Hirdetés

Akiktől sokan loptak

Dark Tranquillity – We are the Void
(Century Media)

A svéd Dark Tranquillity a metálzene egyik leginkább titkolt iránymutató zenekara. A klasszikusnak nevezhető két album, a The Gallery, és a The Mind’s I a kilencvenes évek közepén jelent meg, az amerikai metálszakma (illetve a metalcore zenekarok) viszont az albumok által meghatározott stílust csak az ezredforduló után tette magáévá. Előbb rákattant az At The Gates-féle agresszív zenére, majd a közérthetőség utáni vágy rávezette őket egy újabb kevéssé ismert, de hasonlóan kultikus zenekar életművére. Ezt a merítést azonban már nem ismerik annyian, így a szemtelenebbje nyugodtan, és szemrebbenés nélkül idézgethet a Dark Tranquillity albumairól.

A svédek egyébként nem nélkülözték a kisebb nagyobb döccenőket, mialatt eljutottak a We are the Void lemezig. A korai zsengéket nagyjából ugorhatjuk, az útkeresés náluk is a szokásos rend szerint zajlott. Ennek egyik fokozata volt a The Gallery is, hiszen ott még a komplex, kevesek által megértett, irány volt jellemző. Keverték az Iron Maiden hősies dallamait, az agresszív thrash ütemekkel, és mindezt kb. úgy adták elő, mintha a Dream Theatert akarták volna lekörözni. Ekkor a Dark Tranquillity tagjai még azt hitték, hogy attól lesz ütős a zene, ha egy percbe legalább annyi témát zsúfolnak bele, ami egyébként egy kilenc perces számban férne el. Szerencsére már ekkor törekedtek a dalfelépítésre, így még emlékezetes dolgokat is összeraktak, pedig Mikael Stanne csak károgott. (Ezt olyan jól csinálta, hogy az In Flames korai szakaszában meghívta őt vendégkárogni Jesper Strömbland is.)

A Dark Tranquillity aztán rájött, hogy hatásosabb az egyszerűbb megközelítés, a későbbi lemezek így ennek szellemében sorakoztak. A The Mind’s I letisztította a The Gallery irányát, majd a zenekar csavart egy még nagyobbat magán. A Projector albumon már állandó billentyűssel dolgoztak, és amellett, hogy a zene is lelassult, Stanne énekelni kezdett. Ahogy ez lenni szokott, a stabil rajongói bázis megrendült, pedig a lemez alapos volt, és kirántotta volna a saját medréből a zenekart. Ehelyett visszakoztak, és a következő albumokon, ha nem is rögtön, és nem is abszolút értelemben, de visszatértek a kiindulóponthoz.

A törekvés aktuális példája a We are the Void. Még most is aktívan használják a billentyűfutamokat, amire száműzték a dallamok nagy részét, viszont sokkal gyakrabban nyúlnak a thrash ütemekhez. Sajnos a dallamok nagyrészt csak amolyan szőnyeget fektetnek a szaggatott gitározás alá. A Dark Tranquillity változatos zenéje így lesz homogén. Pedig a többi zenész mindent megtesz; van bőven ütemváltás, Stanne is több helyütt újra énekel, sőt a zárás éppen egy Projector irányvonalba illő, kissé gótos merengés. Elképzelhető, hogy a billentyűnek a monumentális hangulat megteremtése a célja, de a gitárok sokkal földhözragadtabb dolgokat játszanak („szimpla” thrash riffelést például), így nincs meg az összhang. Az előző lemez, a Fiction dalai ráadásul jobbak is voltak.

Nem elképzelhető, hogy a Dark Tranquillity hattyúdala lenne az We are the Void, mert erős közepes a végeredmény, de az biztos, hogy a zenekart saját stílusa ejtette csapdába. Ez az a lemez, ami nem eredményezheti a stabil tábor bővülését. Szomorú, hogy egy stílust meghatározó zenekarnak már nem ambíciója, hogy az őt megérdemlő helyre kerüljön. Nincs mit tenni, az We are the Void megvolt, pipálhatjuk, aztán a következő talán újra minőségi munka lesz.

Hirdetés

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,000FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló