– Ugye akkor megírod a FEZEN-ről az aznapi dolgokat?
– A Mercyful Fate-et mindenképp, a Death Angelről meg megírom, hogy nem félek a thrash-rendőrségtől, ezért azóta sem mélyedtem el munkásságukban. Ha még emlékszel az incidensre.
A fenti párbeszéd zajlott le köztem és Kirsch András kollégám között múlt hét elején. Az említett incidens pedig az volt, hogy évekkel ezelőtt Kirsch írt egy beszámolót, amiben kijelentette, hogy
„Bár számomra a komplett Death Angel-életmű kimaradt, az mélyebb ismeretség nélkül nyilvánvaló volt, hogy korántsem a korai Sodomhoz hasonló hangszervirtuózok.”
Ezt vette észre a thrash-rendőrség, azaz jelen esetben Lénárd Laci Hammerworld-főszerkesztő, aki az idézetet kitette a privát Facebook-oldalára minden kommentár nélkül, az egyik magyar doomlegenda pedig lecsapott rá, hogy egyáltalán minek kell Lángolót olvasni, látszik, hogy fogalmatlanok az ottani szerzők. Laci ilyet nem mondott, csak csendben felvilágosította a doomlegendát, hogy amúgy az ő haverja írta a beszámolót. Ekkor született meg az a mondat, hogy mi vagyunk a fémnyáj elbitangolt tagjai, és ez azóta is kint áll a Facebook-oldalunkon.
Ez csak egy példa, amikor Lénárd Laci megvédte a kedvenc műfaját, mert számtalan froclizás, vitatkozás ment köztünk levelezésben, kommentekben, amikor elírtunk valamit, vagy nem tetszett neki, hogy negatív kontextusban, esetleg kacarászva írtunk mondjuk az Ossianról, a Dalriadáról vagy éppen á-val írtuk a metalt. Utóbbit elengedte egy idő után, reménytelenek voltunk, de most a tiszteletére kivételesen legyen metal. Azt viszont, hogy mindene volt a rockzene, és azt meg kell védeni, soha nem engedte el, egyszerűen a lénye volt ez a műfaj.
Talán 1993-ban, középiskolás korom első felében, a gyöngyösi Kossuth úton lévő újságosnál vettem meg életem első Metal Hammerét, azt, amin Rob Halford állt félmeztelenül. Nem a borító fogott meg, hanem mert ott virított Halford feje mellett, hogy Ice-T-interjú van benne. Ekkor már amúgy hallgattam metalt, ami lassan átvette a hiphop helyét az életemben, nagyban köszönhetően pont Ice-T Body Countjának. Tisztán emlékszem még az időjárásra is, illetve ahogy hosszan nézegetem a borítót, majd bemegyek, és megveszem a magazint a zsebpénzemből. És ez a vásárlás gyakorlatilag meghatározta a további életemet, azt, ahol most vagyok.
Korábban is vásárolgattam zenei magazinokat, Popcornt, Bravót, de a Hammernél csapott arcba, hogy milyen is az, ha valaki tényleg szereti a zenét, milyen fanatikusnak lenni, és ez teljesen beszippantott. Először engem, majd az öcsémet is. Onnantól kezdve hosszú évekig az utcára kerülés napján mentünk a Hammerért (visszamenőleg is beszereztük mindet), és az első betűtől az utolsóig kiolvastuk az egészet, de különösen figyeltük azokat a lemezkritikákat, amiket Lénárd Laci írt.
Meg nem tudom számolni, hogy hány lemezt vettem/vettünk Laci kritikái alapján, akiben pont az tetszett a legjobban, hogy a rockzenén belül is elég szerteágazó ízlése volt, legyen az punk, thrash, grunge, doom esetleg death vagy black metal. Egyszer egy ilyen lemezvásárlásnál láttam őt először élőben, amikor bemenetem a Headbangerbe egy kis listával, hogy milyen kazetták érdekelnének. Teljesen zavarba jöttem, hogy ott van, de mivel a belehallgatáskor elismerően bólogatott a Dark Tranquillity The Gallery című albumára, így az lett belőle, még akkor is, ha megjegyezte, (nem nekem, az eladónak), hogy neki már amúgy picit sok ez a lemez.
Testvéremmel olyanokról álmodoztunk akkor, hogy egyszer majd behívnak minket a Hangpróbába lemezeket értékelni, találkozhatunk a Lacikkal és olyanokat hallunk majd, amit még ki sem adtak. Ez amúgy később meg is történt, de már akkor, mikor öcsémmel rockműsorunk volt az egyik helyi rádióban Gyöngyösön, valamikor a kilencvenes évek végén. Egyébként borzasztó büszkék voltunk magunkra, amikor egy interjúra érkező zenésztől visszahallottuk, hogy a Hammernél azt mondták, olyan műsort kéne országossá tenni, mint amit mi csinálunk.
Később aztán már nem csak a metal érdekelt minket, jóval kritikusabbak lettünk az általunk nagyon szeretett rock- és metalzene irányába is, így szépen elbitangoltunk a nyájból, amiből aztán végül a Lángoló lett.
Viszont ez az egész biztosan nem történt volna meg, ha nincs Lénárd Laci.
A fenti beszélgetés végén amúgy Kirsch kolléga ezt írta:
„Már rég nem volt semmi üzengetés a Lacival, már nem foglalkozik velem, és ezt rosszul viselem.”
Sajnos most már soha többet nem is fog.
