Hirdetés
Hirdetés

A szupermenő hónaljkutya varázsa – Amanda Palmer-koncertkritika

Amanda Palmer @ A38 Hajó, 2013.11.10.

11

Amanda Palmer bármit csinál, az szupermenő. Nem volt ez másként budapesti koncertjén sem: pont szupermenő férje, Neil Gaiman születésnapján lépett fel, szupermenő csipkés melltartóban, fűzőben, kesztyűben és gigantikus hónalkutyával. Na de milyen koncert az, ha a zenei csúcspont a Smells Like Teen Spirit kétszer (!) előadva, libabőrösek pedig attól leszünk, amikor egy koncertteremnyi ember együtt énekli a Creepet? És ki az a János és Tamás, akiknek a Beds című dalt küldte az énekesnő? (Fotók: Huszti István)

Amanda Palmer nagyon érti a közönség nyelvét, így az egyszer már elhalasztott budapesti koncert nagy kérdése igazából az volt, hogy mi magyarok értjük-e Amanda Palmer közvetlenségét. Tartottam attól, hogy kínosan kevesen leszünk vasárnap este a hajón, de feleslegesen. A koncertterem zsúfolásig megtelt rajongókkal, de pontosan úgy, mint amikor a Szigeten elmegyünk egy mindenhol népszerű együttes koncertjére: az engem körülölelő tömegben nehéz volt magyar szót felfedezni.

A színpadon megjelent tehát egy nő melltartóban és hónaljkutyában, egy ötévesnek látszó félmeztelen fiú egy bekecsben, egy öltönyös gúnár és egy ősember kinézetű faszi. Ők alkották Amanda Palmer and the Grand Theft Orchestra legénységét vasárnap este, és egyszerűen nem tudták magukat túltenni azon, hogy egy hajón játszanak, gyakorlatileg minden összekötö szövegben szóba került valahogyan, hogy egy hajón lépnek fel.

10Fotók: Huszti István (Képeinkért kattintson!)

Mert összekötő szöveg, az aztán volt bőven, néha még voltak is olyan bekiabálások, hogy „Play that song”, annyit dumált az énekesnő össze-vissza a dalok között, de igazság szerint, ha lenne egy Amanda Palmer Late Night Talk Show, simán elmennék. Ezúttal sem a zenéjével hengerelte le a közönségét, helyette egy közvetlen, szellemes, nyitott nőt ismerhettünk meg. Tényleg nem arról volt szó, hogy valaki előadta magát, és fantasztikus dalokat játszott, vagy éppenséggel lenyomott egy lelketlen haknit, hanem kocsmáztunk egy jót egy szőröshónaljú némberrel.

Kezdjük ott, hogy mindkét előzenekarát (Die Roten Punkte, Jherek Bischoff) személyesen konferálta fel, és beszélt arról, hogy miért fontos neki, hogy ők zenéljenek előtte. Ilyen más koncerteken miért nincs? Tökre érdekelne, és az egyébként minden más esetben lesajnált előzenekarok is több figyelmet kapnának. Lovagolt ezen a hajó témán (ezt már mondtam), mesélt arról, hogy a férjének (a szupermenő Neil Geimannek) aznap van a születésnapja, és kicsit azért kapjuk be, hogy velünk van, ahelyett, hogy vele ünnepelne, meg hogy az újságírók állandóan arról kérdezik, hogy mi a véleménye a női előadókról, amikor igazság szerint csak annyi, hogy: It’s fine (Minden oké). Flörtölt egy nagydarab kopasz rajongójával, kapott egy karkötőt egy nőtől, a rajongók két kezükön vitték el a bárpultig, majd térden állva tartották neki a mikrofont, hogy előadhassa a Creepet. (Merthogy van egy egész feldolgozáslemeze ukulelén előadott Radiohead-számokból.)

05

Amanda Palmert mindig is nagyszerű előadóművésznek és fantasztikus szövegírónak tartottam, akinek közéleti szerepvállalásáért szinte csak rajongani lehet. A vasárnapi koncert csak ebben a hitemben erősített meg, hiába adták elő az összes erősebb darabot a Theatre is Evil albumról, én mindig csak a monoton zongoraverésre előadott hangoskodást hallok ki belőle, így fordulhatott elő, hogy a koncert zeneileg legértékelhetőbb része a Smells Like Teen Spirit duplaelődása volt. A személyesebb, líraibb dalok viszont működtek: a közönség által kikövetelt In My Mind például egyenesen hátborzongató volt, mégis az volt a legszebb, amikor a Creepet énekeltette a tömeggel. Elnyomott egyébként egy Lou Reed-dalt is, a Walk on the Wild Side-ot, sőt a Twin Peaks zenéjét is többször beloopolták. Furcsa volt látni, hogy egy ilyen karizmatikus, énekhanggal és tehetséggel is megáldott jelenség mennyire nem tud kiteljesedni, sem a Dresden Dollsban, sem most a Grand Theft Orchestrával. Egy dörzsölt zenei producer pikk-pakk tudna új Pinket vagy Lady Gagát faragni belőle, de akkor meg pont az egész mutatványt működtető személyiség veszne oda. Így marad ez a házibuli-formátum, ahol a jócsajjal kénytelenek vagyunk valami csörömpölésre táncolni. 

A Beds című dalt két magyar barátjának dedikálta: Jánosnak és Tamásnak. Szász Jánosról és Dobos Tamásról van szó, ők készítettek ugyanis egy dokfilmet az akkor még a Dresden Dollsszal turnézó Amanda Palmerről, amelyből egész fura képet kaphatunk arról, hogy mekkora őrület kíséri ezt a nőszemélyt, akármit is csinál. Pedig nem csinál nagy dolgokat, csak olyanokat, hogy a koncert végén mondja, hogy ugye mindenkinek van okostelefonja, mert akkor küldjünk neki most egy levelet a budapest@amandapalmer.net -re és akkor ha jön legközelebb, akkor mindenképpen személyesen üzen majd (mármint tényleg, az Amanda Palmer jelenségnek az egyik legfontosabb eleme, hogy minden ilyet ő maga ír).

A majdnem két órás koncert után az énekesnő visszavonult, de rögtön mondta, hogy mindjárt jön ki a mördzsis pulthoz, ahol lehet vásárolni, ölelkezni, meg örülni egymásnak. Kábé én voltam az egyetlen aki eljött, mindenki más maradt, mert az Amanda Palmer élmény így teljes. 

A Last call – Dresden Dolls című Szász János filmet most meg lehet nézni az Indafilm dokuszemléjén – ha tetszett a film, itt lehet rá szavazni

Advertisement
38,982KedvelőTetszik
3,057KövetőKövetés
3,800FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló