdtünk el dolgozni együtt. Az első pár koncert kínos volt, – legalábbis többen így éltük meg -, mert a közönség nem nagyon szerette ezt. Nem szedtünk le minden esetben Akkezdet számokat, hanem eljátszottunk mondjuk A Tribe Called Quest alapokat, vagy Dillákat, és durva volt látni, hogy a kölykök ezt nem ismerik, nem flesselik. Mi azt hittük, hogy tök jó, hogy ezt bedobjuk és ők rappelnek rá, de a srácok jóformán kifujjoltak minket, láthatóan nem élték. Pár koncert után ez átfordult, és a közönség is változott valamennyire. Akkor tök jó lehetett volna, viszont addigra a fiúk nem akartak igazán így fellépni, ilyen koncerteket vállalni.
Gondolkodtatok valaha abban, hogy külföldi kiadót kerestek, és a zenéteket külföldön értékesítitek? Az Instagram-oldalatokat egy ideje már két nyelven vezetitek.
SP: Abszolút, igen. Úgy indult az egész lemez, az előző után, hogy mindenképp szeretnénk egy nevesebb vagy külföldi kiadónál kijönni ezzel az albummal. Nagyon sok idő ment el az egész létrehozásával, és már nem volt pofánk tovább húzni. Ez egy nagyon komoly szakma, aminek egyikünk sincs a birtokában, hogy hogyan lehet eljutni innen oda, és komolyabb pozícióban bekerülni egy ilyen rendszerbe. Van egy csomó magyar előadó, aki megérdemelné, hogy nagyobb közönség elé kerüljön, de ez Magyarországról, független, kis kiadókon keresztül képtelenség.
A hazai közönség a magyar jazz-, vagy funkzenekarok egy jelentős hányadával első alkalommal egy külföldi nagy név előzenekaraként találkozik, mondjuk a Trafóban, vagy az A38-on. Ha ti választhatnátok, ki előtt előtt állnátok színpadra legszívesebben?
SP: Játszottunk már Chris Dave előtt, egyszer pedig Black Milk előtt. A Black Milk buli az kegyetlen volt! Valahol volt olyan nevünk, hogy bennünket hívtak ilyenekre például. Akkoriban mi is ezeket a hip-hopokat, wonky-kat játszottuk, és passzolt is hozzá. Ha most választhatnánk akkor Anderson .Paak, vagy a Hiatus Kaiyote előtt játszanánk.
Péter a te neved szerepel harmadikként a produceri listán a Black Keysből ismert Dan Auerbach és a Florance + The Machine producere mellett Valerie June 2013-as lemezén. Hogyan ismerkedtél meg a memphisi énekesnővel?
SP: Egyik nagyon jó barátom, a Kiégő Izzók, – ez egy nemzetközi VJ csapat – főnöke, az ő felesége volt Valerie June. Kiköltözött New Yorkba és megismertem rajta keresztül Valerie-t, és hamar kiderült, hogy mindketten zenélünk. Először az ő zenéit egy zenekarral élővé varázsoltuk, konkrétan mi voltunk egy ideig a zenekara: Boros Levi volt a dobos, én a bassz-gitáros, a lemezen Kézdi Luca is hegedűlt. Budapesti stúdiómunka folyt vele, felkért engem, hogy szervezzek össze egy zenekart, produceráljam az egyik számot, illetve többet is, de ez az egy került rá a lemezre. A Letterman Show-ban játszotta azt a számot utána, eléggé befutott, de a kezdetekben egy kisebb csapattal kísértük. Csináltunk egy klipet ehhez a számhoz Ausztriában Valerie-vel, egy kis pince koncert volt. Osztrák folk-őrültek meghívták, és mi mentünk vele: a Barabás Lőrinc, a Levi meg én voltunk a zenekar. A későbbiekben csináltunk egy másik fajta zenekart is, amivel elmentünk egy nagyon jó turnéra Angliába. Ott volt szerencsénk az Isle of Wight szigeten játszani a Bestival-on, a világ legjobb fesztiválján. Pár év eltelt így, aztán jártam ki egy kicsit New Yorkba, az említett barátom révén és ott is dolgoztunk együtt Valerie-vel. Elhívott, mint producert, egy starbucksos válogatásra felkérték egy számra, és én voltam annak a producere. Az Electric Lady stúdióban egy egész napunk volt a feljátszóban, az nagyon nagy élmény volt. Utána ő elkezdett jobban befutni, voltak akkor londoni és New York-i kapcsolatai, és mi valahogy kiestünk ebből a pikszisből, de valójában nem is annyira a mi műfajunk ez a country-folk. Imádjuk és nagyon jó volt vele dolgozni. Nagyon befutott, nagyon jól csinálja, de mi aztán itt szétváltunk.
Milyen jövőbeli tervek foglalkoztatnak most benneteket?
SP: Egy éve kezdtem el csinálni egy klipet, egy érdekes animáció a Sincinatti című dalhoz, sőt inkább egy kisfilm lesz, nem is videóklip, nagyon várjuk a megjelenését. A Levivel belekezdtünk egy Fixi 4 lemez kitalálásába is, még csak számok ötletein gondolkozunk, de az a terv, hogy év közepéig össze kellene dobnunk egy új Fixi lemezt. Ha ezt lenyomtuk, akkor szeretnénk egy új Amoeba-lemezt csinálni még ebben az évben, ami az eddigi gyakorlathoz képest egy nagy vállalás. Valahol az a cél, hogy könnyű munkát csináljunk. Ez a legfontosabb mindenben, hogy amit dolgozol, azt szeresd és könnyű legyen.
BL: Folyamatosan jelen lenni a magunk számára is, nemcsak kifelé. Összejövögetni, csinálni, felveszegetni, és kiadni, mondjuk egy pár számos kislemezt.
Végül, ha már szóba került New York. Ha 1981-ben eltölthettetek volna ott egy napot, az alábbi kultikus helyszínek közül melyik felé vettétek volna az irányt, de csak egyet választhattok: Blue Note, Apollo Theater, CBGB, Studio 54 vagy egy bronxi block party?
SP: A CBGB is nagyon, az Apollo is, de ha választani kell, akkor az 54-be mennék nyilvánvalóan.
