Steve Von Tillt úgy ismeri a világ, mint a Neurosis zenekar egyik szigorú arcú gitáros-énekesét. Van azonban egy szólóprojektje is, illetve a Harvestman, amit szintén egyedül csinál. Nemrég koncertezett nálunk, így elbeszélgettünk ezekről (is) vele.
Az ultra-súlyos Neurosis mellett, hogyan jött ez a folkos, akusztikus vonal a szólólemezeknél, illetve az ambient Harvestman?
Leginkább véletlenül, magától. Otthon rendelkezem felvevő cuccal, hogy rögzíthessem az ötleteimet, és az évek alatt ráébredtem, hogy összegyűltek olyan dalok, amelyek valóban dalok, és nem pedig a Neurosisba valók. A Harvestmannél ugyanez volt a helyzet: rengeteg szalagnyi pszichedelikus, furcsa gitáranyagom volt, ami úgy tűnt összeáll egy projektté. Aztán amint ez a két irány kialakult, már sokkal koncentráltabb, fókuszáltabb lemezeket készíthettem, mivel azok már nem egy „baleset” folytán jöttek létre.
A legutolsó Harvestman felvétel egy olasz pszichológiai-thriller filmzenéje lett. Hogyan jött ez az együttműködés?
Valaki, aki az olasz terjesztőnkkel dolgozik együtt, odaadta az első Harvestman CD-t a film rendezőjének, aki már éppen a végső vágásnál tartott. Már volt hozzá zenéje, de tetszett neki a tempója, ez a lassú, hipnotikus hangulat, és ezért egyszer csak a semmiből hirtelen felhívott, hogy van egy alacsony-költségvetésű filmje, és szüksége volna egy teljes hanganyagra egy hónapon belül, és hogy meg tudnám-e csinálni. (nevet) Azt válaszoltam, hogy „ööö, igen… persze!”, így aztán elkezdte küldözgetni a jeleneteket a filmből az Interneten. Akkoriban éppen költöztem, így a stúdióm félig volt csak kész, ezért hát mindent összedugtam, bízva benne, hogy semmi baj sem lesz, majd elkezdtem improvizálni. Végül összeállt a felvétel, amire igen büszke vagyok, mert nagyon jól passzol a jelenetekhez, és nekem meg óriási élmény volt, mert még sosem csináltam filmzenét.
Láttad már az egész filmet?
Igen, de elég nehéz számomra végignézni, mivel az egész olaszul van, felirat nélkül. Angolul vették fel, minden színész angolul beszélt, így a jeleneteket értettem, illetve szinte az egészet láthattam részleteiben, de mire kész lett, az egészet olaszra szinkronizálták.
Valószínűleg sokan, akik olvasni fogják ezt az interjút, nem ismerik a Neurosist. El tudnád számukra magyarázni, hogy mi a különbség a banda és mondjuk egy átlagos metálcsapat között?
Nehéz kérdés… Először azt mondanám, hogy mi nem egy metálzenekar vagyunk, hanem csak egy zenekar, akik érzelmileg intenzív, súlyos, pszichedelikus zenét csinálnak, ami követel némi erőbefektetést a hallgatótól. Ezt leginkább Neurosis-zenének hívnám. Nem szép zene, nem buli-zene. Azt kapod tőle, amit beleteszel: ha megadod magadat neki, hozzáadod a saját tapasztalataidat, és alkalmazod az életedre és az érzelmeidre, akkor rengeteget adhat. Ha pedig nem, akkor talán nem fog tetszeni.
Van valami üzenete, célja ennek a zenének?
Nem, nincsen! Ez öncélú muzsika, magunknak csináljuk. Ha valakinek tetszik rajtunk kívül, az csodálatos. Számunkra meg ez a túlélésünk, az önkifejezésünk. Olyan, mintha meg kellene írnunk ezt a zenét. Nem írjuk könnyen, és emiatt nem is vagyunk annyira produktívak. Egyfajta „élettel való megbirkózás” ez.
Ha jól tudom nem ebből éltek, nem csináltok vele nagy pénzeket, és még mindig motiváltak vagytok arra, hogy folytassátok. Honnan szerzitek ezt az igényt?
Ha nem csinálnánk, néhányunk belehalna. Ez ilyen egyszerű. Meg kell írnunk ezt a fajta zenét.
Talán természetesnek tűnhet néhányaknak, de 1985-ös megalakulás óta egyetlen szintetizátorost veszítettetek el. Nem voltak konfliktusok, vagy volt valami titka annak, hogy együtt maradtatok?
Egyszerűen csak át akartunk kerülni azokon a szarságokon, amik előfordultak. Természetesen voltak problémáink, ahogy mindenki másnak is vannak, de a zene nálunk megérte azt, hogy megoldjuk ezeket. Sok olyan zenekar van, amelyik nagyon jó zenét csinál egy pár évig, majd feloszlik, mert „különbségek voltak a tagok közt”. Mi volt olyan rohadt fontos, hogy nem tudták félrerakni ezeket, ahelyett, hogy azt csinálták volna, amihez értenek? Mi inkább beszéltünk ezekről, megküzdöttünk vele, kitaláltuk a megoldást, mert ez egy élet munkája! Úgy éreztük, hogy valami nálunk, az egónknál, az egyéni vágyainknál nagyobb dolog vezet minket, ami sokat időt, erőt követel tőlünk, de ugyanakkor rengeteget is ad, és kamaszkorunk óta folyamatosan velünk van.
Kezdettől fogva ez volt a zenekar víziója? Hogyan változott az évek során?
Az volt kezdettől fogva az elképzelésünk, hogy valami eredeti, érzelmileg intenzív zenét írjunk, amelyet nem köt meg senki várakozása sem. Ehhez olyan zenekarok példáját akartuk követni, mint pl. a Joy Division, Black Flag, Black Sabbath és az Amebix. Mind kilógtak a kortársaik közül, mert teljesen elszántan csinálták, azt, amit kitaláltak, és nem másoltak senkit sem. Mi ugyanígy akartunk tenni, és eltartott egy pár évig, hogy rájöjjünk, ezt az érzelmi- intenzitást mi túl akarjuk tölteni. Eltartott egy jó darabig, amíg ezt kitaláltuk, illetve, hogy megcsináljuk azt a zenét, amit a fejünkben hallottunk. Minden alkalommal közelítünk ennek a magjához, ami a Neurosist alkotja, de sosem érjük el, akárhogy próbáljuk… de közelítünk hozzá.
Az olyan bandákkal ellentétben, akik megbízhatóan ugyanolyan lemezeket írnak, mint pl. az Iron Maiden, vagy az AC/DC, minden Neurosis-lemez változik, van rajta valami meglepetés.
Talán azért van ez, mert szükségét érezzük a fejlődésnek. Tudjuk, hogy mik az erősségeink: extrém módon súlyosak és pusztítóak vagyunk. Ezt a trükköt bármikor hozzuk. (nevet) De mi inkább szeretjük a gyenge oldalainkat firtatni. Elsőként azt vettük észre, hogy az ének gyenge: folyamatosan csak üvöltöttünk a koncerteken. Scottnak és nekem időbe telt, amíg belejöttünk a hangunk kezelésébe, és abba, hogy többet használjuk, ahogy később bele kellett jönnünk a dallamok írásába, és a könnyebb részekébe. Tehát ne csak egy-egy rövid elszállós rész legyen, hanem tényleg könnyedebb zenét játsszunk. Aztán újabb módokat akartunk találni arra, hogy máshogy legyünk súlyosak, és új területeket fedezzünk fel, amelyeket még azelőtt nem próbáltunk ki. Lényegében csak törtük magunkat előre, hogy folyamatosan új dolgokat hozhassunk létre, mert erre van szükségünk. Egyébként semmi bajom azzal, ha valakik ugyanolyan zenét írnak: mindenki azt akarja, hogy a Slayer, a Motörhead vagy az AC/DC ugyanolyan legyen – akkor mindenki boldog. Mi másfajta zenekar vagyunk, minket más boldogít: a folyamatos fejlődés, változás érdekel minket, hogy pusztítsunk és építsünk egyszerre, hátrahagyva a múltat és továbblépni.
Miért volt fontos megalapítani a Neurot Recordings kiadót?
Habár jó és rossz tapasztalataink is voltak a független kiadókkal, mi igazán hittünk a punk-rock etikában, a „Csináld magad!” hozzáállásban. A saját kiadással, úgymond, iparosokká váltunk, akiktől személyesen kaphatod meg az elkészült műveket. Ezzel párhuzamosan megáldott minket a helyzet azzal, hogy kiadhattuk mások műveit is. Sok banda nem kapja meg ezt az esélyt, és nem biztos, hogy több emberhez juthatnak el a felvételeik.
Mit keresel más zenekarokban, amikor a kiadásról van szó?
Az érzelmi intenzitást, eredetiséget, és ön-motiváltságot. Ez utóbbi elvárás megértéshez tudni kell, hogy mi olyan közegből jöttünk, ahol nem voltak rock-klubok: művészeti galériákban, raktárakban, és kibaszott szar pincékben játszottunk. Mivel mostanra már egy egész intézmény jött létre a rockzene köré, sokan ölbe tett kézzel várják, hogy jobbra forduljon a sorsuk. A munka-morállal kapcsolatban pedig az az elvárásunk, hogy magukért tudjanak dolgozni, és ne várják, hogy mások dolgoznak majd értük. A világ nem tartozik neked semmivel, mindent magadnak kell csinálod!
