Elsőre talán rejtély, hogy miért szeretjük mégis, miközben egy karaktergyilkos barom volt, egy síkparaszt, akit életének nagy részében be sem engedtük volna a lakásunkba, mert tuti, hogy bármit lenyúl, hogy drogot szerezzen belőle. És talán rá is faraghattunk volna, ha valamelyik békétlenebb koncertjén az első sorban álldogálunk, amikor valaki épp mellettünk inzultálja meggondolatlanul – az is igaz viszont, ki ne szeretné színpadi előadóként az ilyen dobálózós, kötekedő barmokat lealázni a haverjaik előtt. Lanegan alig tíz-egynéhány évesen már gyakorló alkoholista volt, és a következő majd negyven évet bruttó végigcuccozta; igaz barátjának, Kurt Cobainnak a halálát is számottevő részben saját számlájára írta, mert éppen annyira tele volt a töke mindennel, hogy vissza se hívta, miközben sejtette, hogy akkor és ott nagy vissza kellett volna. Mindezek mellett Mark Lanegan az egyik rockhősöm. Igen, annak ellenére, hogy ennél a néhány villantásnál bűnlajstroma jóval súlyosabb, szerteágazóbb és mélyebben barázdált. Merthogy semennyit sem kertel, és pont ez az egyik leghatásosabb előre menekülés: nem kell semmit rákenni, olyan természetességgel vall be mindent és rakja magát az emberiség leghitványabb hányadába, hogy az ember inkább együtt érez vele, mintsem elítéli. Az őszinte embert mindig könnyebb elfogadni, mint a hazudozót és csúsztatót.
Na, jó, nem ilyen egyszerű azért ez a rohadékság sem, nyilván van hozott anyag, de ott az a fránya felnövés is: életének/sorsának előzménye, utózmánya, és olyan folyamata bontakozik ki, ami közben a történések oldalanként osztják ki a komoly maflásokat. Ha már itt tartunk, személy szerint nagyon rég nem érdekelnek a szakírós rockkönyvek, a szépen felépített biografikus unalmak, a valódi rockirodalom az, amit a főhős maga ír meg, esetleg diktál le egy profinak, aki aztán élvezetes mondatokat, ívre fűzött egész terjedelmet gyárt belőle. Nyilván nem olvastam minden fellelhetőt még magyarul sem, de az olyanok, mint például a Lemmy féle frenetikusan vicces Fehércsíkláz, Al Jourgensen megterhelő, de nevettető Ministry-je (Lanegan véleménye egyébként eléggé sarkos Alról, végül is, milyen lenne más), meg a NYHC alapvetésként is számon tartható Agnostic Front-énekes, Miret mellbevágó élet- és színtérhistóriája, a Lázadásom, igaziak. Pont azért, mert ők is így kezelik: elregélik a sztorit keresetlenül, véresen-viccesen, a cikiket sem elhallgatva, az eseményeket és azokban önnön szerepüket nem kozmetikázva, semmit le nem kerekítve. Nincs tehát öncenzúra, van ellenben karcos, gyakran tragikus, máskor kifejezetten röhögtető dráma. Ezek a fazonok az átlagembernél tovább merészkedtek pár mérfölddel az önrombolásban, a határok feszegetésében, a showbiz fénylő és talmi csillogású pokolkörein végigbukdácsolva, hogy onnan talán megbölcsülve és súlyos sztorikkal másszanak elő, vagy nem, mert természetesen rengetegen nem kerülnek ki onnan épen és élve.
Mark Lanegan még a fenti kartársaknál is továbbment némileg; oké, Jourgensen legalább annyit drogozott, mint ő, Lemmy nyilván többet látott nála a mainstream felsőbb regisztereiből, Miret pedig a leghírhedtebb világváros egyik legrosszabb korszakának alig túlélhető negyedeiben lakott foglaltházakban; Lanegant ezek fényében, hogy újabb irodalomdrámai utalást tegyünk, felcímkézhetjük klasszikus tragikus hősként. Tényleg pályázhatott volna a címre: van benne ugyanis valami a mélységek és magasságok bársonyos, vonzó szomorúságából, a sokkal többre hivatottak megterhelő, mégis termékeny fájdalmából – és ezen a sok mocskos részlet, a morális és erkölcsi vákuum se csorbít különösebben. Oké, általában e címmel pozitív karaktereket illetünk, nála adjuk hozzá, hogy jól jöjjünk ki végül ebből, kivételes tehetségét, megvalósítási erőfeszítéseit és karizmáját is.
Lanegan szerethetőségének, a vele való azonosulásának, tragikus-hősi mivoltának elemei részben sajátosak, részben univerzálisak. Például ifjonti rock kedvenceinek felsorolásakor magamra ismertem, nagyjából én is ugyanazokat írnám össze, és talán meglepő, de a Washington állambeli trágyaszagú kisvárosban, ahol Mark felnőtt, ugyanolyan nehéz volt jó lemezekhez jutni, mint nálunk, szóval nem csak a vasfüggöny bírt elválasztani az ízesebb kultúrától, hanem a társadalmi berendezkedések falai is. A kis- és nagyvidéki korlátokon túl pedig minden egyéb szociális vonatkozás is játékban volt. Aztán ott a felnövés történet összes többi eleme, a gyakorlatilag elviselhetetlen családi háttér, a főleg az anyával való rettenetes viszony, a szeretetlen légkör, az ebből kitörni vágyás, amit aztán a rockénekesi pálya bírt enyhíteni valamelyest, de igazából a kapott sebek és személyiségének alapvonásai hermetikus burokként kísérték el haláláig. Jó, talán nem élethosszig, de a 2010-es évek első felében megvalósuló végső józanodásáig ugyanazok a problémák gyűrték napi szinten rojtosra: a társadalomhoz kapcsolódás zsákutcái, a permanens droghasználat, a zenésztársakkal való örök békétlenség, a szerzői kínok, az érvényesülés lépcsőfokai helyett kínálkozó egyhangú pályaelemek, azaz betépés/fellépés/stúdiózás végtelen vetésforgója. És ezek mellett még ott az úgynevezett magánélet is, aminek jelentős hányadát az egyszeri dugások láncolata és a folyamatos képszakadások szolgáltatták. Felmerülhet tehát a kérdés, mi az egyáltalán, ami mégis vonzóvá teszi ezt az egészet, miért is érdemes végigvenni egy közösségileg és minden más értelemben is ennyire sérült ember önvallomását, már azon túl, hogy jó lecke lehet az egyszeri olvasónak, hogy bárhogyan is, de így ne. Csak ismételni tudom magam: Lanegan őszintesége és végletes önkegyetlensége még úgy is párját ritkítja, hogy a könyvesboltok tömve vannak sallangmentes kortársirodalommal. Ráadásul hősünk szellemírók vagy bevállalt társszerzők nélkül is baromi jól ír, az ádáz és komikus sztorik folyama és az ismétlődő effektusok ellenére sem unjuk el magunkat közben, egyike a tényleg letehetetlen könyveknek. Jár mellé azért fejlődéstörténet és folyamatosan tágított világépítés is, és persze a rockzenei, tágabban az egész popkult közegről és annak popipari hátteréről is plasztikus képet kapunk. És még egyszer: mivel Lanegan (nem véletlenül emlegetem őt főleg családi nevén, ő is ezt szerette használni) maga is rajongó, lelkesen szól kedvenceiről, akik közül sokan a mainstream részéről semmibe vett, egyébként minőségi bandák voltak. Megemlít szinte mindenkit, akire megdobban az egyszeri rajongói szív Johnny Cashtól és a Velvet Undergroundtól a legjobb punk-, rock-, new wave-, garázs-, grunge- és kismillió másféle zenekarokig. Bár anyazenekara, az egyébként általa is folyton szapult Screamig Trees a grunge-hullámmal dobódott fel (egyébként gyűlölte ezt a címkét), így legszűkebb környezetét értelemszerűen az olyanok adták, mint a Nirvana, az Alice in Chains, a Soundgarden, a Mudhoney, a Beat Happening, a Dinosaur Jr., de ez csak a látszat, megfordul itt kismillió egyéb figura a teljes rock és alter színtérből jó vagy rosszízű sztorik alanyaként: kiadói munkatársak, producerek, hajléktalanná váló drogtesók, remek gitárosok vagy éppen faszfej popsztárok.
Az efféle lecsupaszított és bevállalós portrékkal a fókusztörténeten túl tehát teljesebb és árnyaltabb képet kaphatunk izgalmas és rajongott színterekről, ezen felül pedig örülhetünk, hogy valaki helyettünk is szembenéz azokkal a sötét mélységekkel, amik vélhetően, de legalábbis részben, bennünk is ott vannak, és hát micsoda lehetőség és akár elemi élvezet ilyesmit szemlélni másokon keresztül önmagunkról. Ráadásul Lanegan könyve drámai szélsőértékei mellett kifejezetten szórakoztató is: feszes és lendületes, lényegre törő és mélyen látó, karcosan és viccesen groteszk. Amennyire énekes hősünk a színpadon és a lemezein afféle sebzett hercegként a mikrofonra csavarodva dünnyögte metszett-mély hangján sötét balladáit, eleven humora is éppennyire csillogott. Csak gondoljunk bele, mekkora tehetségről beszélünk, amikor például Johnny Cash végignézi a színpad oldaláról a fellépését egy közös bulin, megjegyzi (és nem csak akkor, de évek múlva egy újabb találkozáskor is): olyan jó vagy fiam, hogy majdnem lezenéltél.
Végül aztán Lanegannek kínok közt, de sikerült kikászálódnia a drogpokolból, a folyamatos átbaszások, lenyúlások, filmszakadások, rommá alázások, nemi betegségek, ájulások, halálélmények örvényéből, és igazából meglepő, de az jön le, hogy ez a szélsőséges életforma mit sem tompított rajta, sem éleslátásán, sem önreflexiós készségén, sem pedig azon, hogy a világ legjobb lemezei közül jó néhány maradandót ő írjon meg és hozzon tető alá. Főleg a szólómunkái sorolhatók ide, de azokat simán odatehetjük az olyanok albumai mellé, mint Nick Cave és Neil Young, és bár tőlük és másoktól is sokat tanult, legfőbb hőse, aki barátságába fogadva át is adta Lanegannak az egyik leghasznosabb szerzői metódust, az a The Gun Club énekes-vezetője, Jeffrey Lee Pierce. Az eddigiekből talán következik, hogy egy mainstream sikereket sosem elérő, ám utánozhatatlan figuráról és zenekaráról van szó, de hát nyilvánvaló is, hogy Lanegan kizárólag ezen körökből, a legöntörvényűbb alakoktól meríthette legzsigeribb inspirációit.
A lejövés előtti utolsó fejezetek purgatóriumában már alig kerül szóba zenerajongás és zenélés, csak a sivár, nyomasztó és szélsőséges fájdalmakkal teli reménytelen küszködés, a minél gyakoribb cuccszerzés, a folyamatos szúrás. A záró oldalakon sincs nagy megfejtés, a tisztaság végül eljött, vagyis Lanegan nem menekült tovább előle. De ahhoz meg az kellett, hogy gyakorlatilag már felállni se legyen képes a rehabon, és a hitetlensége ellenére bekövetkező ki tudja honnan érkező és megváltással felérő energialöket újra kihozza belőle azt a zseniális dalszerzőt, aki mindig is volt.
Beleolvasó és rendelés.
