Hirdetés

Akkora volt a buli, hogy még a sátor tetejére is felmásztak – Ez történt még pénteken a Szigeten

Justin Bieberről mindent megírtunk ebben a cikkben, most jöjjenek azok, amiket még a gigasztár mellett néztünk.

Komoly adóssága volt a Stromae-rajongókkal szemben a Szigetnek 2014 óta. Ha van koncert, ami rendszeres visszatérője lehet a szervezők rémálmainak, akkor az a belga előadó nyolc évvel ezelőtti fellépése lehet. Az A38 sátorban kialakult tömegpánikról, az ijedten egymáshoz préselődő emberekről az is értesült akkor Magyarországon, aki még életében nem hallotta Stromae nevét. Márpedig belőlük jóval kevesebben voltak már a koncert napján is, mint néhány hónappal korábban, és éppen ez okozta a gondot: a booking idején a szervezők még úgy voltak vele, hogy elég lesz Stromae-nak a második számú helyszín is, 2014 augusztusában viszont már egyértelmű volt, hogy a nagyszínpadra kellene rakni a koncertjét.

Ahogy egyértelmű volt ez 2022 augusztusában is, pedig nagyon sok dolog azért nem történt Stromae körül azóta. Idén ugyan hosszú várakozás után végre kihozott egy új lemezt, a legnagyobb slágerei azonban még most is azok a dalok, amikért nyolc éve is megőrült a közönség. És az a helyzet, hogy a közönség tényleg most is ezekért a dalokért őrült meg igazán. A Papaoutai, a Tous Les Mêmes és persze az Alors on Danse alatt nagy volt a buli, sokan ugráltak, táncoltak, és ezekben a percekben ez egy tök jó koncert is volt. Aztán más percekben még nem annyira, mert a színvonal nem volt végig egyenletes, voltak unalmasabb számok bőven, amik a közönséget is jóval kevésbé érdekelték.

A hullámzás egyébként cseppet sem Stromae-n múlt. Én még sosem láttam őt élőben, és meglepődtem rajta, hogy mennyire jól áll neki a színpad: stúdióminőségben énekelt, és gyakorlatilag minden, amit csinált, stílusos és karizmatikus volt, legyen szó a számok közötti minimál kommunikációról a közönséggel, vagy a számok alatti, meglehetősen feminin táncokról. Aztán meg ott volt a technikai körítés: az előzetes híreknek megfelelően a vizuál tényleg nagyon látványos volt, egy ponton pedig egy twerkelő robotkutya is feltűnt a színpadon. És hát milyen nagyszerű dolog az, hogy egy franciául éneklő/rappelő ember is megtalálja az utat a közönséghez, és eljut odáig, hogy több tízezren legyenek a nagyszínpados koncertjén. Jó élmény volt ez, na, még ha időnként kicsit unatkoztam is.

A Jungle-ről egy dolgot érdemes igazán tudni, méghozzá azt, hogy egy nagyon jó koncertzenekarról van szó. Ezt tudtam én is, de valamiért az előző két szigetes koncertjüket kihagytam, úgyhogy itt volt az idő pótolni. Kezdjük ott, hogy az időpont és a helyszín – éjfél, Freedome sátor – tökéletes volt a brit együttes funkys, elektrós, néha pszichedelikus, de mindig nagyon táncolható zenéjéhez. A sátor gyakorlatilag megtelt a koncertre, főleg külföldiekkel, akik minden hangját itták a zenének, táncoltak, tapsoltak, énekeltek megállás nélkül. Igazi fülledt, feelgood koncert volt ez, ami nagyon erősen kezdődött, a 2021-es Loving in Stereo legnagyobb slágere, a Keep Moving rögtön beindította az embereket.

Aztán mikor kezdett volna kicsit leülni a buli, a közönségből néhányan úgy gondolták, hogy ezt nem hagyják annyiban, és nekiálltak felmászni a sátor tetejét tartó egyik toronyra. Az első srácnak még elég jól is ment, aztán amikor egy bizonytalanabbnak tűnő lány indult meg felfelé, az emberek már poharakkal dobálták, hogy jöjjön le, és a szervezők is kapcsoltak, utánamásztak. Végül aztán egy harmadik srác feljutott a torony legtetejéig is, de egy idő után a szintén felmászó szervezőknek, a lentről skandáló közönségnek és a színpadról a zenekar tagjainak sikerült meggyőznie, hogy visszaforduljon. A közjátéknak így pár szám után vége lett, a buli folytatódott tovább, és a vége aztán megint nagyon erős volt, még a leghátsó sorokban is táncoltak az emberek, és ennél többet azt hiszem, egy zenekar sem kívánhatna magának. (MÁ)

Fotó: MÁ

Ez történt a Global Village-en

A díszítésmentes – némi túlzással – falanszterszerű vonásokat mutató idei fesztivál egyik szegletében a Global Village elnevezésű világzenei helyszín sziget a Szigetben: életben van, lélegzik, barátságosan megszólítja az arra tévedőt, és úgy tűnik, amit ígér, azt be is tartja. Ez pedig nem kevés: emberi hangvételt és hangulatot, jóérzést, közösségi bulit kínál, és persze sok remek muzsikát, azaz válogatott műfaji magas fokot. A kezdőnapoktól a környéken sertepertélőket faggatva megnyugodhattam, az eddigi bulik minden vonatkozásban működtek és jól sikerültek, így én már egy aranymetszésbe kalibrált helyzetben találtam magam a japán Minyo Crusaders színpadra lépésekor.

A beharangozó cikkben többek közt ezt írtuk: „A minyo a japán népdal hagyományos formája, de mint olyan, nem egyvonalú valami, éppúgy használják a munkadalként, mint vallási célú énekekre, de nem csak szöveges változata létezik, táncünnepségekhez hangszeres kíséretű változatát alkalmazzák, főleg dobokkal. Akik törődnek arrafelé a hagyományokkal, úgy is becézik: a népdal a szív szülővárosa.” Ez utóbbi komolyan vétele az első pillanattól egyértelmű: a kilenc muzsikus mindegyike sugározza a feltétlen odaadást és keresetlen lelkesültséget, folyamatosan árasztják kifelé azt a fényt, amit vagy már neveltetésük során magukba szívtak, vagy tudatosan vettek fel később, de mindegy is, a lényeg egyszerűen annyi: aki nem ragaszkodik körömszakadtáig valamiféle szándékolt lelki bezártsághoz, az itt és most végre kinyílhatott mint a kertkapu a holdvilágképpel beözönlő tündérek előtt. Már a kibaktató karakterek láttán jobb kedvem lett, ahányan annyi félék, én meg az eddig látott japán filmekből mindegyiküket igyekeztem beazonosítani, így a zenébemerülés mellett végig azzal szórakoztam, hogy a figuráknak történeteket kreáljak. Jó ötletnek bizonyult a színpad rendezői jobbjára bekvártélyozni magam: az ártatlan arcú billentyűs hölgy finom mozdulataiból és állandósult szelíd mosolyából bontogattam ki a legtöbb popkult vonatkozást, ebben pedig segítségemre volt a kontyára szerelt két arcmaszktól, a nyolc-számmal nagyobb kardigánnak tűnő kimonójától kezdve a meglepően tudatos dub-effekteket kicsiholó képessége is. Persze reggelig mesélhetnék a figurákról: a fapapucsos, néha falzettig elmerészkedő énekesről, a haverszomszéd/jampec gesztusokat csípőből hozó gitárosig, aki az összekötő és magyarázó angol nyelvű szövegeket vidáman olvasta fel papírról, a külsejében latinná formálódott kongásról, ésatöbbi, merthogy tényleg nagyon tudnak élni az élő előadás nyújtotta plusz dimenziókkal, miközben a zenéjük vizuális segédletek nélkül is ritka élvezet. Amit egyébként nehéz beletuszkolni zsánerfiókba, igen nagy előlap kéne ahhoz a fakkhoz, hogy a komolyabb bekezdésnyi stílusmeghatározó szöveg ráférjen. Az egyszerűsített verzió: gazdag hangszereléssel és színes műfaji beemelésekkel közös nevezőre hozott grúvos tánczene az emberi jóérzés felemelése és megmentése érdekében. A latinos, skás, reggae-s, jazzes alapok mindenesetre dominánsak, viszont a kortalanra kevert hangzások miatt egészen a hatvanas évekig visszanyúló idézetek lelhetők fel, de bejátszanak még szabadon kezelt krautrockos és new wave-es odakacsintások is. Mindezek ellenére nehogy valami túl sokat markoló katyvaszra asszociáljunk, meglepően egységes a hangvétel, a Minoy Crusaders esetében is úgy van, mint a legjobb bandáknál általában: a zenei stílustörténelem azért esett meg, hogy az előttünk álló valami létrejöhessen. Viszont a koncert közben pont a japán népdalokról feledkeztem meg, csak a visszatapsolás utáni ráadás juttatta eszembe ismét, az egy szál furulyával kísért közös éneklés nagyszerű lezárásnak bizonyult.

Gyakorlatilag minden vonatkozásban másik világ a Mamadou Diabaté balafon-mester vezette Percussion Mania. Például rögtön abban, hogy bár némi európai hatást is beismer, a nyugat-afrikai zenei hagyományok közül is szinte kizárólag a burkina fasoira épít, dallamai, sűrű ritmusai abban gyökereznek. Igaz, néző legyen a talpán, aki ezt az elsöprő tempót szemmel és füllel például le tudja követni, és halandó szintre dekódolni, és bár a dalok alapüteme nem feltétlenül, nem is döntő többségében gyors, ellenben a bennük zajló dobolások és főleg a balafon-játék parádésan elementáris. A színpadi elhelyezkedés látványos és nyilván céltudatos: hátul az ütősök és a basszusgitáros, közép-frekventáltan a két balafon-játékos, elől pedig az énekesnők helyezkednek el. A színpadi ízekhez sokat hozzáadnak a tradicionális és díszes afrikai öltözékek, az énekesnők részéről a fejedelmi mozgások, így egyértelműen ünnepi, eseményszerű a hangvétel, miközben persze a buliztatás sincs félvállról véve. A kevésbé stíluskavalkádban utazó, homogénebb muzsikák sajátja gyakran a transzos kicsengés, a hétköznapi tudatot emelkedettebb irányokba spannoló spirális energiaáramlás, Mamadou koncertje is képes volt ezt megvalósítani, de az ebbe való végső denaturálás nélkül. A játékosság, a gyermeki pörgésélmény elérése révén sosem mattult álomszerűvé, minden körben újrakalibrálódott az egész körforgás, és friss életvonásokat mutatott fel. (RM)

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,907KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk