Hirdetés

A tökéletes kampány – Ömlesztett anyag

A hamarosan nálunk is fellépő Roxette visszatérésén sem csinál semmit, amit korábban ne csinált volna. A szintén visszatérő Social Distortion megöregedett, de ami nagyobb gond, hogy a zenéjük is velük együtt. Gil Scott-Heron és Jamie xx közös lemezén kevés kapaszkodó van, talán túl kevés is. Az Orca Team bemutatja, milyen lenne, ha az Interpol Beach Boyst játszana. Derrick Carter pedig semmi egyebet nem csinál, csak feleleveníti, miért is lehetett régen annyira szeretni a house-t. Mindez egy kattintásra tőled!

Hirdetés

 

Roxette – Charm School
(EMI)

Csinálhat bármit a Roxette, Magyarországon elsősorban mindig azért lesz fontos zenekar, mert aktuális kormánypártunk és vezérünk a svéd duó Listen To You Heart című dalára vezényelte le a rendszerváltás utáni első választási kampányukat. Jó döntés, mert a Roxette-nek bármelyik szabadon választott szerzeménye alkalmas kampánydalnak, voltaképpen az egész életművük olyan, mint egy jól sikerült politikai kampány: végig azt sugallja, hogy mi egy nagy csapat vagyunk, reménnyel teli szívvel, közös céllal és értékekkel. Hangzatos szlogenek, monumentális megoldások, minden stimmel egy győztes kampányhoz. Ilyen megoldásokkal teljesen érthető, hogy miért hódították meg az egész világot, a stadionrock hatásvadászatát keverni a híres skandináv dallamérzékenységgel ezer százalékos befutó bárhol. Mint minden politikai megmozdulásból, a Roxette-ből is hiányzik természetesen a mélység, ami például az ABBA-t jellemezte, vagy ami miatt mostanában Robyn sem valószínű, hogy csatlakozik Lady Gaga és Rihanna mellé az első vonal krémjéhez. A Roxette elhitet, elhúzza a mézesmadzagot, reményt ad, de megoldást nem. Korábban sem, és a tipikus Roxette-hangzástól kicsit sem eltérő Charm Schoolon sem. Ezek alapján szinte meglepő szembesülni vele, milyen sok Roxette-rajongó létezik, de hát azt is tudjuk, mennyien lennének képesek akár a lelküket is eladni választott pártjuk győzelméért annak ellenére is, hogy az már akár sokadszor veri át őket.
(Szöveg: fá; pontszám: 2,5/5)

Social Distortion – Hard Times And Nursery Rhymes
(Epitaph)

Léteznek pszichikai abszurditások, mint például minden idegszálunkkal nagyanyánkra koncentrálni, miközben éppen a helyi egyházközség híreit kombinálja harmincas évekbeli memoárjaival. Nos, az új Social Distortion hallatán ugyanezen jól ismert érzés keríthet minket hatalmába, ami több szempontból is kínos. Adott ugyanis egy formáció, melynek 1978-as megalakulásával barátok közt is az amerikai punk/rock’n’roll színtér nagyjai közt lenne a helye, ugyanakkor hatévnyi szünet után illene egy minimálisan érdekfeszítő albummal előrukkolnia. Jelen esetben egyik kritérium sem érvényesül, a lemez egész egyszerűen olyan, mint egy lumbágós Bruce Springsteen tribute zenekar első saját próbálkozása. Punkos elemek már csupán elvétve bukkannak fel, a Diamond In The Rough, Bakersfield, Far Side Of Nowhere-kaliberű countrys rock’n’roll dalok pedig felérnek egy arcba gyömöszölt kloroformos ronggyal. A lendületesebb Machine Gun Blues, vagy az Alone And Forsaken azért némileg javít a helyzeten, bár ezekre is csak inkább a fater ütögetné a kormányt az M7-esen. A Hard Times And Nursery Rhymes a tökéletesen átlagos, kockásinges, ételhordós rockzene szinonimája.
(Szöveg: nausea; pontszám 2,5/5)

Gil Scott-Heron & Jamie xx – We’re New Here
(XL)

Hát erről a lemezről kritikát írni nagyjából annyira kellemes feladat, mint mezítláb járni a flaszteron délben. Mert hát mit lehet mondani egy maga műfajában (spoken word) legendának számító név visszatérésének szőröstül-bőröstül történő kiforgatásáról, amit egy, a közhiszem szerint ígéretes jövő előtt álló brit potméterhuszár vezényel le? Már azon kívül, hogy ez a popzene határvonala, és valami eszetlen delikát érzés lengi be az egész produkciót, de azért sunyiban sok mindenki eltekeri úgyis. Akárhányadjára hallgatom, egyáltalán nem ugrik be más. A szövegek persze továbbra is hatásosak, ez a kategorizálhatatlan poszt-szumma elektronikus zörej-, és idézőjelhalmaz pedig bizony legalább annyira szikár, mint amennyire szórakoztató. Akiről ez az egész valójában szól (az elmúlt évek legkomolyabb sikersztorijaként könyvelhető The xx-ből ismert Jamie xx) talán némileg jobban próbálja ellökdösni a kíváncsi közönséget a fogódzóktól az egészségesnél, de ugyanakkor az is tisztán érződik, hogy tényleg tele van ötletekkel. Úgyhogy, az értékelés most elegánsan elmarad, és mindössze annyit kérünk, hogy ha nem muszáj, ne próbálj meg táncolni rá.
(Szöveg: Eron Mezza)

Orca Team – Let It Go
(Eggy Records)

Az Orca Team nagyon jó példa rá, hogy miért lehet baromi jó az USA-ban élni. Több érvet is fel tudnék persze hozni, de mégis az lehet a legizgalmasabb, amikor a helyi klubokból olyan zenekarok kerülnek elő, amik Magyarországról nézve irreálisan jók. Itt van például a portlandi Orca Team, 500-nál kevesebb rajongóval Facebookon, és olyan zenekari fotókkal, amik nem csak a zenehallgatástól, hanem az élettől is elveszik az ember kedvét. A furcsa tagságon (női gitáros, női dobos, férfi basszugitáros/énekes), és egy "portlandi poszt-punk zenekar a tengerpartról" bemutatkozószövegen kívül semmi kapaszkodót nem is ad magáról a trió, de mint kiderül, nem is kell. Az Orca Team tényleg egy olyan poszt-punk zenekar, ami a tengerparton zenél, konkretizálva egy az egyben olyan, mintha az Interpol surf-rockot játszana. Ez a magától is jól hangzó keverék ráadásul nem csak a hangzás megszokásáig érdekes, mert a Let It Go című bemutatkozó lemezre több tényleg eltalált dal is került, kezdve talán a TMR-el, ami akár a Joy Division legjobb pillanataiban is születhetett volna. Az Orca Team zenéje egy olyan kaliforniai bulit mutat be, ahol bár mindenki szép, napbarnított, és táncol, valamiért mégis nagyon szarul érzik magukat. Ez így nagyon addiktív, kár hogy csak 22 perc jutott belőle első nekifutásra.
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Derrick Carter – Fabric 56
(Fabric)

Miután az idén tízéves Fabric-sorozat előző darabja egy rendhagyó, nehezen fogyasztható kiadvány volt, az 56-os számú mixet egy igazi tánczenei legendára bízták. Derrick Carter nem a house keresztapja, de kétség kívül több mint két évtizede meghatározó figurája a stílus szülővárosaként jegyzett Chicago hangzásának, sőt, alapvetően a legelismertebb amerikai house-veteránok egyike: DJ, producer, kiadófőnök. Ettől még persze válogathatott volna akár hálószoba-kedvenceket is erre a lemezre, csakhogy már hónapokkal ezelőtt arról szóltak a hírek, hogy nevéhez méltóan egy valódi klubmixet készít, amivel nem akar mást, csak megmutatni, mire számítson az, aki az ő bulijában akar táncolni hajnalig.
És Carter tényleg nem is csinált mást: összeszedett 17 igazi klubtrekket, legfőképpen a különböző amerikai iskolák (Chicago, New York) diákjaitól, és készített belőle egy olyan 75 perces mixet, aminek hallgatása közben az elejétől a végéig az jár az ember fejében, hogy egy tisztességes, nyári, szabadtéri elektronikus tánczenei fesztiválon csak ilyesmi szólhatna a vízhez legközelebbi helyszíneken. Meg persze minden normális house klubban Budapesttől Chicagóig. És mivel 2011-ben egy hivatalos DJ-mixnek muszáj valami exkluzivitással is bírnia, így található itt egy csomó eddig ki nem adott, vagy régóta nem hallott szám, meg különleges remix, aminek persze jelentős része Carter munkája, ennek ellenére zeneileg mégsem hallunk semmi újdonságot. Nem újít stílust, nem mutat a jövőbe, sőt, egyes számok simán készülhettek volna 10-15 éve is (mint ahogyan van is, ami akkor készült). Ugyanakkor viszont egy nagyon profi, sokszínű, változatos mix, mentes például mindenféle üres, trendi, minimál baromságtól, vagy teszem azt, dubsteptől. Nem csinál úgy, mintha világot váltana, egyszerűen csak húzós, seggrázós basszusokkal, hatásos vokálokkal, pumpálós groove-okkal, élő hangszerekkel (főként fúvósok, zongora és orgona), vagy azok mintáival telepakolt, néhol kicsit acides tánczenét szolgáltat.
Azt a fajtát, ami bizonyos pillanataiban még arra is képes, hogy hosszú évek távlatából igazolja a hallgatóban, hogy miért is szeretett bele ebbe az egészbe mondjuk tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Green Velvet-rajongóknak külön ajánljuk, de minden továbbiért tessék nézegetni a trekklistát.
(Szöveg: mista; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
805FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló