Október 13-án, pénteken először érkezik hazánkba a big band stílus egyik minden túlzás nélkül legendásnak nevezhető zenekara, az 1985-ben alakult Clayton-Hamilton Jazz Orchestra, akik az idei Liszt Ünnep keretében egy több szempontból is megismételhetetlen fellépésre készülnek a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. A régóta várt koncerten új, erre a turnéra írt szerzeményeket hallhat majd a közönség, ráadásul két különleges vendéggel is kiegészülnek a színpadon ezen az estén. Nem mindennapi élményt ígér a japán orgonista, Curuga Akiko közreműködése, hiszen ez az önmagában is teljes zenekarral felérő hangszer ritkán hallható egy közel húszfős big band társaságában. A hab a tortán Radics Gigi, a hazai pop- és souldíva fellépése lesz, akit kifejezetten a zenekar vezetője hívott meg a koncertre, és aki most következő interjúnkban a vendégszereplés háttere mellett olyan érdekességekről is mesélt nekünk, milyen érzés volt énekelni a világ talán legismertebb, élő legendának számító zenei producere előtt az egyik legnagyobb jazzfesztiválon.
Alapítása óta először játszik Magyarországon a Clayton-Hamilton Jazz Orchestra, akiknek a vendégeként te is színpadra lépsz majd a Müpában. Hogyan kerültetek kapcsolatba, hogyan jött ez a meghívás?
A történet ott indult, hogy pár évvel ezelőtt Quincy Jones fellépett Magyarországon, erre a koncertre pedig én is meghívást kaptam énekesnőként. Ott találkoztam John Claytonnal, a zenekar egyik alapítójával és névadójával, ugyanis azon az estén ő volt a karmester. Össze is barátkoztunk, aztán eljött a családomhoz, csináltunk egy nagy összejövetelt a koncert után, beszélgettünk, és már akkor mondta, mennyire tehetségesnek tart, meg hogy mennyire jó lenne összehozni egy közös projektet. Később, valamikor 2019-ben fel is hívott, hogy akkor itt az ideje, csináljunk valamit, de ugye beütött a Covid, így el kellett halasztani az egészet. Most viszont végre megvalósul ez a különleges koncert, és bízom benne, hogy sokan eljönnek majd, mert biztos, hogy nagyon jó lesz.
Ha tippelnem kellett volna, honnan eredeztethető a kapcsolat, biztosan Quincy Jones nevét és azt a koncertet mondtam volna, ahol az ő vendégeként léptél fel a Montreux Jazz Fesztiválon még 2012-ben. Ezek szerint abban, hogy a Clayton-Hamilton Jazz Orchestra Magyarországra jön, van szereped neked is, illetve annak, hogy korábban megismerkedtetek John Claytonnal?
Nem akarom magamnak ezt a dicsőséget, de azt gondolom, hogy azért ez is számított. Meg nyilván nagyon tetszett nekik a hely, amikor itt jártak. Az említett koncert 2018-ban volt az Arénában, John mondta akkor is, hogy úristen, mennyire gyönyörű Budapest, milyen jó lenne ide szervezni valamit. Most itt tartunk.
A zenekart mennyire ismerted korábban? Mennyire hallgatsz ilyen klasszikus jazz és big band jellegű zenéket?
Szoktam, nagyon szeretem a jazzt. Hogy őszinte legyek, magát a zenekart nem annyira ismertem azelőtt, de miután Johnnal találkoztunk, természetesen utánanéztem, mit csinál, hol játszik, és hát ilyenkor nyilván leesik az ember álla, hogy mennyire elképesztően tehetséges emberekről van szó. Az, hogy felkértek erre a vendégszereplésre, hatalmas megtiszteltetés számomra.
Szerinted mennyire lesz más a saját koncertjeidhez képest, hogy ilyen közegben énekelj? A Clayton-Hamilton Jazz Orchestrában közel húsz zenész játszik, akik értelemszerűen teljesen más zenei környezetet hoznak létre, mint egy kisebb létszámú zenekar. Milyen kihívásra számítasz ebből a szempontból énekesként, mire kell majd jobban figyelned?
Nagyon nagy szerencsémre az édesapám hamar beledobott a mélyvízbe ilyen szempontból, mert 8 éves voltam, amikor zenekart szervezett nekem, ami gyakran kiegészült fúvósokkal, ütőhangszeresekkel, kongásokkal, szóval elég nagy formáció voltunk, emiatt viszonylag hamar megszereztem ezt a féle rutint. Ebben a tekintetben nincs bennem feszültség. Nyilván minél több zenész van a színpadon, annál nagyobb a rizikó és a hibalehetőség, de annál nagyobb az élvezeti faktor is, hiszen ha egy olyan hangképet hallunk, ami sokféle hangszercsoportból áll össze, azért az nagyon-nagyon jól meg tud szólalni. Várom is nagyon! Hála Istennek, az elmúlt években többször is volt alkalmam arra, hogy szimfonikus zenekarokkal álljak színpadra, ami hasonló élmény, bár nyilván másfajta érzelmeket hoz elő az emberből, mint a jazz.
A Clayton-Hamilton Jazz Orchestra
A jelenleg összesen 19 tagból álló big bandet 1985-ben alapította John Clayton nagybőgős, testvére, Jeff Clayton szaxofonos és Jeff Hamilton dobos, akik korábban a jazz olyan alakjainak zenekaraiban játszottak, mint Monty Alexander, Woody Herman vagy Count Basie. A Clayton-Hamilton Jazz Orchestra az elmúlt majdnem négy évtizedben a teljesség igénye nélkül olyan előadókkal dolgozott, mind Diana Krall, Natalie Cole, Milt Jackson, Barbara Morrison vagy John Pizzarelli, fennállásuk során több Grammy-díjat nyertek, 1999 és 2001 között a Hollywood Bowl állandó zenekara voltak. Kompozícióikat, melyekre sokak szerint Duke Ellington, Count Basie és Thad Jones voltak hatással, többségében John Clayton jegyzi szerzőként. A Clayton-Hamilton Jazz Orchestra állandó vendége Európa, az Egyesült Államok és Japán koncerttermeinek és jazzfesztiváljainak – Magyarországon most először láthatja majd őket a közönség.
Érdekes, amit mondasz a sok zenészről, hiszen aki egyedül áll színpadra, általában azt tartja kockázatosabbnak, mivel ott minden hiba azonnal hallatszik.
Ez biztosan egyfajta lámpalázzal kapcsolatos dolog, mert másféle felelősség egyedül kilépni a színpadra. Amikor sokan vagyunk, akkor kicsit el lehet bújni, ami szólistaként azért nem feltétlenül érvényes. Ha sokan játszanak együtt, mindenkinek külön is oda kell figyelnie a saját dolgára, és megpróbálni a maximumot nyújtani, ebben az értelemben nagyobb a hibafaktor.
Hogyan lehet úgy színpadra állni egy ilyen legendás zenekarral, hogy az előéletük, a hírnevük ne terheljen téged előadóként?
Jó kérdés. Igazából megint Quincy Jonest tudom felhozni példának. Amikor először találkoztam vele a Montreaux Jazz Fesztiválon, 16 éves voltam.
Azért az komoly lehetett.
Az akkori menedzsmentem konkrétan nem is hitte el, hogy ez most tényleg igaz, hogy Quincy Jones hívott meg. Ráadásul ott szembesültünk vele, hogy igen, tényleg ott volt ő is. Nagyon-nagyon izgultam, kezem-lábam remegett. A meghívás úgy jött, hogy megnézte az egyik megasztáros fellépésem videóját, amit egy magyar hölgy küldött el neki. Utána írt egy e-mailt, hogy nem is gondolta, hogy egy 16 éves kislány könnyeket tud csalni a szemébe az énekével. Egy csoda volt, annyira elképesztő, nem is hittük el. Nem is beszéltem még angolul akkoriban, és ahogy felmentem a színpadra, és kezdődött volna a próba, pont abban a másodpercben jelent meg a színpad szélén, és mutogatott rám, hogy „Dzsi-dzsi!”, ami egyáltalán nem segített az ügyön. De aztán elkezdtem énekelni, és érdekes, de amikor megszólal a zene, felszabadul bennem egy megmagyarázhatatlan plusz erő. Volt egy ehhez hasonló történet, amikor teljesen véletlenül énekelhettem Stevie Wondernek.
Mesélj erről is!
Amerikában dolgoztunk akkoriban, és volt egy ilyen jam session est, ahová időnként lejártunk. Aznap nem is akartunk menni, de az egyik ismerősünk, a basszusgitáros kiposztolta az oldalára, hogy „Stevie Wonder in da house!” Persze amikor ezt megláttuk, azonnal fogtuk magunkat és elindultunk a helyre. Nem voltam még 21 éves, szóval hivatalosan be sem mehettem volna, de mintha a Jóisten így tervezte volna, végül akadály nélkül bejutottunk a helyre. Ott ült Steve Wonder az első sorban, a tulajdonos meg már ismert engem, és megkérdezte, hogy Gigi, nem akarsz énekelni egyet a Stevie-nek? Mondom, dehogynem, végül is erre vártam egész életemben. Felálltam a színpadra, random zenészekkel, nem ismertem senkit. Kérdezték, hogy mit szeretnék játszani? Mondtam: „Aretha Franklin: Respect!” Amikor elkezdtük, ugyanezt az erőt éreztem, miközben énekeltem, mint amikor Quincy előtt álltam a színpadon. Aztán ahogy vége lett a dalnak, olyan szinten remegett kezem-lábam, hogy az hihetetlen. Valószínűleg akkor jött ki a feszültség meg az izgalom, de amikor teljesíteni kell, akkor szerencsére mindig kapok hozzá valahonnan erőt. Nagyon remélem, hogy ez most is így lesz.
Mondjuk, ha valakiről Quincy Jones mond ilyen véleményt, az nem akármi, hiszen ő tényleg a legnagyobbak egyike a szakmában, és közismert, hogy nem is nagyon megy a szomszédba pár kritikus megjegyzésért.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen emberekkel, a zene meghatározó alakjaival találkozhattam, ez tényleg egy csoda.
Amikor egy-egy ilyen kivételes élmény után úgymond visszacsöppensz a normál körülmények közé, nincs kicsit „hétfő reggel” érzésed?
Előfordult már, hiszen nagyon hamar meg lehet szokni a jót, amikor olyan helyen énekelhetek, ahol minden adott, a színpad, a hangzás, a körítés, a profi csapat. Az ilyesmit tudja hiányolni az ember, amikor épp nincs, és persze bele tudunk futni olyan helyzetekbe, amikor nem megfelelő a színpadkép, vagy épp hiányzik egy kábel. De ezeket is meg kell tudni oldani, mert azok, akik ott várnak minket, a dalokat, nem tehetnek ezekről. Ilyen helyzetekben is mindig próbálom a maximumot nyújtani, és kizárni a negatív dolgokat. Hálás vagyok, hogy ezeket is megélhetem, mert így még jobban tudom értékelni azt, amikor igazán jók a körülmények. Játszhatunk bárhol, ha szeretetet kapok, akkor el is felejtem, hogy milyen a környezet, vagy hogy éppen minden igényt kielégít-e a hangtechnika.
Curuga Akiko
Nemzetközileg elismert jazz orgonista, zongorista és zeneszerző. Oszakában született, hároméves korától játszik orgonán. Korai hatásai közt olyan játékosokat említ, mint Jimmy Smith, Charles Earland, Jack McDuff, Jimmy McGriff és Dr. Lonnie Smith. 2001 óta New Yorkban él, szólókoncertjei mellett olyan zenészekkel játszik együtt, mint Lou Donaldson, Frank Wess, Jimmy Cobb, vagy Grady Tate.
Visszakanyarodva a Clayton-Hamilton Jazz Orchestra vendégeként adott koncerthez, ha jól tudom, ezen az estén lesznek külön erre az alkalomra írt szerzemények, másrészt egy japán orgonaművész, Curuga Akiko is fellép a zenekarral, szóval sok tekintetben kuriózum lesz ez az este. Hogyan lehet felkészülni egy olyan koncertre, ahol a résztvevők között többszörösen is sokezer kilométer a távolság?
Valószínűleg online meetingen beszéljük majd át a dolgokat, és lehet, hogy a próbákat is meghallgathatom majd ebben a formában. Fizikailag együtt készülni értelemszerűen akkor tudunk, amikor itt lesznek, és sajnos csak két nappal az esemény előtt érkeznek majd, úgyhogy az elég mozgalmas két nap lesz, pláne, hogy előadunk majd egy teljesen új dalt is, amit John kifejezetten erre az eseményre ír a zenekarnak és nekem.
Nyilván a koncert után sem áll meg nálad az élet. Néhány hete jött ki egy új dalod Bűbáj címmel, és nemrég szinkronszínészként is debütáltál A kis hableány élőszereplős változatában. Mire számíthat tőled a közönség az év hátralévő részében, illetve mikor várható esetleg új stúdiólemez tőled?
A legutóbbi album öt éve jelent meg, azóta viszont volt más sok új dal single formátumban. Tervezek albumot, de egyelőre most még úgy vagyok vele, hogy azok a dalok, amik már megíródtak és kvázi a fiókban vannak, meg amikről úgy gondolom, jók, azokat szépen lassan, videoklipekkel együtt jelentetem majd meg, mert sajnos manapság már nem annyira érdekes, ha csak a dal jelenik meg, én legalábbis ezt tapasztaltam. Úgyhogy most készül egy videó a legújabb dalomhoz, amit szerintem nagyjából egy hónapon belül hallhat majd a közönség. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy augusztus 15-én felléphetek az Budapest 2023 Atlétikai VB megnyitóján, emellett koncertezünk rendszeresen továbbra is: az október 13-ai lesz a következő időszak legnagyobb kaliberű koncertje, de nagyon remélem, hogy év végéig még lesz néhány nagyobb fellépésünk.
Jegyek és további információk a Müpa weboldalán!
Fotó: Ragics Gigi Facebook
