Hirdetés

Alávaló módon elkap – Még négy 2012-es retrorock-lemez

year-of-the-goat.jpgA retró rock kiapadhatatlan forrássá vált, tavaly már itt és itt bemutattunk tizenegy lemezt, de harmincszor annyi is csak egy kis szeletét adná az össztermésnek. “Ez történt még” sorozatunkban azonban feltétlenül érdemes megemlékezni a képünkön is látható Year Of The Goat debütálásáról, úgyhogy e köré kerekítettünk – amúgy Peter Jackson-osan – egy harmadik részt.

A Golden Void viszonylag új név, de tényleg csak a név az, mert olyan kipróbált ember alapította, mint Isaiah Mitchell, az Earthless gitárosa. Ha a 80-as években azt mondják, Bay Area-kvartett, azonnal egy mániákus thrash metal zenekarra asszociálunk, de változtak az idők, a Golden Void, habár Bay Area-kvartett, se nem mániákus, se nem thrash metal, sokkal inkább a pszichedelikus rockra esküdött fel. A tavalyi bemutatkozó kislemezük mindkét dala hallható a cím nélküli LP-n is (s/t, Thrill Jockey), ami nem túl rajongóbarát megoldás (vagy éppen hogy az? – manapság már nehéz eldönteni), mindenesetre jól mutatja, hogy nem tértek le a megkezdett útról, amelyen pár évtizeddel korábban a Black Sabbath meg a Hawkwind is poroszkált. (Maga a Golden Void név is egy Hawkwind-szám címe.) Nem zúznak olyan kemény és mágikus riffekkel, mint a Sabbath, és tízezer fényévre sem szállnak el, mint néha a Hawkwind, meglehetősen szűk határok közt lebeg pszichedelikus rockjuk, ami ugye szinte paradoxon. Amitől mégis működik, azok szokás szerint a jó dalok, amelyek közül is talán a lemezindító, sabbathosan szikár, mégis érzelemgazdag Art of Invading, a creamesen elszállt Jetsun Dolma és legfőképpen a záró psych-himnusz, az Atlantis emelkedik ki. Ezeket meghallgatva már mindenki eldöntheti, kell-e neki a lemez. Nekem kellett. (4 *)

A következő két zenekar arra jó példa, hogy még egy ilyen viszonylag apró skatulyába is, mint a “retró”, mennyi minden belefér, mert a Troubled Horse-nál és a Diagonalnál nehéz lenne két különbözőbb érzésvilágú bandát találni (persze a Diagonal nem úgy retró, ahogy a többiek). Annak ellenére, hogy a Troubled Horse nagy részét volt és jelenlegi Witchcraft-tagok alkotják, nemigen hasonlít zenéjük a 2012-ben a Legenddel nagyot dobó svéd retrolegényekére. A TH első LP-jének (Step Inside, Rise Above) kulcskifejezése a 60-as évek. A 60-as évek, amikor ugyan már volt rock, sőt pszichedelia is, de még messze nem ugyanaz, amivel a következő évtizedben a Black Sabbath, a Led Zeppelin és társai kábították közönségüket. A Troubled Horse rágógumizenével flörtölő garázsrockja éppúgy bejöhet a Strokeson, Hiveson sikítozó poppereknek, ahogy a Hellacoptersért és skandináv bűntársaikért rajongó soft punk rockereknek. Akármelyik dalra kattintunk, csont nélküli slágert találunk, legyen az oó-zós, countrys limonádé (Bring My Horses Home), dögösen riffelős rock (Another Man’s Name), nagy ívű, orgonás fél-lírai (Fears) vagy elmaradhatatlan western fílingű lazaság (Don’t Lie). Kicsit ez is a problémám vele: nagyon ki van találva, túlságosan is. Csak a svéd zenészek közismert dallamérzéke és (látszólagos vagy sem, ezt igazán nehéz eldönteni) spontaneitása menti meg a középszertől. Engem viszont semmi nem mentett meg attól, hogy már vagy ötvenszer végighallgassam a záró I’ve Been Losing You-t, mert ilyen ez a lemez: akár akarja az ember, akár nem, alávaló módon el tudja kapni. (3,5 *)

A második rész végén futólag említettem a Diagonal új albumát, a The Second Mechanismot (Rise Above), amely azóta már valóban megjelent, és sikerült is megemészteni. Az első, felületes véleményem nem változott, a brightoni progresszívrockerek nem tudták felülmúlni a debütálásukat, ami egyébként jellemző “betegség” a zenészeknél. Talán az ihlethiány miatt történt, vagy ez volt a koncepció, de ezúttal az öt dalból négy instrumentális. Így viszont a The Second Mechanism kiváló lehetőség arra, hogy ne csak elképzeljük, hanem meg is hallgassuk, hogyan szólhatna a King Crimson 2012-ben, ha Robert Fripp hirtelen úgy döntene, most akarná folytatni a Red lemez vonalát. Már maga ez a vállalás – King Crimson-szerű instrumentális zenét játszani – két dolgot jelez: sem az önbizalom, sem a tudás nem hiányzik a Diagonal tagjainál. Ráadásul simán meg is ugorták a magasságot, kifejezetten érdekes és jó zenét írtak. Valamennyi dal szavak nélkül is egy-egy történetet mesél el, és nem üti fel a fejét a progresszív rock általános betegsége, a terjengősség, minden témát pont addig húznak, ameddig még emészthető és képes fenntartani az érdeklődést. Feltéve, ha ezt az érdeklődést nem veti vissza a kontrollált szaxofongyilkolás, amiből bőven kijut. Ötletből sem volt kevés, mire az A-oldal (még mindig vinyl, ugyebár) végére érünk, olyan, mintha már legalább három teljes albumot meghallgattunk volna. A B-oldalt a 10 perces Hulks nyitja az elsőre kicsit bárgyúnak ható, sokadszorra is maximum “rendben lévőnek” aposztrofálható énekdallamaival. Amennyire bosszantott először, hogy nincs ének a lemezen, később annyira feleslegesnek éreztem, hogy ebben a számban viszont van… De azért meg lehet szokni, és a háromnegyede amúgy is újfent csak jóféle instrumentális kalandozás. Egyedül a záró Capsizing sok kicsit, leginkább azért, mert a többivel ellentétben ebbe nem sikerült beletenni valami emlékezetesebb részt, itt bizony 9 percen át megy a jazzrockos vadulás. A nagyon okosok, ha ez számít, a Canterbury scene-hez sorolják a Diagonalt, és a King Crimson mellett persze ezer más hatást is fel lehetne hozni a Cameltől a Van der Graaf Generatorön és a Canen át a jazzig, vagy a Tangerine Dream-féle elektronikus zenékig. A nálunk is tárgyalt zenekarok közül az Astra hívei egyértelműen megpróbálkozhatnak vele, a csalódás kizárt. (4 *)

A szintén svéd Year Of The Goat teljesen levett a lábamról a 2011-es Lucem Ferre című EP-jével. Az Of Darkness egészen elsőrangú okkultrock-sláger (de hülyén hangzik ez), a Wishbone Ash nagyszerű Argus lemeze jutott róla az eszembe, azon vannak ilyen félig akusztikus, ízlésesen szuperdallamos számok. Kicsit nehezen érkezett meg az első album (Angels’ Necropolis, Ván Records), a vinylverzió kiadása borítóproblémák miatt át is csúszott 2013-ra, de érdemes volt várni rá, holott nem legelsőre söpört el. Sőt. Pár hallgatás után azt mondtam magamban, íme, megkaptuk az okkult rock Keane-jét. Kicsit felszínesnek tűnt az egész, túl könnyednek és cukrosnak a dalok, és a rossz összbenyomásra a meglehetősen dísztelen dobjáték is ráerősített. Hiába van három szám is 8, sőt ebből kettő 10 perc felett, összetettnek, horribile dictu, előremutatónak még nagy jóindulattal sem nevezhető a YOTG. Ugyanezt a csalódást éreztem a Hexvessel No Holier Temple LP-jénél is, és aztán ugyanaz történt, ami azzal: amikor az első sokkon túljutottam, és tudtam “másképp” hallgatni, csak a zenére, nem pedig az elvárásaimra koncentrálni, azonnal jött a megvilágosodás. Ezek a dalok jók. És nemcsak hogy jók, de többet is adnak, mint pusztán a hangok élvezetét – ez meg már olyasmi, amit úgyse lehet leírni, vagy érezzük, vagy nem. Érdekes, hogy Thomas Eriksson mennyire másképp énekel, mint a doom metalos Griftegårdban, néha fel se ismerni a hangját, pedig ott sem csak rekeszt, és itt sem csak lágyan zümmög. Ha nem is olyan jellegűt, mint az Of Darkness, de megint írtak egy slágert, a Spirits of Fire-t, amit a 70-es években az unásig játszottak volna a rádiók. A kétrészes címadó, a nyitó For the King, illetve a záró, monumentális Thin Lines of Broken Hopes, amiben még doom metalos hatások is előbukkannak, az összes általam ismert idei lemez dalainak nagy részét kenterbe veri. Az év végi listámon végül az 5. helyre írtam az Angels’ Necropolist, de minden egyes hallgatás után úgy érzem, feljebb kellett volna. Akár három-négy hellyel is. (4,5 *)

Most már tényleg elég a régiségekből, annál is inkább, mert a retró nagy éve valószínűleg 2013 lesz, a tavasszal például megjelenik a svéd (mi más?) Ghost második LP-je, amit nem kevesen várnak az Opus Eponymous után. Végül pedig álljon itt három, illetve két dátum. Március 22.: ekkor lép fel először Londonban a “már most szinte mitikus” (promoszöveg, de jó) brit zenekar, az Uncle Acid & The Deadbeats, a koncertre kb. 11 perc alatt fogyott el az összes jegy. Március 25.: ekkor jelenik meg a Purson első nagylemeze, a The Circle & The Blue Door. Ha úgy sikerül, ahogy sokan remélik, akkor a Purson hirtelen a The Devil’s Blood utáni legjobb énekesnős retrozenekarrá katapultálhat. És még egyszer március 22.: a koncerttel egy időben adják ki az Uncle Acid & The Deadbeats harmadik LP-jét, a Mind Controlt. Onnantól pedig nem lesz megállás.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
874FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló